38. fejezet

38. fejezet

Pánik

Néha előfordulnak véletlenek. Vannak, amikor az események úgy alakulnak, hogy a befolyásunk nem hat, amikor tőlünk függetlenül történnek dolgok. Előfordulnak nem csak a véletlenek, hanem félreértések is. Megesik, hogy a félreértések tisztázódnak, de az is előfordulhat, hogy ezek örökké megmaradnak, s emiatt változnak meg a dolgok. Emiatt tűnik el egy esély, lesz valami más, igazán új, ami megeshet, hogy végül pozitív, de előfordulhat, hogy negatív lesz.

Claire szemszöge:

Megnyugodtam, hogy elmondtam azt, amit a múltkor is akartam. Az az erő is eltűnt és tényleg valami megváltozott. Nem akartam azt, hogy a boldogságukat tönkretegyem, de mégis elmondtam. Jobb volt ez így és kész. Gyorsan lépkedtem a lépcsőkön, siettem le, majd kiérve a házból még nem haza indultam. Úgy éreztem, szükségem van egy kis sétára. Kell egy kis levegő, ki kell tisztuljon bennem minden, és lassan de biztosan felejtenem is kell. Még volt mozgás, a város nem halt ki, persze ez érthető volt, hisz nem volt késő és amúgy is egy nagyváros, ahol elmondható, hogy minden napszakban zajlik az élet, hol itt, hol pedig ott. Még világos is volt, de ez nem is csoda, hisz este 6 óra körül járt az idő. Mentem a járdán és néztem közben a kirakatokat.

Christian szemszöge:

Nem jött vissza, nem hallotta meg. Bíztam benne.
Anna kirohant a szobából.
- Te még itt vagy? – kérdezte tőlem.
Én csak néztem rá.
- Menj már utána, ne állj itt! – mondta hangosan.
Én nem mondtam neki semmit, csak megfogadtam amit mondott és elmentem. Elindultam az otthonába, hisz ha nem is érem utol, de akkor, ha hazaért otthon találom. De mégis reménykedtem, hogy még hazafele menet elkapom. Futottam, s mikor a kanyarhoz értem bíztam abban, hogy ott van. De nem volt. Odamentem a lakására és csengettem, de senki nem nyitott ajtót. Vártam, hátha csak nem vették észre, vagy lassabb a reakcióidő, de semmi. Még vagy kétszer vagy háromszor nyomogattam a csengőt, de még akkor sem jött ki senki. Ekkor már tudtam, hogy nem jött haza. Elkedvetlenedtem, majd összeszedtem magam és elindultam vissza. Hazafele menet már jóval lassabb tempóban haladtam. Már nem számított semmi. Rájöttem elszúrtam az esélyem, hisz abban a pillanatban nem ragadtam meg, nem állítottam meg, nem ordítottam utána, csak álltam ott és halkan odasúgtam magam elé egy mondatot és hittem abban, hogy meghallja. De hogy is halhatta volna meg! Mire hazaértem belekerült egy fél órába is ha nem többe.

Claire szemszöge:

Mindegyik kirakat nyújtott valami újat, mindegyik más volt. Néztem őket, de egyiknek se volt különösebb jelentősége. Csak bábuk rajtuk ruhákkal, ékszerek, táskák és egyéb tárgyak voltak benne. Az embereknek az élet kellékei, azt hiszik ezek a dolgok olyan fontosak és megváltoztatják az életüket, de rádöbbennek majd később, hogy ezek pusztán csak dolgok, amik kiegészítik életüket, más dolgok ennél sokkal fontosabbak. Én már abban a stádiumban vagyok, hogy erre rájöttem. De ha a stádiumról van már szó, mennyi az esélyem a betegségemben? Ott már átléptem egy következő stádiumba, rosszabbodott az állapotom, vagy még nem? Végül is eldöntöttem mit akarok, így az lenne a legjobb, ha George tudtára is adnám. Mivel még nem volt késő előkerestem a telefonom és felhívtam.
- Szia Claire! – köszönt mihelyst felvette
- Szia George! Zavarlak? – kérdeztem tőle.
- Nem zavarsz.
- Akkor jó. Igazából azért hívtalak, hogy megbeszéljek veled egy időpontot, amikor le tudnánk ülni és beszéli. Döntöttem.
- Ez nagyszerű. Holnap ráérsz?
- Reggel 10-től ott kell legyek egy interjún, de ha neked jó lesz délután olyan fél 4 körül, akkor én elmegyek szívesen.
- Nekem tökéletes. Várlak majd.
- Ott leszek. Szia!
- Szia!
S bontottam is a vonalat. Még sétáltam egy ideig. Tekintetem már nem csak a kirakatokra, hanem az emberekre is meredt. Különböző emberek vagyunk, mindenkinek megvan a saját élete, mindenki a maga ritmusában él. Volt, aki csak elrohant mellettem telefonnal a kezében. Volt, aki búsan várt az egyik postaláda mellett és olyan is volt, akin látszott, hogy felhőtlenül boldog. Úgy döntöttem elmegyek a parkba. Legalább egy kicsit a természetben leszek, már ha lehet ezt mondani a nagyvárosban. Szépen lassan elsétáltam odáig. A park olyan megnyugtató volt. Itt csak sétáló vagy bicikliző embereket láttam, sehol egy autó, semmi. Találtam egy üres padot és leültem. A szél elkezdett lengedezni. Felfrissülést hozott a levegőbe. Jól esett, ahogy a lágy szellő végigsimogatja a bőröm és a hajammal játszik. Kellemes volt. Ott ültem és néztem csak. Persze gondolkoztam közben. De most csak amolyan felszínesen gondolkoztam, s egy pillanatra egy idősebb házaspár ragadta meg figyelmem. Kézen fogva, vidáman sétáltak el előttem. Biztos már több éve házasok lehetnek, de szinte egy csodával ért fel, hogy láthattam a szemüket. Olyanok voltak, mint a tinédzserek, csak úgy látszott a szemükben a lobogás, az érzelmek, a szerelem. Ez pedig csodás. Én is így képzeltem el régen az életem. Megöregszek majd, körbevesz majd a családom. Lesznek gyermekeim, unokáim majd, és én is majd valaha a férjemmel kéz a kézben ugyanazzal a tűzzel és szenvedéllyel sétálok majd. De már nem tudom ebből mi fog megvalósulni. Jelenleg ott állok, hogy semmi…

Már estére járt az idő, mikor hazaértem. Apám is hazaért már a tárgyalásról, de pakolt. Odamentem hozzá, hogy megtudjam mi ennek az oka.
- Hát te? Miért pakolsz? Nem érzed jól magad nálam?
- Nem szó sincs róla. – nyugtatott meg. – Más az oka.
- Mi? – kíváncsiskodtam.
- El kell utazzak, holnap korán reggel lesz pár tárgyalásom, néhány jövőbeli futamhelyszínnel kapcsolatban.
- Értem. És mikor jössz vissza?
- Üljünk le édesem egy kicsit. – s leültünk az ágyra.
- Úgy néz ki négy nap múlva visszajövök, de csak a cuccaimért.
- Miért?
- Mert hazautazok utána. Nem akarok púp lenni a hátadon.
- De nem vagy az. Örülök, hogy kibékültünk és rendeztük a kapcsolatunk. Ha púp lennél, nem mondtam volna, hogy gyere ide.
- Tudom lányom. - mondta kedvesen. – Ne értsd félre nem úgy értettem. Tudom, hogy nem vagyok neked púp, de te fiatal vagy még és megvan a saját életed és a saját magánszférád. Ez a ház pedig a te magánszférád része ahol én egy darabig vendég voltam. De hála már jól vagyok, és már tudok magamról gondoskodni. És amúgy se leszek annyira messze. És tudod, hogy bármikor hívsz, azonnal felveszem, bármikor jössz számodra nyitva az ajtó. – s mikor ezt kimondta a kezembe nyomott egy kulcscsomót. – Tessék, ezzel be tudsz jönni a lakásomba.
- Apu…
- Semmi apu! Hallgass most végig! Neked is megvan az életed és azt magadnak kell itt éld. Nekem amúgy is sok a munkám, sok a papírom, nem akarom a te házadat is elárasztani vele. – s elkezdett nevetni és vele együtt én is. – De most hazamegyek. Nem is tudod milyen boldog voltam, hogy itt laktam veled, ez fantasztikus volt, hisz azt jelentette nekem elfogadsz az apádnak és tényleg úgy tekintesz rám, és nem csak azért, mert a vér összeköt minket. De tudod, most megyek, és hamarosan hazaköltözök, és ha bármi van, vagy szükséged van valamire, engem elérsz és akkor jössz hozzám, amikor akarsz. Megegyeztünk? - s végigsimított arcomon, s látta könnyben úszó szemeimet.
- Meg. - s felálltunk mind a ketten és megöleltük egymást.
Miután elengedtük a másikat, ő összehúzta a bőröndje cipzárját, majd elindult.

- Ne vigyelek ki a reptérre? – kérdeztem tőle.
- Nem kell, már korábban hívattam egy taxit, ami 5 percen belül meg kell, hogy érkezzen.
Már az ajtónál jártunk. Megöleltük még egymást.
- Vigyázz magadra! Szeretlek! – mondta nekem.
- Te is vigyázz magadra és jó utat! Én is szeretlek! – majd elengedtük egymást.
- Szia! – köszönt nekem.
- Szia!- köszöntem neki vissza, kilépett az ajtón, s még intett egyet, majd becsuktam az ajtót.
Ezek szerint elmegy majd tőlem. Ennyi volt az együtt élés. Engem ő nem zavart, de neki is igaza van, szükségem van saját életre és neki is sajátra. Az együttlakás megtanított arra, hogy ő jó ember és büszkén mondhatom, hogy az apám Bernie Ecclestone!

A mai estém így már magányosan telt el. Egyedül voltam a házban és ez fura volt. Igaz eddig is egyedül laktam itt, de ez a kis idő, amit itt töltött apu, rászokatott arra, hogy mindig van velem valaki. Kerestem magamnak vacsorát, megmelegítettem és megettem miközben leültem a tv elé. Kapcsolgattam és keresgéltem a műsorok között, de semmi érdekfeszítőre nem bukkantam. Így úgy döntöttem megfürdök, aztán pedig lefekszek. S így is cselekedtem s viszonylag hamar el is aludtam.
Másnap időben keltem, hisz ma volt az interjú napja. Semmi kedvem nem volt az egészhez, de tudjuk ez nem kedv kérdése.

 Gyorsan elkészültem és a reggelim is bekaptam. Azért is kellett korábban elkészüljek, hisz a papírok is rám vannak még bízva.

Miután elkészültem s minden nálam volt, amire csak szükségem volt, elindultam. Először ehhez a támogatóhoz mentem. Elintéztem a papír sorsát, s mikor rápillantottam az órámra rájöttem igencsak sietnem kell, nehogy elkéssek. Bepattantam a kocsimba és beletapostam a gázba. Megmondom egy kicsit gyorsabban közlekedtem, mint ahogy az szabályos lett volna, de szerencsémre nem állítottak meg. Viszont mire odaértem késtem egy kicsit. Az a kicsi 5 percet jelent. Christian ott állt az ajtóban. Kiszálltam és mentem oda hozzá.
- Szia, ne haragudj, hogy késtem. – mondtam neki lihegve- Csak…
- A pontosság egy fő erény! Főleg meg ebben a szakmában! – jegyezte meg, s láthatóan dühös volt.
Ezek szerint megeshet, hogy azzal, hogy kiöntöttem a lelkem, mégis galibát okoztam közöttük. Mérges és dühös lehet rám, de ezt a hangsúlyt azért mellőzhetné.
- Legközelebb nem rendezem akkor a csapat támogatóinak sorsát! – válaszoltam neki.
Majd elindultunk be mind a ketten. Az interjú a 13. emeleten volt ebben a hatalmas házban. Miért is ne? Egyébként 13 ez amolyan misztikus szám…
A lifthez mentünk, s Christian megnyomta a lifthívó gombot. Hamar odaérkezett a lift, s beszálltunk mind a ketten. Megnyomtam a 13-as gombot, majd pár perc némaság következett és végül elértük a célt. Kiszálltunk, majd mentünk tovább, mígnem találkoztuk az interjú készítőivel. Köszöntöttük őket, s Christian hirtelen megváltozott. Kedves lett, vagy csak hogy is mondjam bájolgott ezekkel az emberekkel.
Az interjúnak és az azt követő „tiszteletkörnek” bő két és fél óra alatt vége lett. Őszintén már alig vártam, hogy letudjuk ezt és elválhassanak útjaink és hazamehessek.

Christian is elbúcsúzott végre és elindulhattunk. Ismételten a liftet választottuk. Beszálltunk és megint megnyomtam a gombot. Az ajtó bezáródott és elindultunk. Haladtunk, de történt valami. Hirtelen lökődtünk egy nagyot a lifttel, majd megállt az egész. Megakadtunk. Említettem már, hogy a 13. emeleten voltunk? És a 13-as szám?
De van erre egy egyszerű magyarázat. Ami elromolhat, az egyszer elromlik.
- Remek. – jegyeztem meg halkan.
- Hívjunk segítséget!- mondta Christian, majd megnyomta a liften azt a jelző gombot.
Már körülbelül egy fél órája, hogy berekedtünk a liftbe. Azt hittem ez időre már rég kint leszünk. De tudjuk hinni nem itt kell.
Viszont Christian olyan furcsán viselkedett. Ideges volt és zavart. Ezt furcsálltam és arra gondoltam, hogy esetleg klausztrofóbiás. De nem szóltam hozzá.
Ismételten egy fél óra telt el. Ekkor már a földön ültem szemben Christiannal és a fejem a lift oldalának támasztottam. Ő viszont egyre furcsább lett. Izzadt és már a nyakkendőjét is levette és elkezdte az ingjét is kigombolni. Rám nézett, majd megszólalt.
- Sajnálom.
- Mit sajnálsz? –kérdeztem tőle.

- Amiért reggel úgy beszéltem veled.
- Biztos meg volt rá az okod.
- Épp ellenkezőleg. – kezdett szabadkozni. – Nem volt rá okom.
- Akkor biztos személyem érdemelte meg. – s fordítottam oldalra a fejem.
- Kérlek, nézz rám! – én pedig ránéztem. – Nem akartam úgy viselkedni veled.
- Mégis úgy viselkedtél.
- Tudom. Reggel az egyik beszállító bekavart és ideges voltam és sajnos rajtad vezettem le a dühöm. Bocsáss meg kérlek!
Én azonban nem válaszoltam semmit. Elgondolkoztam azon, hogy talán így jobb is lenne. Megváltozna közöttünk a viszony és így könnyebb lenne az Anna-val való kapcsolatára nézve is. De belegondoltam annyira mégse lenne jó. Igen megváltozna valami, de ez biztosan hatna a munkakapcsolatunkra is. S csak gondolkoztam azon, hogy ez most jó-e vagy nem, hogy nem válaszolok, de amint ránéztem megint furcsán kezdett el viselkedni. Megint gombolt még egy gombot ki a ingjén és idegesen a homlokát kezdte simogatni. Most már biztos voltam benne, hogy valami nem kerek vele.
- Christian minden rendben? – kérdeztem tőle, és az aggodalom kiült az arcomra is.

- Igen minden.  – s továbbra is piszkálta magát.
Újabban már legyezgette is magát és már pánikszerű érzelmek kezdtek az arcára kiülni.
Közelebb mentem hozzá és leültem vele szembe.
- Nézz rám! – mondtam neki erőteljesebben.
De ő nem akart. Én a két kezemmel megfogtam az arcát és felém fordítottam.
- Nekem ne hazudj, hogy minden rendben, nekem ne! Klausztrofóbiás vagy igaz?
- Nincs semmi bajom. –makacskodott.
- Rendben.
Én pedig visszaültem oda ahol az előbb voltam.
Még mindig nem történt semmi, és az idő pedig röpült. Christian továbbra is a korábbihoz hasonló pótcselekvéseket hajtott véghez. Én ránéztem az órára és rájöttem, hogy nem fogok tudni elmenni George-hoz.
- Szuper! - mormoltam magamban.
Elővettem a telefonom és hívni akartam, de ez nem valósult meg, fránya térerő…

- Ettől jobb nem is lehetne! – jegyeztem meg hangosabban mérgemben.
- Mi a baj?
- Semmi. – mondtam neki.

Továbbra is csak vártunk, s Christian egyre nehezebben kezdte viselni, hogy ide vagyunk bezárva.
- Elég legyen most már! – mondtam neki erőteljesebben. – Mikor mondod már ki végre, hogy klausztrofóbiás vagy?
- Igen az vagyok!
- És eddig miért nem mondtad?
- Mert nem akartam, hogy megtudd. Talán mást gondolnál rólam…
- Dehogy is! Erről te nem tehetsz. Van egy ilyen fóbiád és kész. Ettől te nem vagy más. De nem félj nem lesz semmi baj!
Megint csend honolt közöttünk. Most viszont én törtem meg a csendet.
- Az előbb azért voltam mérges, mert mára lenne egy találkozóm George-val és nem úgy néz ki, hogy egyhamar kijutunk innen és így lekésem.
- Ugye nincs… - kérdezett, de tudtam mire akar kilyukadni.
- Nem nincs semmi, csak… - s lenéztem egy pillanatra a földre, majd a szemébe – csak eldöntöttem mi legyen a sorsom. Tudom, mit akarok.
- És mit? – kérdezte.

- Meg akarom műttetni magam. Sokat hezitáltam, de ezt találom a legjobb döntésnek és mikor George mesélt a betegségről ő is ez ajánlotta. Ezt fogom. Ha kell egyedül is, de megteszem.
- Nem leszel egyedül. – mondta nekem.
Én csak néztem őt ő pedig engem. Nem mondtunk semmit, csak figyeltük egymást. Majd egyik pillanatban tekinteteink szétrebbentek.  Még egy perc se telt el, én felálltam és odaültem mellé. Megfogtam a kezét.
- Meglátod, hamarosan kijutunk!
Ő rám nézett én rá, de megint csak szótlanul ültünk egymás mellett. Hátradöntöttem a fejem a lift oldalának és csak néztem előre, de nem engedtem el a kezét.
- Alig bírom már! Úgy érzem meg fogok fulladni!  - mondta, s közben megszorította a kezem.
- Kérlek. nyugodj meg! Nem fogsz megfulladni és kijutunk! Bízz bennem!
Csak ültünk továbbra is némán. Christianra viszont rátört egy pánikroham. Én azonnal megpróbáltam őt megnyugtatni.
- Christian! – szóltam neki, de ő továbbra is csak pánikolt. - Nézz rám!
- Meg fogunk fulladni!
- Nem fogunk! –s próbáltam őt csillapítani, de nem tudtam.
- De!! – mondta egyre hangosabban.
- Christian, kérlek, nézz most rám! – s sikerült lefognom mind a két kezét. – Nem lesz semmi baj! Nyugodj meg! Nem fogunk megfulladni! – s hogy lenyugtassam, odanyomtam a homlokom az övéhez. – Nyugodj meg! – mondtam halkabban. – Hunyd le a szemed és ne foglalkozz azzal, hogy itt vagyunk, csak nyugalom! – s én is lehunytam a szemem.
Így voltunk már pár perce, de én ezt nem bántam egy okból, hisz jó volt a közelében lenni. És ő pedig szépen lassan megnyugodott. Csak csendben ültük így és hallottam, hogy nyugodtan egyenletes tempóban veszi a levegőt, nem pedig kapkodja, mint amikor pánikolt.
- Megnyugodtál? – kérdeztem tőle, szinte suttogva.
- Meg. – mondta.
Vett egy mély levegőt, ekkor egy pillanatra megijedtem, azt hittem megint rátör a pánik, de nem így történt. Valami más történt helyette.
- Claire! – mondta a nevem.
- Tessék.
- El kell mondjak valamit.
- Figyelek rád.
- Tudnod kell valamiről. Én… - s habozott egy picit. – én hazudtam neked.
Elemeltem a homlokom és néztem rá kérdőn.
- Remek! – jegyeztem meg, s mérges lettem egy kicsit és elengedtem a kezét, de most ő fogta meg az enyém és nem engedte el.
- Meg kell, hogy hallgass!
- Megint hazudsz majd valamit?
- Hazudtam neked, tudom. De el kell mondjam. Anna-ról van szó. Az a nő, akit te megismertél Anna Horner.
- Tessék? – vágtam értetlen arcot. – Ő a te barátnőd!
- Nem ő nem az! Ő a testvérem!
- Na jó, ez nem jó vicc!
- Ez nem az! Ő Anna Horner a testvérem, a kishúgom.
- És ezt eddig miért nem mondtad nekem? – s néztünk közben farkasszemet.
- Azt hittem van valakid.
- De én elmondtam neked, hogy nincs senkim.
- Tudom, de addig azt hittem van.
- És mégis ki lenne az?
- Mikor elutaztál megkerestelek és apád kibökött annyit, hogy mikor fogsz megérkezni. Én pedig kimentem a reptérre. Ott pedig láttalak a volt vőlegényeddel, akiről még akkor nem tudtam, hogy kicsoda. Ott ölelkeztetek és fájt. Azt hittem van valakid. Úgy éreztem eldobtál és ő kellett neked, ezért úgy voltam akkor elfelejtelek. Én érzéseket táplálok irántad, és amikor megláttalak vele, rögtön csak az jutott az eszembe, és nem tudom, de olyan volt, minta még egy hatalmas rúgást kaptam volna. Aztán megjelentél nálam. És akkor jött Anna. És nem tudom, de úgy éreztem el kell hitessem veled, hogy én is túlléptem rajtad. Úgy éreztem jobb, ha felveszem az elhidegült stílust, megkönnyítem a saját dolgom azzal, hogy így elmarlak magamtól és egyszerűbb lesz elfelejteni. – s közben elengedte a kezem.  – De nem. Téged nem tudlak! Aztán eljöttél tegnap és kitálaltál. Elmondtál mindent és rájöttem, mekkora hülye vagyok. És még nagyobb vagyok azért, mert abban a pillanatban nem fékeztelek meg, nem állítottalak meg. Elmentél és elmondtam az orrom alatt halkan, amit most neked. Nem tudom mit hittem, hogy meghallod. S majd kirontott Anna a szobából, aki azonnal utánad zavart. Elmentem hozzád, de te nem voltál otthon. Anna-t is megkértem, hogy játssza el, hogy hitelesebb legyen a dolog. Sajnálom. De el kellett mondjam, ahogy te is mondtad tegnap magad miatt el kellett ,és most nekem is magam miatt.
Én nem is jutottam szóhoz. Csak néztem rá és hallgattam. És nem is tudom, hogy mit gondoljak. Mindeddig azt hittem Anna a barátnője, de nem, ő a testvére. Én pedig már felkészültem arra, hogy eltávolodok tőle és elveszítem, és most, most ilyeneket mond nekem.
- Meg tudsz bocsátani?
- Én… -s csak néztem a szemébe – Én nem tudom, most mit gondoljak. Eddig azt hittem Anna a barátnőd és most az mondod nekem ő a testvéred.
- Igen, mert ez így van.
- De miért mondtad most el?
- Mert úgy éreztem tudnod kell.
Közelebb hajolt és most ő fogta meg két kezével az arcom.
- Én szeretlek téged. Nekem te a mindent jelented és azt akarom, hogy ez így is maradjon. Nekem szükségem van rád!
Hajolt egyre közelebb, s ajkaink egyszer csak találkoztak és csókban forrtak össze. Mikor elváltak ajkaink a szemembe nézett és feltett egy kérdést:
- Szeretném, ha megpróbálnánk, nekem szükségem van rád! Látsz esélyt arra, hogy együtt legyünk?

Én néztem rá és épp válaszolni készültem, amikor szétfeszítették az ajtót és kiszabadultunk. Ő hiába várta ezt a pillanatot, a szabadságét, nem mozdult, csak nézett rám és várta a válaszom…

SZERK MEGJEGYZÉSE: Sziasztok!

Megérkezett a folytatás! Kiderül hogy Claire és Christian kapcsolata merre fog alakulni, beszélhetünk-e még valamiről, vagy mind a ketten felejtenek és mást keresnek majd.

Köszönöm a véleményeket és kíváncsian várom mit szóltok az új fejezethez! :)

Kérlek titeket szavazzatok a másik történet sorsáról is :)
És még egy dologra kérlek titeket, hogy a novellákkal kapcsolatosan is fejtsétek ki véleményeteket.http://novellakzsomi.blogspot.hu/ 
Felkerült egy újabb novella is címe: Emlékek: Egy angyal

Végül, de nem utolsó sorba jó szórakozást kívánok a fejezethez!
Puszi