59. fejezet

Sziasztok!

 Megérkezett a folytatás! Nem egy izgalmas rész, de úgy érzem, szükség van erre. Kell ahhoz, hogy a szereplők önmagukra találjanak, vagyis megpróbáljanak. Egy újabb mérföldkő lesz, hogy miért? Ez a fejezet fog elindítani egy nagyobb eseménysorozatot. Nem lett hosszú, de valahol mégis van mondanivalója. Remélem megtaláljátok benne!  Igyekeztem érzelmeket csempészni a sorok közé, próbáltam úgy alakítani a mondatokat, hogy némiképp érezhető is legyen egy-egy szónak a súlya. Nem is rabolom tovább senki idejét a felvezetéssel.

Jó szórakozást!

Puszi

59. fejezet

A te életed a te döntésed

Ha hallgatunk egy dalt és megpróbáljuk a saját életünkre kivetíteni annak sorait, sokszor találunk hasonlóságot. A zenészek is a saját érzéseikből táplálkoznak, azok segítségével alkotnak meg egy-egy dalt. Átadnak egy érzést, amire mi vevők vagyunk. Azonosulunk velünk, megesik, hogy érzelmeket indítanak el bennünk. Egyszerű mechanizmusokat, akár apróbb könnyeket is. Ilyen kis dolgokból állunk mi. Lehet butácskán hangzik, de amikor énekelnek szakításról és hallom könnyebbnek tűnik, még ha … még ha a dalba beleadják szívük ami éppen millió darabra tört. Talán nekünk nem fog annyira fájni, mert már felkészültünk. Annyiszor használom a talán szót, de úgy gondolom, más kifejezés nem akad. Olykor, néha? Azt hiszem talán, hisz megeshet, hogy nem úgy alakul majd. Amikor kimondod a végszót és eldöntesz valamit, lehet határozott vagy, de utána omolsz össze. Mégis úgy érzed önmagadért tetted, hogy ne fájjon annyira. Sajnálni könnyű dolgokat, megváltoztatni már nem. Akad olyan, amit el tudunk felejteni, akad, ami örökre magunkba vésődött. Annyiszor gondolkoztam már azon, mi az a határ ameddig azt mondom megbocsátható és mi az, ami már átesik a túloldalra. Töprengtem, de a választ sose találtam meg. Majd tudni fogom, ha esetleg erre kerül a sor. Nehezen tudok elkezdeni egy mondatot is. Annyi mindent szeretnék, hogy zsúfoltnak érzem és olyannak, mintha nem adná át a lényegét annak, amit akarok mondani.  Azt hiszem, azonban mégis megpróbálom…

Erőm elhagyott, testem nem azt akarta, mint amit én. Mintha csak két különálló „dolog” lettünk volna. Hiába akartam odabent, hiába erőlködtem fölösleges volt. A lépcsőfokok is akadályoknak tűntek, amolyan megmászhatatlanoknak. Azt hiszem kimerültem. Ez pedig hozzáadódva betegségemhez és néha az önpusztító életmódomhoz, a lehető legrosszabb eredményre vezetett. Nagy nehezen és kapaszkodva felküzdöttem magam az ajtómig. Nem akartam, hogy esetleg bárkit felébresszek ilyenkor, vagy bárki így lásson. Nem akarok egyszerűen mások szemébe nézni, amint meglátják mi zajlik velem, amint megtudják milyen az igazi életem. Nekem ez a legnehezebb része. Nem tudom honnan volt lélekjelenlétem és erőm, de összeszedtem magam és bementem. Hirtelen jött ez a rosszullét, de a legrosszabb is volt azok közül, amelyikeket már megéltem. Elkezdett a karom zsibbadni. Úgy éreztem több ezer hangya mászkál benne és nem akarnak elmenni onnan. Úgy éreztem alig van erőm. Lábaim se voltak éppen a legstabilabbak, olyan volt, mintha a bokámra egy ólomsúly lett volna kötve és nem bírtam amiatt emelni azokat. A fürdőszobát tűztem ki célomnak. Amikor beértem azonnal megnyitottam a csapot. A hideg víz alá tettem a kezem és vártam. Közben ujjaim összehúztam majd elengedtem, vártam, hogy enyhüljön a zsibbadás. Pár percig csináltam mindezt, majd elzártam a csapot. Felnéztem a tükörbe. Elgondolkoztam. Magamnak köszönhetem. Leállhattam volna hamarabb, hazajöhettem volna már és akkor most nem lenne ez. Idővel a kezemből a zsibbadás kezdett szűnni, de a lábaimba a helyzet változatlan volt. Leültem a csempére és nekitámaszkodtam a kádnak. Erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy bemenjek a szobámba. Lassan úgy éreztem ideje már felállni, így megkapaszkodtam felálltam, majd bemásztam a hálószobába. Leültem azonnal az ágy szélére. Ledobtam magamról a felsőm, lehúztam nehézkesen a cipőm és a szabadidőtől is megszabadultam. Ahogy voltam fehérneműben befeküdtem az ágyba. Nem volt erőm átöltözni. Egész éjszaka nem aludtam. Továbbra sem éreztem magam jól. Rájöttem nem vagyok jó önmagamhoz. Tudom, hogy az emberek változnak, így köztük én is. Aki voltam apránként eltűnt. Aki vidám volt, aki amolyan hétköznapi. Átváltozott valakivé, aki egy másik ember. Nehéz ezt beismerni magamnak, de megeshet szükséges. Már nem állok olyan könnyedén és egyszerűen az élethez. Mindig a mögöttes szándékot keresem. Azt hiszem nem értékeltem eléggé önmagam, most pedig, hogy elveszítettem rádöbbentem minderre. Azt hiszem, nem vagyunk sosem elégedettek magunkkal, mindig találunk valamilyen kivetnivalót. Úgy érzem, most már a jót sem találom meg magamban. Megeshet, hogy már gyűlölöm azt, aki vagyok. Ha belegondolok, 26 évesen itt állok, és egy senki vagyok. Normális esetben már családom is lehetne, egy átlagember életét élhetném, helyette pedig ez van. Egy megkeseredett ember vagyok, aki belefáradt az életébe. Tudjuk, aki megfáradt, annak pedig meg kell pihennie.
Sokszor forgolódtam az éjszaka folyamán és egyszer csak azt éreztem, hogy valami nyom. A telefonom volt. Kiszedtem magam alól. Ahogy kikotortam megnyomtam egy gombot, így a kijelző világított, viszont semmit sem jelzett. Se egy hívás, se egy üzenet. Nem mintha én egész éjszaka a telefont nyomkodtam volna miatta és hívogattam volna vagy üzenetekkel bombáztam volna, de úgy éreztem nem nekem kell a „számlát rendezni”. Végül a készüléket letettem az éjjeliszekrényemre. Megfordultam és csak próbálkoztam továbbra is az elalvással. Amikor ránéztem az órára hajnali 4 órát mutatott. Még mindig nem éreztem magam tökéletesen, de már valamivel jobb volt a közérzetem. Viszont erőm továbbra se nagyon volt.
Másnap alig mozdultam ki az ágyból. Egész nap csak feküdtem. Valamikor délután történt meg az, amire egész éjszaka vártam. Elaludtam. Ez azonban nem tartott sokáig. Apám hívására keltem fel.
- Igen. – szóltam álmosan a telefonba.
- Szia! Aludtál?
- Igen.
- Ne haragudj, hogy felébresztettelek! – kért elnézést.
- Semmi baj. – mondtam majd ásítottam egy nagyot.
- Beszélni szeretnék veled.
- Hallgatlak. – ültem fentebb az ágyon.
- Nagyon fontos dolog és nem telefontéma. Négyszemközt kell megbeszéljük. – határozott volt a hangja.
- Itthon vagyok. – vetettem neki oda.
- Nem tudok elmenni hozzád. Jó lenne, ha elrepülnél a hétvégén a futamra.
- Megmondom neked őszintén, nem szívesen megyek.
- Kérlek. Muszáj beszélnünk és nem mondhatom el másképp.
- De mivel kapcsolatos?
- Személyesen megbeszéljük. Le kell tegyem, várlak majd. Szia!
- Szia! – köszöntem el tőle, de addigra már rég kinyomta.
Nem tudtam mire vélni ezt a hirtelen jött és ugyanakkor rendkívül fontos dolgot, amit meg kell beszéljünk. Nem tud eljönni, menjek el én, noha neki olyan fontos mindez. Igazából úgy voltam vele, hogy nem megyek el. Miután letette a telefont visszafeküdtem. Határozottan kijelentettem magamba, hogy nem megyek el, de nem hagyott békén ez az egész. Valami azt súgta meg kell változtatnom ezt az elhatározásom. Nehéz dönteni arról mi tévő legyek. Tisztán előttem van még a kép, amint megfogadom, hogy betartom édesanyám utolsó kívánságát, de ugyanakkor az is erősen bennem él, amik velem történtek az utóbbi időben. Rájöttem a változásokhoz sok időre van szükség, több együtt eltöltött időre, ez pedig nekünk nincs. Igazából sose volt, amikor elhatároztuk, hogy változtatunk a kapcsolatunkon, visszagondolva az is csak kétségbeesett próbálkozás volt, valami miatt, amire a szavamat adtam. Jobb, ha megmaradunk a régi felállásban. Mintha csak egy játék lenne. A kiindulási pont ugyanaz, de a játékosokat irányító személyek már nem. Nem ugyanaz a felállás, mint régen. Felnőttem, és ő is idősebb lett. Már egy másik pályán folytatódik a játék. Az azért nem jelenthető ki, hogy minden részletében ugyanolyan a kapcsolatunk, mint amilyen régen volt, de nem is a legideálisabb családi viszony. Nem hibáztathatom őt egyedül érte. Én is ugyanakkora részt vállaltam ebben a hozzuk helyre a kapcsolatunk játékban. Azt viszont téves kijelenteni, hogy ez a próbálkozás örökre kudarcba fulladt volna.
Nem mondom azt, hogy pillanatok alatt eltelt a napon, sőt mondhatni lassan. Sose szerettem tétlenkedni, de egyszerűen nem bírtam kikelni az ágyból.
Elérkezett a másnap. Nem bírtam, elég volt! Összeszedtem magam és kimásztam az ágyból. Nem voltam éhes, elmentem és lezuhanyoztam. Jól esett a víz érintése. Kicsikét olyan volt, mintha új erőre kaptam volna. Összeszedtem a ruhát, amiben futni voltam, ugyanis előző nap ahhoz sem volt erőm. Rendbe szedtem az ágyam, kiszellőztettem. Hagytam, hogy egy kicsit élet járja be a házat. Lusta voltam ahhoz, hogy megszárítsam a hajam, így miután magától megszáradt szükséges volt egy kis igazítás. Elővettem a hajkefém és nekiláttam. A fésű a kisebb-nagyobb gubancokat eltűntette. Jó lenne, ha lenne egy olyan kefe, ami az életem szálainak gubancait szüntetné meg. Közben sikeresen megszabadultam jó pár hajszálamtól, amiket később kiszedtem a hajkeféből és eldobtam azokat. Nem tudom mihez kezdjek. Egy részem azt súgta menjek el innen. Csak éppen azt nem tudtam hova. Vártam, hátha lesz valami sugallat, ami megmondja nekem. Olyan jó lenne, ha más dönthetne az életemről. Egy külső személy, aki tud mindenről. Elfogadnám a döntését és egy percre sem vonnám kétségbe. De nem, hisz az én életem az én döntésem.
Délután erőteljes kopogást hallottam. Megrémültem, olyan hatása volt, mintha valaki be akarná törni az ajtót. Félve léptem az ajtóhoz, rátettem kezem a kilincsre, majd lassan kinyitottam. Amikor megláttam a túloldalon Christiant egy bőrönddel, kinyitottam teljesen az ajtót. Szinte farkasszemet néztünk egymással. Nem mondtam neki semmit és ő se nekem. Csupán engem nézett. Olyan volt, mintha megállt volna az idő. Mozdulatlanul álltunk egymással szembe. Végül is igaz, a mi világunk egy pillanatra megállt, körülöttünk pedig zajlott az élet. Végül lépett egyet előre. A távolság köztünk hirtelen a minimálisra csökkent. Lehajtotta fejét hozzám, majd meg akart csókolni, de én elfordítottam a fejem. Nem néztem a szemébe, megvártam, míg ellép közvetlen előlem. Azután felé fordítottam a fejem.
- Ne tégy úgy kérlek, mintha nem történt volna semmi! – jelentettem ki.
- Akkor mi tévő legyek? – kissé tanácstalannak tűnt.
- Úgy, mint aki két napja erőteljesen kiosztott és belém gázolt.
- Nem akartam.
- De megtetted. Megértettem volna, ha azt mondod, hogy nincs rám időd.
- Mit vársz tőlem? – kérdezte miközben magára mutatott.
Ebben a pillanatban jött ki a szemben lakó szomszédom a házából.
- Szia Claire! – köszönt nekem oda.
Elnéztem Christian mellett és én is köszöntem neki.
- Szia!
Nem akartam ezt megvitatni az ajtóban és igazából azt sem akartam, hogy mások fültanúi legyenek az életem egy részletének is.
- Gyere be!- mutattam neki a nappali irányába. Megfogta a bőröndjét, majd bentebb jött. Becsuktam utána az ajtót. Megfordultam. Nem tudom, hogy lehetett-e olvasni a tekintetemből. Egyszerűbb lett volna, ha az tükrözte volna azt, amit gondolok, avagy érzek.
- Claire! – kezdett ő neki a beszélgetésnek. – Egy rossz nap volt, egy rossz pillanat. Kicsúsztak dolgok a számon, amiknek nem kellett volna, de akkor annyira ideges voltam, hogy beszéltem össze vissza. De a tény változatlan én még ugyanúgy szeretlek és hiányoztál.
- Érdekesen mutatod ki. Nem hiányozhattam annyira neked, hisz nem kerestél. – ekkor bentebb léptem az ajtótól. – De ezt nem veted a szemedre, hisz én se voltam különb.
- Nem voltam itthon. – jelentette ki.
- Nem tudtam, hogy készülsz valahova. - tettem még egy lépést az előző pozíciómból.
- El kellett menjek, a kötelesség szólított.
- Értem. – sóhajtottam egy nagyot. Ezután ismételten csönd következett be.
Nem mozdultam. Földbegyökerezett a lábam, ennek okát pedig magam sem tudom megmagyarázni.
- Azt hiszem, nekünk még tanulnunk kell ezt a dolgot. – törtem meg a csendet.
- Ezzel mit akarsz velem közölni? – ráncolta össze a homlokát.
- Ha akarjuk valóban a kapcsolatunk, akkor változatnunk kell néhány dolgon.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy megbocsátottál?
- Az a fülembe cseng még, amikor azt mondtad jobb lett volna, ha békén hagyjuk egymást.
- Úgy emlékszek te is ezt mondtad nekem! – vágott közbe.
- Erről beszélek éppen. Fel kell nőjünk mind a kettőnknek.
- Mi lesz? Azt akarod, hogy menjek el vagy maradjak? – tett most egy lépést ő is.
- Jobb lenne, ha mennél.
- Miért?
- Miattunk. – jelentettem ki.
Azt hiszem értette a dolgot. Megmarkolta a bőröndje fogóját, majd lépett a kijárat irányába. Követtem őt. Ott állt még az ajtóban.
- Mikor mész el? – utaltam ezzel a következő versenyhelyszínre történő utazásra.
- Holnap.
- Délelőtt vagy délután?
- Este.
- Elmennék veled én is. – amikor ezt kimondtam megszületett egy döntés.
- Komolyan mondod? Eddig győzködni kellett. Miért?
- Mert el kell menjek.
- Miattam?
- Nem. – adtam egy egyszerű választ.
- Akkor? Apád?
- Is.
- És még?
- Miattunk. – váltottunk egy rövid beszélgetést tőmondatokban. Nem a szavak rengetegje tette ki a beszélgetést, de a tartalma mégis óriási volt ennek a szituációnak.
- Holnap érted jövök.
- Köszönöm.  Mikorra legyek kész?
- 5-re.
- Rendben.
- Claire! Ennyiben hagyjuk a dolgot?
- Jobb, mert lehet, csak összebonyolítjuk jobban a szálakat.
- Megbocsátottál?
- Kérdezd meg ezt holnap tőlem.
- Nem szükséges. Azt hiszem, tudom a választ.
- És mi a válasz? Segíts benne kérlek. – azt akartam, hogy kimondja mit gondol, hogy érti-e a mögöttes válaszom.
- Azt hiszem már megtetted abban a pillanatban, amikor kimondtad, hogy miattunk.
- Azt hiszem én is.
- Holnap találkozunk! – köszöntem el tőle.
- Szia! Szeretlek!– mondta, majd becsuktam az ajtót.
Nem mondom azt, hogy elfelejtettem azt a veszekedést, fogalmazzunk úgy, próbálunk túllépni rajta. Így helyes ha folytatni akarjuk az utunk. Ennyi nem szabhat gátat a közös életünknek. A holnapi út, majd segíteni fog abban, hogy meglássuk a túllépés az életünkből és a különbségekből generálódott problémákon miként valósul meg. 

Még mielőtt bezárnátok az oldalt, vagy elkattintanátok innen, meg szeretnék veletek pár gondolatot osztani és egyben kérni is valamit.

Az utóbbi napokban nevezhetjük így nosztalgiáztam egy kicsit. Beleolvastam egy-két részbe, amiket korábban feltettem. Megmondom őszintén furcsa volt. Rájöttem változtam, változott valamilyen szinten a történet, változtak a szereplők. Elveszett a könnyedség, helyette más került előtérbe. Előfordul, hogy nem figyelünk fel apróbb dolgokra, amik körül vesznek minket, és mindezt így akartam egy kicsikét a középpontba helyezni. Hogy ez pedig miként került most elő?

Találtam egy könyvet.  Egy édesanya írja le fia életét. Olyannyira, hogy a fájdalma még óriási, de papírra veti, s reméli némileg enyhül majd. Elmondja nekünk olvasóknak, hogy nem hitte volna, hogy ez lesz a vége, s lesz ok, amiért megíródik ez a könyv. Tudom nem egy kedvelt téma, de az, amit sugároz megfogott. Azt, hogy mindent elkövetett szeretett fiáért, noha érezte úgy is, hogy már nem bírja, de a szeretete mindig segített rajtuk. De tudjuk, amit sugall az Utolsó Ígéret is, nem mindig a habos oldal jut nekünk. Ez a könyv is ezt ragadja meg.

Valahol úgy érzem az a lényege ennek az egésznek, hogy ha adok, valami olyat adjak, amivel az olvasó tud azonosulni, egy kicsikét magáénak tudja érezni. Nem vagyok zsonglőr ezt nyilvánvalóan tudom, nem tudok a szavakkal úgy bánni, hogy az mindig egy letisztult képet adjon. De nem is vagyok ehhez értő, csak próbálkozom. Úgy gondolom, olyanra van szüksége annak, aki kikapcsolódásként olvas, ami közel áll a világához, ami közel áll mindannyiunk valóságához. Egyedi, mégis olyan érzést keltsen benne, hogy nem éteri magasságokban „zajlik” hanem két lábbal a Földön állva történik meg. 

Említettem, hogy nosztalgiáztam. Nem csak azt olvastam amit én írtam, hanem azt is amit ti nekem. Elkezdtem gondolkozni. Mi változott meg? Valami biztosan, hisz kevesebb visszajelzést kapok. Persze tudom nincs mindig ideje mindenkinek én is sokszor vagyok így. Azt hiszem kérek mégis most utoljára tőletek még valamit. Előtte azonban meg szeretném köszönni a visszajelzéseket, amiket kaptam mind komment, mind pedig pipa formájában. Jó ránézni a visszajelzésekre, sokat dob a lelkesedésen és persze jól is esik. Azt szeretném kérni tőletek ezek után, hogy fejezzétek ki mit gondoltok az Utolsó Ígéretről. Jelent nektek valamit? Tudom ez is csak egy a sok közül, de esetleg mégis másabb? 

Próbálkozok, de hogy merre haladok, nem tudom. Kérlek titeket, segítsetek nekem ebben!