30. fejezet

30. fejezet

Léggömb

Csak a szél, ami játszik velem, egy árva léggömb az én szívem,
csak a szél, ami játszik velem, de te kegyetlen szél, csak te vagy nekem.

Nem tudtam kiverni a fejemből, amit Christian mondott. Nem szeretném, ha így gondolkozna, nem szeretném, ha feladná, hisz neki ez az élete.
A nehéz reggeli ébredés után, mindent sikerült elintéznem. A kórházba jutásomat is sikeresen megoldottam.
Azonban amikor a kórházba beléptem összefutottam Sebastiannal és Hannaval. Őket is ma engedték ki, és ők már hazafelé indultak. Hanna mosolygott, Sebastian is vidámnak tűnt. Ezek szerint sikerült mindent megbeszélniük. Én egyrészt örültem ennek, hisz jó, hogy kibékültek a baba miatt, másrészt azonban egy picit zavart és fájt a dolog. Köszöntem nekik és igyekeztem mihamarabb eltávolodni tőlük. Már a liftnél voltam, amikor Sebastian odajött hozzám.
- Tudod a babának így jobb lesz, és úgy érzem, kell még egy esélyt adnunk magunknak. – kezdte megmagyarázni a látottakat. – Az évek nem múltak el nyomtalanul, tegnap megbeszéltük a dolgokat Hannaval.
- Sebastian, nem kell magyarázkodnod. Ez a helyes döntés. Én felfogtam. – mondtam mindezeket.
- Tudod úgy éreztem el kell mondjam.
- Én megértelek. Ennek így kell lennie. – egy lélegzetvételnyi csönd -  De most mennem kell, apám dolgait el kell rendezzem. – tereltem el a témát, s megnyomtam a lifthívó gombot. Pillanatok alatt odaért és kinyílt előttem az ajtó. Én beléptem. – Legyetek boldogok! – s bezáródott előttem az ajtó.
Ezt kívánom nekik, de valamilyen szinten az ő boldogságuk az én nyomorom is. De ezt el kell fogadjam. Ez a hajó elúszott, hagyni kell elmenni.
Miután sikerült nagy nehézségek árán a csomagomat elrángatnom apám szobájába, az orvos megkeresésére indultam.
 Egy fél órás várakozás után találkoztam az orvossal, aki kiadta az utasításokat nekem. Mindenre nagyon figyeltem, amit mondott, hisz azt akarom, hogy apám mihamarabb erőre kapjon. Nem sokkal később már a zárójelentés birtokában voltunk és ez azt jelentette, hogy apu elhagyhatja a kórházat.
A haza utunkat is sikerült lerendeznem, így már csak az úton kellett túlesnünk. Egy kicsit azért féltem, hogy fogja apa viselni, de szerencsére nagyon jól bírta végig.
Már délután két óra körül járt az idő, amikor a taxi begördült a házam elé.
- Megérkeztünk. – mondtam.
Majd kifizettem a fuvart, kiszálltunk és a taxisofőr segítségével kiszedtem a csomagokat a csomagtartóból. Megküzdöttünk a lépcsőfokokkal, s miután sikerült a kulcsomat is kibányásznom a táskám legaljáról és beléptünk, kinyilváníthatom, hogy hazaértünk.
- Szép nagyon a lakásod. – monda apu.
- Köszönöm.
Majd bementünk. Megmutattam apának a vendégszobát, amit most ő fog egy darabig birtokba venni, és persze megmutattam a házat is neki, hogy mégis mit merre talál.
Mind a ketten nekiláttunk a kipakolásnak. Én hamarabb végeztem vele, és úgy döntöttem megnézem, hogy mit találok a hűtőben. Mikor kinyitottam szinte a teljes üresség fogadott. Azért mondom, hogy szinte, mert azért egy-két dolog volt még benne. Ilyen volt például a vaj, vagy éppen egy csomag szalámi. Bementem most már apám szobájába, majd megkérdeztem mit szeretne ma vacsorázni.
- Apu mit szeretnél vacsizni?
- Nekem mindegy lányom.
- Jó, de mégis mit értesz a mindegy alatt?
- Bármit, amit elkészítesz nekem tökéletes lesz.
- Na, ezzel most sokra mentem. - tettem csípőre a kezem. – Na jó, akkor, ha mindegy elugrok a boltba és feltöltöm a hűtőt. Érezd magad otthon, ha még nem mondtam volna. – s kacsintottam rá egyet.
- Rendben.
Gyorsan felkaptam a kocsi kulcsom és a pénztárcám, s már az ajtót is kinyitottam mikor még szóltam neki.
- Elmentem, nemsokára itt leszek.
- Jó. – halottam még a választ.
Leérve bepattantam a kocsimba és elindultam. A boltban mindent beszereztem és sikerült két nagy táska élelmet vegyek. Felcipeltem és kipakoltam a táskából. Majd lassan nekiláttam a vacsora elkészítésének. Minden terv szerint haladt, jól haladtam a főzéssel, és közben zenét hallgattam. Így valahogy jobban telt a főzés.
Mire mindennel elkészültem és feltálaltam a vacsorát bizony már 6 óra örül járt az idő. Apám miután hazajöttem bement a szobájába lepihenni, így most fel kellett keltsem. Gondolom az út megviselte egy kicsit és fáradt volt. Kopogtam az ajtón, de nem kaptam választ, így bekandikáltam a résnyire nyitott ajtón. Apu aludt. Odaléptem hozzá és óvatosan felkeltettem.
- Gyere kész a vacsora.
- Hány óra van? – kérdezte álmosan.
- Már elmúlt 6 óra.
- Kelek és megyek.
Én kimentem a szobából és odaültem a konyhába a pulthoz, ami úgy volt kialakítva, hogy a kiálló rész 2 személy számára asztalként is szolgálhat. Nemsokára csatlakozott hozzám apu is és nekikezdtünk a vacsorának. Mind a ketten szótlanul ettünk. Miután apu végzett kinyilvánította véleményét a főztömről:
- Finom volt nagyon. Ügyes vagy!
- Köszi. Kérsz még?
- Nem, köszönöm.
- Rendben. Akkor elmosogatok.
- Segítsek valamit? – kérdezte.
- Nem kell, két tányér csak nem fog ki rajtam.
- Akkor elmegyek, nézek egy kis tv-t.
- Jó.
A nap további részében mind a ketten elvégeztünk saját teendőinket. Apám nemrégen bevonult lepihenni és én is már felvettem a pizsamám.
Már nagyon régen volt ilyen, hogy egy házban aludtunk volna el. Hogy pontosítsak, utoljára gyerekkoromban volt. Nem tudom mi ütött belém, de egyik pillanatban kipattantam az ágyból és átmentem hozzá. Most nem kopogtam, hanem egyből benéztem és halkan megkérdeztem.
- Alszol már?
- Még nem. – hallottam a választ.
Bentebb mentem.
-  Zavarlak?
- Te sosem zavarsz.
Odamásztam mellé a francia ágyra és nekitámaszkodtam a háttámlának.
- Apu megkérhetlek valamire? – kérdeztem tőle.
- Persze.
- Mesélnél nekem a múltról? Mesélnél a megismerkedésetekről anyuval?
- Szóval ez érdekel.
- Igen. Tudod anyu nem beszélt erről soha. – mondtam el neki.
- Mikor anyáddal megismerkedtünk én idősebb voltam tőle több mint 10 évvel. Első pillantásra elvarázsolt. Nagyon csinos volt és gyönyörű. Egy estélyen találkoztunk. Az most nem is fontos, hogy milyen estélyen. Csak az, hogy akkor őt megláttam. Egy gyönyörű vajszínű ruha volt rajta, haja pedig felkontyolva, de néhány kósza göndör hajtincse kilógott. Mikor megpillantottam rám mosolygott. Azonnal levett a lábamról. Én odamentem hozzá és elkezdtem vele beszélgetni. Majd odajött egy férfi és elment vele. Abban a pillanatban csak bízni tudtam abban, hogy újra látom még őt aznap este. És így történt. Elisabethel még egyszer összefutottunk. Ismét elkezdtünk beszélgetni. Akkor este úgy határoztam meghódítom őt és egyszer még elveszem feleségül. És elvettem. A világ legszerencsésebb férfija voltam, hogy ő mellettem volt. - mondta el dióhéjban a történetet apám.
Én magam elé képzeltem anyut, szinte láttam magam előtt a ruhában, felkontyolt hajjal, és könny szökött a szemembe. Csak ültünk pár percig és hallgattunk.
- Köszönöm, hogy meséltél róla. – s megtöröltem a szemem. – Megyek, lefekszek. Aludj jól.
Majd leszálltam az ágyról és visszamentem a szobámba. Megpróbáltam elaludni, de nem tudtam. Valami nem hagyott. Végül elnyomott az álom.
Reggel 8 óra körül ébredtem. Gyorsan felöltöztem, elkészülődtem, majd nekiálltam reggelit csinálni. Nekikezdtem a pirítósnak és apu is felébredt már, hisz már a szobából jött ki.
- Csinálom a reggelit. Pirítós jó lesz?
- Jó.
Elkészültem és megreggeliztünk. Délelőtt összekaptam egy kicsit a házat, majd eszembe jutott valami. De ehhez szükségem volt apám segítségére is. Ott ült a kanapén és nézte a tv-t. Lehuppantam mellé, majd belekezdtem a mondandómba.
- Apu szükségem lenne a segítségedre.
- Hallgatlak. Miben tudok segíteni.
- Tudod, szükségem lenne Christian címére. És szerintem te ezt tudod.
- Christian címére. Értem – s eleresztett egy halvány mosolyt. – Mikorra kell?
- Minél előbb annál jobb. – mosolyogtam.
Ő felállt bement a szobába, majd egy 10 perc múlva visszaült a kanapéra és a kezembe nyomott egy cetlit.
- Itt van. Ő egy remek ember, jót választottál. – s rám kacsintott.
Én elvettem.
- Jót választottam? Apu mire célzol? – néztem rá egy kicsit furcsán.
- Jól tudod te azt.
Nos, értettem a célzását.
- Köszönöm. – majd felálltam a kanapéról és nekiálltam készülődni.
Körülbelül egy háromnegyed óráig készülődtem, majd mikor elkészültem megmutattam magam apámnak.
- Szép vagy nagyon.
Én mosolyogtam rajta.
Az idő már 3 óra fele járt.
- Apu kibírod a délutánt egyedül? Lenne egy kis dolgom.
- Jó szórakozást! – vágta rá egyből.
Eltettem a telefonom és elindultam ki.
- Jó legyél, szia.
- Ne aggódj, érezd jól magad!

Nem is lakott olyan messze tőlem. Nem autóval mentem, hanem sétáltam egy kicsit. Csak pár utcát kellett megtegyek. Nagyon szép környéken lakott. Miután megtaláltam a háztömböt, megküzdöttem 3 emeletnyi lépcsővel.
Ott álltam az ajtaja előtt, majd csöngettem. Egy kis idő múlva hallottam, hogy jön az ajtóhoz, majd nyílt az ajtó. Mikor meglátott meglepődött.
- Szia. – köszöntem neki én először.
- Szia. – válaszolt. – Hát te? – kérdezte azonnal.
- Gondoltam együtt tölthetnénk a délutánt. – s mosolyogtam rá. – Bár lehet előbb  fel kellett volna hívjalak, lehet dolgod van. Erre nem is gondoltam. Ha dolgod van, akkor elmegyek. Mond meg nyugodtan. - kezdtem elbizonytalanodni abban, hogy jól tettem-e, hogy idejöttem.
- Nincs semmi dolgom. És nem szeretném, ha elmennél. Gyere be. – invitált be a házába.
Én beléptem. Egy tipikus legénylakás volt.
- Elnézést a rendetlenségért, de nem vártam senkit. – szabadkozott.
- Semmi gond, de nincs is rendetlenség.
- Mindjárt jövök, átöltözök. Tényleg, kérsz valamit?
- Nem köszönöm.
- Érzed magad otthon. – s bement a szobába.
Én addig egy kicsit körbenéztem a nappaliban. Christian hamar elkészült.
- Látom kész vagy. Mehetünk? – kérdeztem tőle.
- Igen indulhatunk. – s elmosolyogta magát.
Nyúlt volna a kocsi kulcshoz, de én megakadályoztam és megfogtam a kezét.
- Erre nem lesz szükség.
- Miért hova megyünk? – kérdezett.
- Majd meglátod. – válaszoltam.
- Milyen titokzatos vagy. – jelentette ki.
- Nemsokára megtudod. Aki kíváncsi hamar megöregszik.
- Rendben.
Majd elindultunk.
Már kint voltunk a ház előtt.
- Most már elmondod hova megyünk?
- Szeretnék neked valamit mutatni. És nem lesz szükség autóra.
- Még mindig nem mondtál többet.
- Már mondtam, aki kíváncsi…
Majd elindultunk. Sétáltunk és volt olyan is, amikor a tömegközlekedési eszközöket használtuk. Igazából az volt a célom, hogy egy kicsit kiszakítsam abból a helyzetből, amiben most van. Azt akartam lásson mást is. Fedezze fel az embereket jöjjön rá arra, hogy mennyien vagyunk és mennyire különbözünk egymástól, hogy mindenki azért küzd, hogy vágyait meg tudja valósítani, és ő szerencsés helyzetben van, mert azt teheti amit szeret. Most igaz egy mélyponton van, de akarom, hogy tudja nincs egyedül, van, akire számíthat, van, akire támaszkodhat. Míg sétáltunk sokat nevetgéltünk sikerült kikapcsolnom egy kicsit. Majd megérkeztünk egy parkba. Ez volt az a hely ahova el szerettem volna hozni. Mikor szükségem volt egy kis csendre, arra, hogy át tudjam gondolni a dolgokat sokszor eljöttem ide és csak leültem egy padra. Néha úgy éreztem el kell engedjem a gondjaimat, ha többre nem is csak egy órára. Szükségem volt arra, hogy mást is lássak. Nem volt elég az, hogy a saját gondjaimmal küzdöttem, az már túl nagy falat volt, hogy a nyakamba szakadt annyi teher. És ez a hely tökéletes volt arra, hogy elengedjek mindet. Csak ülni és nézni a semmibe. Vagy éppen az embereket, akiknek látszólag nincsenek gondjaik, vagy megeshet, hogy ők is csak arra vágynak, mint amire én.
- El akartalak ide hozni téged. – majd mélyen a szemébe néztem. – Tudod, szeretném azt, ha egy kicsit mást is látnál, ha azt a feszültséget, ami a hét szinte majdnem minden napján a válladon van, most elengedd és csak a pillanatnak élj. Például nekem most kedvem szottyan ahhoz, hogy csak úgy felálljak és végigpördüljek a padon és élvezni akarom, ahogy a szél az arcomat simogatja. – majd kimondtam és megtettem:

Majd leszálltam.
- Azt akarom, hogy te is csak a pillanatnyi érzésednek élj.
Ezután leültünk a padra. Nem szóltunk egy darabig egymáshoz. Egy kicsit emlékeztetett arra, amikor itt ültem és hagytam elszállni a gondjaimat egy kis időre.
Mikor nem vártam megszólalt:
- Nagyon nagy a felelősség rajtam. És te jól látsz mindent. Szinte a vesémbe látsz. – majd egymás szemébe néztünk én pedig elengedtem egy halvány mosolyt. - De ez jó. Te tudod mire van szükségem. Épp arra, hogy felállj és itt pörögj és izegj-mozogj a padon. Köszönöm. De tudod megfordult a fejemben, hogy abbahagyom. – én megállítottam, s a szájára tettem a kezem.
- Sssh! Kérek tőled most valamit. Felejts el egy kicsit a munkahelyed. Felejts el a sok feszültséget és bízz bennem. Megteszed nekem?
- Meg. – egy kis csönd. – Tudod most, ahogy itt elnézlek, úgy látom ez a hely nem közömbös neked. Mesélsz róla?
- Jól látod, nem közömbös. – néztünk közben mind a ketten előre és a szél is elkezdett lengedezni. – Régen ez volt a mentsváram. Egy időben nagyon sok teher szakadt a nyakamra. Néha már úgy éreztem összerogyok, a lábaim nem bírják. Aztán megtaláltam ezt a helyet. Tudod nem egy nagy szám. -  s ránéztem. – De nekem fontos. Itt valahogy úgy érzem, elengedhetem a gondokat, egy kicsit kikapcsolhatok és csak úgy gondtalanul lebeghetek igaz itt a padon ülve. – majd elmosolyodtunk mind a ketten. – Nekem fontos, hogy ide eljöhetek néha és ezt meg akarom veled is osztani. És azt sem akarom, hogy úgy érezd egyedül vagy, mert nem. Tudatni akarom veled van, akire számíthatsz, itt van az orrod előtt és ezt ne felejtsd el.
- Nem felejtem el. Te tökéletes vagy.
- Hidd el nem vagyok.
Nem vagyok, hisz most is titkolózok előtte.
Majd megint csendben ültünk egy darabig. A szél elkezdett egyre jobban fújni. Christian átkarolt, s így ültünk tovább. Ahogy nézelődtem megpillantottam nem messze egy kisebb csapat vidám gyereket, néhány szülővel. Olyan volt, mintha egy kisebb születésnapot ünnepeltek volna. Egy hirtelen vezérelt ötletnél fogva felálltam egy pillanat alatt a padról.
- Egy pillanat és itt vagyok. Várj meg.
- Rendben. De hova mész?
- Mindjárt megtudod.
Gyors léptekkel az előbb már említettekhez mentem. A kis ötletemet sikerült megvalósítanom s azután visszatértem a padon ülő Christianhoz. De volt valami nálam. A kezemben volt egy léggömb.
- Azt szeretném, ha most elengednénk együtt a gondjainkat. Képzeld azt te is, hogy minden gondod ez a léggömb. Én is ezt teszem. Jó igaz olyan gyerekesnek hangzik, de szeretném, ha ezt megtennéd velem.
- Rendben.
- Fogd meg te is.  Majd megfogta. – Most hunyjuk le a szemünk. - majd megtettük. Én is a léggömbhöz képzelem mindem problémám és te is tedd meg, majd engedjük el háromra. Jó?
- Jó.
Vártam néhány másodpercet, majd elkezdtem számolni. Háromra mind a ketten elengedtük, majd kinyitottuk a szemünk és a léggömböt néztük. Az egyenletesen emelkedett felfelé, mindaddig, míg a szél hirtelen arrébb nem tessékelte. Egy bizonyos magasság után a szél össze-vissza lökdöste, csak játszadozott a léggömbbel. Kicsit olyan volt, mintha én lennék az a léggömb, amit a szél össze-vissza sodor.
Megint egymásra néztünk.
- Köszönöm. – ennyit mondott nekem.
- Mit köszönsz?
- Azt hogy vagy. - majd végigsimította az arcom.
Még egy kis időt ott töltöttünk a padon. Majd lassan elindultuk haza. Mire elértünk a házamig már beesteledett. Megálltunk a lépcső előtt elbúcsúzni.
- Köszönöm, hogy velem töltötted a délutánt. – mondtam neki.
- Jó volt veled lenni. És köszönöm, hogy rádöbbentettél valóságra.
- Mégis mire gondolsz valóság alatt? – faggatóztam egy kicsit.
- Arra, hogy nem szabad feladjam, amit csinálok. A mai nap során olyan dolgokat vettem észre, amiket eddig soha. Például amikor sétáltunk és meg-megálltunk, észrevettem az embereket. Láttam, hogy sokuk mennyire gondterhelt, frusztrált. Láttam, hogy mindenki siet. De rájöttem, ha sietünk, nem vesszük észre az orrunk előtt lévő dolgokat. Te megtanítottad, hogy ha lassabban járok, jobban élhetem meg az élet pillanatait. Szeretem a munkám, de néha szükség van arra, hogy elengedjek és hagyjam elszállni a gondjaimat, vagy éppen a pillanatnyi érzéseimnek éljek. Te számomra a helyes utat, a biztos pontot, a megnyugvást jelented és úgy érzem a boldogságom forrását. Azt a pici pluszt, ami tökéletessé teheti az életem. Ami eddig hiányzott, ami miatt néha meginogok és szamárságokat gondolok. A stabilitást és a legnagyobb kincset az életben.
- Örömmel tettem. És köszönöm. Nagyon jól esik, hogy így gondolsz rám.
Most úgy éreztem itt az idő, elmondom, hogy lehet, beteg vagyok. Egy kis erőt gyűjtöttem és vettem egy nagy levegőt, majd nyeltem egy nagyot. És neki kezdtem.
- Mondani akarok valamit…- s elkezdtem hezitálni. – Azt akarom mondani, hogy… hogy téged egy csodás embernek tartalak és boldog vagyok, hogy ma ott ültél velem a padon. – ezt találtam ki hirtelen. Egyszerűen nem jött a számra az , hogy el kell mondjam lehet, hogy beteg vagyok. Így persze könnyű, de akkor egyszerűen nem tudtam elmondani. De egyszer meg kell vele osszam, még mielőtt túl késő lenne.
Már épp elbúcsúzni készültem. Odahajoltam Christianhoz és megpusziltam az arcát.
- Jó éjszakát. Szia!
Majd megfordultam és elindultam fel a lépcsőn. A bajárat előtt megálltam, és a kulcsot vettem ki a zsebemből. Épp a megfelelő kulcsot készítettem el a csomóról, mikor odalépett mellém.
- Nem hagyom elveszni a pillanatot. Megtanítottál ma rá és nem akarom elszalasztani az esélyt.
Végigsimította az arcom, majd közelebb hajolt és megcsókolt. Pár perc után elváltunk egymástól, majd megszólalt.
- Jó éjszakát, hamarosan látlak. Szia.
- Szia.
Majd beléptem az ajtón. Megmásztam a lépcsőfokokat és már az ajtóm előtt jártam. Mielőtt azonban beléptem volna, furcsa hangokra lettem figyelmes. A lakásomból kacarászást hallottam. És két hangot. Az egyik biztosan apám hangja volt a másik pedig egy nőé. Azonnal tudni akartam, hogy ki van ott. Kinyitottam az ajtót és immár ismertté vált előttem a női hang tulajdonosának személye…

SZERK MEGJEGYZÉSE:
Sziasztok!
Elérkeztünk egy kerek számhoz a fejezeteket számát nézve. Sajnálom, hogy régóta nem hoztam folytatást, de most a suli húzós és ez ráhat a folytatásra is. A következő rész nem tudom mikor fog felkerülni.
De még most erről a fejezetről annyit, hogy ez inkább nyugisabb rész lett. Remélem tetszeni fog nektek, ha hiba van benne előre is elnézést kérek.
Köszönöm a véleményeket és most is kíváncsi vagyok arra, mit gondoltok. ;)
Puszi