33. fejezet

33. fejezet

Menny vagy Pokol

A jó és a rossz dolgokat néha egy hajszál választja el egymástól. Mindannyiunkat egyaránt érintenek ilyenek, s olyanok is. Mégis bízunk abban, hogy a rossz dolgok elkerülnek bennünket.

Mióta meghallgattam az üzenetet, nem tudtam kiverni a fejemből. Egyszerűen nem ment. Felszakadt akkor belőlem valami, mikor George szavait meghallgattam, s az érzés nem múlt el. Egy kicsit olyan mintha hirtelen egy másik világba csöppentem volna bele, és a körülöttem zajló események nekem semmisek, fel sem tűnnek. Lehet, azt se venném észre, ha valaki odalépne elém és fegyvert szorítana hozzám, hogy adjam neki oda mindenem. Egyszerűen mondva most minden gondolatom egy dolog körül forog, ez pedig a vizsgálat. Bele se merek gondolni abba, hogy beteg vagyok. Egy örök optimista vagyok, s mindig is az voltam, és bízok abban, hogy a vizsgálatok nem hoznak olyan eredményt, amitől egyenesen rettegek. Sokszor nehéz megfogalmaznunk egy érzést. Lehet az pozitív vagy akár negatív is. A bennünk keltődő érzetek nagyon furcsák, s nehéz rájuk a megfelelő szavakat megtalálni, s leírni. Most pont ez a helyzet velem kapcsolatban. Érzek valamit, ami talán a félelem, idegesség és még ki tudja hány különböző érzés egyvelege.
Felértem a szobámba. Míg ideértem nem fogtam fel semmit a körülöttem zajló dolgokból. Mondhatom azt is talán, hogy láttam, de néztem. Mivel nem nagyon pakoltam ki, így az összepakolás nem okozott különösebb gondot. Inkább az, hogy fogok haza jutni. Megkerestem a telefonom, s érdeklődtem jegy felől. Hatalmas szerencsém volt, hisz még kaptam jegyet. Azonnal szereztem magamnak fuvart, s nem sokkal később már a reptéren voltam. Számoltam közben az időeltolódással is, s kikalkuláltam magamban, hogyha leszállok a repülőgéppel, akkor még arra is lesz időm, hogy a csomagomat lerakjam otthon. Miután mindenen túlestem, felszálltam a repülőgépre. Az ablak mellett kaptam helyet. Ennek örültem egy kicsit, úgy gondoltam, ha kinézek majd út közben az ablakon, egy kicsit talán hátha el tudom majd terelni a gondolataimat. Úgy tűnik rosszul gondoltam. Hiába néztem ki az ablakon nem ment a gondolatterelés. Igaz hiába tekintettem ki, nem láttam mást, mint a felhőket. Út közben számtalan lehetőség lejátszódott a fejemben. Mint egy filmet, úgy képzeltem magam elé a jelenetet amint George közli velem az eredményt. Bár a szereplők és a szituáció ugyanaz volt, mégis különböztek ezek a kis jelenetek annyiban, hogy mindannyiszor mást mondott nekem George. Láttam azt a variációt is, hogy hatalmas megkönnyebbülés után boldog leszek, de olyat is láttam, hogy zokogok. Ez pedig megrémisztett. Tisztában vagyok a százalékokkal, az esélyekkel, mégis a hitem megrendíthetetlen, s az azt mondja te egészséges vagy Claire! Csak ez tartja bennem a lelket. A hosszú repülőút után, megérkeztem haza. Összeszedtem a csomagom, majd egy taxival hazavitettem magam.
Hazaérve ledobtam a bőröndöm, s felkaptam a kocsi kulcsom, készültem elindulni. Azonban mielőtt kiléptem volna a házból, megtorpantam egy pillanatra a tükör előtt. Belenéztem, s fújtattam egy nagyot. Erős vagy, és minden rendben lesz! Mondtam ezt bátorításképpen magamban. Hittem ebben a mondatban. Néhány másodpercig ott álltam még, majd elindultam. Mikor már az autómban ültem a feszültség és félelem egyre jobban felerősödött bennem. Tudtam ez a nap, az ezt kövező órák meg fogják határozni az életem hátra lévő részét. Ott voltam a kórház parkolójában, kiszálltam a kocsiból s elindultam a célom felé. Ahogy közeledtem minden lépésem egyre nehezebb volt. És a gondolatok is egyre rosszabbakat sejtettek velem. Annyira féltem, hogy a szívem majd kiugrott a helyéből. Biztos voltam abban, hogy a pulzusom az egekben van. Minden akkora nyomást tett rám, már maga a kórház is, hogy a sírással küszködtem. Bár még nem tudtam semmilyen eredményt, érzetem, hogy sírni fogok, vagy örömömben, vagy épp bánatomban.
Az ajtó előtt állva volt a legnehezebb. Már lendítettem a kezem, hogy kopogok, de az mégsem érintette az ajtót. Elbizonytalanodtam. Vettem egy hatalmas levegőt, s megint nekikészültem. Most viszont a kezem célt ért, s kopogtam az ajtón.
- Szabad. – hallottam odabentről.
- Megnyitottam az ajtót, majd egyre nagyobb résre, s végül beléptem.
- Szia George! – köszöntem én először. Annyira féltem.
- Szia Claire! – jött felém. Megölelt, majd mutatta, hogy foglaljak helyet.
- Itt vagyok, ahogy kérted. Kérlek, kezdjünk bele. Tudni akarom mihamarabb.
- Rendben.
Vett egy mély levegőt, majd hozzákezdett:

- Claire. – kezdte így. Én nyeltem egy nagyot, s úgy éreztem baj van. Félelmem nem szűnt meg, éreztem, hogy egész testem remeg az idegességtől. Egy hatalmas kő nyomta a szívemet, s csak egyre vágytam: ez a kő hulljon le és George azt mondja, amit hallani szeretnék, hogy egészséges vagyok. – Az elvégzett vizsgálatoknak megszületett az eredménye. Mikor idejöttél egy olyan tünettel jelentkeztél, amely sok betegség előjele is lehet. Mondtam neked, hogy az emberi test különbözőképpen reagál a dolgokra, ahány ember, annyi féle reakció. - majd összekulcsolta a kezét, amit az asztalra helyezett, továbbra is a komoly arckifejezésével nézett rám és folytatta. - Amint említettem a kézremegésed vagy, hogy orvosilag is kifejezzem neked a tremor, különböző dolgok tünete lehet. Lehet akár csak pszichológiai eredetű, a külső hatások például stressz eredménye, de lehet súlyosabb dolgok következménye is. A vizsgálat során arra a kérdésre próbáltunk választ találni, hogy a tremorod milyen eredetű. De figyelembe véve azt, amit mondtál, megállapítottam, hogy nyugalmi tremorod van. Így már csak ezen belül néztem a lehetséges betegségeket. Őszinte leszek veled és nem foglak hitegetni. – ekkor tudtam, hogy nem fogja azt mondani, amit én szeretnék, azt fogja mondani, hogy beteg vagyok. A szemeim eddig is könnyben úsztak, de most könnyeim utat törtek maguknak. Éreztem, hogy a könnycseppjeim végigfolynak arcomon. – Két betegségre szűkítettünk. Az egyik a Huntigton-kór, a másik pedig a már általad is említett Parkinson-kór. Végül a koponya CT és az MR vizsgálat során kaptuk meg a választ. – összekulcsolt kezeit szétszedte, s nyúlt az irányomba. Végigsimította a karom, majd folytatta. – Sajnálom.
Mikor ezt kimondta azt hittem megszakadok. Hatalmas fájdalom ért. Elvesztettem a hitem. Eddig úgy éreztem van esélyem, én hittem azt, hogy egészséges vagyok, de már tudom nem. Elkezdtem zokogni. Ez egy hatalmas pofon volt az élettől. Sose éreztem ekkora csalódottságot. Úgy éreztem akkor, életem elvesztette értelmét. Összeszedtem magam és kérdeztem.
- É és.. és végül melyik be.. betegségben szenvedek? – mondtam küszködve a sírással.
- Sajnos beigazolódott, amitől te is tartottál.
Ekkor tudtam Parkinson- kóros vagyok.
- Parkinson igaz?
- Igen.
Csak tovább sírtam. Lekönyököltem az asztalra és az arcom a kezeimbe temettem. George nem szólt egy darabig semmit. Csak nézte, ahogy megtörök, ahogy sírok, ahogy megpróbálom feldolgozni azokat a mondatokat, amiket mondott nekem. Pár perc után végül megszólalt.
- Elmondok mindent. Jó? – s simított ismételten végig a karomon.
Én nem mondtam semmit, csak bólogattam, s közben a könnyeim törölgettem.
- Nem tudom mennyi mindent tudsz a Parkinson-kórról, ezért mindent elmondok amit tudnod kell. Nálad örökletes a betegség, bár megmondom neked ez nagyon ritka. A betegek mindössze alig 10%-nál van ez így. Azonban azt is tudnod kell, hogy a betegség csak nagyon ritkán jelent szellemi leépülést is, s azt is, hogy fiataloknál nagyon ritkán fordul elő. De sajnos előfordul. De létezik rá kezelés. És így akár 30 évet is elélhetsz anélkül, hogy bármiféle mozgáskorlátozásban szenvednél.
- És milyen kezelés van?
- 4 féle kezelési módot ismer jelenleg az orvostudomány. A legáltalánosabb és legelterjedtebb a gyógyszeres kezelés. De tudnod kell a gyógyszerek nem szüntetik meg a tüneteket, csak mérsékelni tudják azokat. Azonban ennek is van kockázata. Idővel a gyógyszerek elveszthetik hatásukat, és akár a súlyosbodást is elidézhetik. Van egy nagyon új eljárás. Ez a mélyagyi stimuláció. Ez egy műtéti eljárás és még csak nemrégen kezdték el alkalmazni. Tudnod kell, hogy a mélyagyi stimulációban elektródák közvetítik az elektromos impulzusokat a substantia nigra számára, amely egy sarló alakú, a mozgásokat felügyelő és koordináló terület az agy középpontjában. A Parkinson-kóros betegeknek az ezen a területen található dopamintermelő (ingerületátvivő) idegsejtjei pusztulnak el, remegést, merevséget, lassult mozgást és a koordinációs képességek romlását okozva. Ez az eljárás amint mondtam még nagyon új, és ennek is ugyanúgy meg vannak a kockázatai. Mivel műtétről van szó, így a műtéti kockázatot meg kell említeni. Viszont én úgy gondolom ez a leghatásosabb mód. Amint azonban említettem létezik egy harmadik gyógymód is. Ez a talamotómia. Ez a műtéti eljárás abban tekinthető speciálisnak, hogy csak a remegést lehet vele koordinálni, de egyéb tüneteken nem változtat. Itt viszont olyan kockázat is felmerül, hogy mivel ez egy agyi műtét akár beszédzavar is kialakulhat utána, vagyis olyanra gondolok, hogy például elkent beszéd, de koordinációs zavar is megjelenhet. Még megemlítem neked a pallidotómiát. Ez is egy műtéti eljárás. Ebben az esetben egy kis szövetdarabot pusztítanak el, amely felelős a kór számos tünetéért. Ez azonban nagyon fejlett technikát igényel és rendkívül költséges.
Csak hallgattam, amiket mondott. Szinte semmit se fogam fel, a sok kifejezés és a mondatai jelen pillanatban olyan idegennek tűntek nekem. Még mindig nem hittem el. Azt hittem ez csak egy rémálom és felébredek nemsokára. Nem akarom elfogadni a dolgot. Nem is tudom elképzelni a holnapot. Ez a dolog az egész életemet megváltoztatja, meg kell tanuljak ezzel együtt élni és küzdenem kel. Kezelés és hasonlók. Felkészülni, hogy bármikor bármi megtörténhet. Kell ez nekem? Talán egyszerűbb lenne feladni és véget vetni a dolgoknak. A sok szenvedésnek a sok akadálynak.

Még itt töltöttem egy kis időt, s George mindent elmondott alaposan. Elmondta, hogy mennyi esélyt lát nekem, elmondta, hogy ha bármi van forduljak hozzá, hogy ő mégis mit ajánl, majd adott pár napot arra, hogy eldöntsem akarok-e műtétes kezelést, vagy csak a gyógyszeres kezelés marad, s persze míg vissza nem jövök hozzá a döntésemmel kaptam gyógyszert. Mesélt nekem arról az eshetőségről is, ha a kezelés nem használ. Elmondta mi várható. Egészen megrémisztett.  Megeshet, hogy csak koordinációs zavarok, csoszogó menés, és a mozgásom nagyon nehézkessé válhat, de megeshet az is, hogy szellemi szinten is bekövetkezik változás. Csak hallgattam és figyeltem. Igyekeztem mindenre odafigyelni, már ha ez a sorsom, akkor tudjam mi vár rám. Csak a hangjára figyeltem, s mikor megemlített egy- két várható mellékhatást megesett, hogy láttam magam, amint ápolásra szorulok. Teljesen összeszorult a gyomrom. Én nem akarom ezt. Nem lehetne, hogy azt mondom, hogy nem és ez meg se történik? Fel kell fogjam, ez egy olyan dolog, ami következtében az életem gyökeresen megváltozik, és kihat majd minden cselekedetemre. És azt sem akarom, hogy bárkit arra kötelezzek, hogy a változásokat, amik majd rajtam végbemennek, tűrje, és ott szenvedjen mellettem. Ez neki is rossz lenne és nekem is.

Sok időt töltöttem el ott, majd elmentem. Azt hittem jobb lesz, de nem lett így. Beszálltam a kocsimba és csak kavarogtak a gondolatok a fejemben. Nem tudom felfogni, hogy lehet ezt feldolgozni, vagy csak nekem ilyen nehéz? Lehet, én látom sötéten a dolgokat? Talán azért van ez, mert már egy hasonló dolgon végigmentem? Már hittem azt, hogy a küzdésnek van reménye és nagyot csalódtam. Ez pedig megváltoztatott? Leszek-e még valaha az ki évekkel ezelőtt voltam. Vagy ez csupán egy olyan vágy, ami biztos nem fog beteljesülni? Egyáltalán érdemes-e még küzdeni? Nem lenne egyszerűbb csak feladni? Az autóban ülve is csak sírtam. Egyszerűen nem tudtam abbahagyni. Össze voltam törve, nagyot csalódtam. Elmondhatom életem legrosszabb napja. És most mindent belevettem. Más helyzetben elfogadtam, hogy ez az élet rendje, de ezt nem tudom lenyelni. Nagy nehezen összeszedtem magam és elindultam haza. Útközben törölgettem a szemem és igyekeztem a gondolataim terelni, és a vezetésre koncentrálni, de nem igazán ment. Olyannyira, hogy a lámpánál csak akkor eszméltem, hogy zöldet mutat, miután hevesen rám dudáltak.

 Hazaértem nagy nehezen. Beléptem a házba. Az otthonomba, ami most nem ugyanolyan volt. Most az otthon szó hallatán és azt mondva nem ez a hely jutott az eszembe. Nem, nekem nem ez volt az otthonom, ez csak a lakásom. Az én igazi otthonom nem itt van. Talán ott másabb a helyzet. Talán otthon menne nekem a feldolgozás, talán ott mást mondanának nekem. Vagy ha más orvoshoz megyek ő is mást mond? Nem, valószínűleg ugyanazt. George egy remek szakember, s most csak a kétségbeesés mondatja velem ezeket a dolgokat, s hoz ilyen gondolatokat a fejembe. Bentebb mentem. Egészen a szobámba. Leültem az ágyam szélére, s a szemben lévő polcra néztem. Nem céltalanul néztem, volt azon a polcon valami. Egy kép, ami egy fehér keretben volt. Felálltam, majd levettem a képet. Édesanyám képe volt az.  Ő mindig tudta mit mondjon. De most mégsem mondott semmit. Bárcsak szólna hozzám, bárcsak nem a képen keresztül láthatnám őt. Bárcsak itt ülne most mellettem és elmondaná, hogy minden rendben lesz. Bárcsak…
A képpel a kezemben visszaültem az ágyra. Csak ültem az ágyon és sírtam. Majd szétszedtem a képkeretet és a képet kivettem belőle. Felpattantam az ágyról, majd egy hirtelen vezérelt ötletnél fogva felkaptam a kulcsom és elhagytam a lakásom. Beszálltam az autóba, anyu képét magam mellé raktam az ülésre, majd beindítottam az autót és elindultam. Nem céltalanul menten, elhatároztam, hogy hova megyek.
Elértem a célomat. Nem változott semmit a hely. Még mindig ugyanolyan volt. A fa még mindig ott állt, még mindig ugyanaz az érzés járt át, mint egykoron. Otthon voltam. Felvettem magam mellől anyu képét, kiszálltam az autóból és a bejárat felé vettem az irányt. Be akartam menni. Már nagyon régen nem jártam itt, de most be akartam menni. Akartam, de mégsem tudtam megtenni. Ahogy egyre közelebb léptem a bejárat felé, úgy kezdett az erőm is elhagyni. Minden lépés egyre nehezebb volt. Már a verandára készültem fellépkedni a lépcsőkön, s innen már csak pár lépés lett volna az ajtó. Lett volna…
Nem tudtam bemenni. Már órák óta ültem a lépcsőn. Csak néztem előre, s emlékek hada jött elő. Sok kislánykori csínytevésem, amik egy-egy pillanatban mosolyt csaltak az arcomra, s néha anya arca is bevillant. 

Majd eszembe jutott az a pillanat is, mikor anyával ültünk George-val szemben és megtudtuk a rossz hírt. Most valami hasonlón estem át, csak most megtudtam, hogy ő mit érezhetett akkor. Iszonyatos lehetett neki, hisz nekem is az. Csak ültem továbbra is, mikor valaki odaült mellém. Sóhajtott egy nagyot, s azonnal tudtam ki van mellettem.
Megint elkezdtem sírni. Könnyim szinte már saját utat alakítottak ki maguknak, ahol haladnak le. Nyeltem egy nagyot és megszólaltam.
- Nem tudok bemenni. – felemeltem a fejem és előre meredtem. Nem tudtam a szemébe nézni, hisz tudtam megbántottam. – Órák óta ülök itt, de nincs erőm felállni és bemenni. Nem tudom, miért van. Nekem ez az otthonom és most nem tudok belépni.
Ő nem szólt semmit, de ez érthető. Csalódást okoztam neki, de ő mégis itt van. Odafordultam az irányába és láttam, hogy ő is csak mered előre. Visszafordultam s én is hasonlóképpen cselekedtem. Csend honolt mindenütt. Mi se szóltunk egy darabig, csak meredtünk előre. Tudom, hogy megbántottam és csalódást okoztam neki. Sajnos ilyen vagyok. Én csak a fájdalmat cipelem magammal, és csak megbántok másokat. A csendet végül ő törte meg.
- Nagyon megbántottál. Nem tudtam mi van veled és még most sem tudom. Én elmondtam neked mindet, de te nem. Én gyakorlatilag olyan dolgokat is elmondtam neked, akit még soha senkinek. Megbíztam benned, kinyíltam előtted. Láttam esélyt magunknak, noha tudtam mindig is, hogy nem szeretsz. De te nem mondtál el nekem egy ilyen lényeges dolgot. Persze rajtam kívül más tudta -  majd egy nevetés szerű mozdulatot tett, ami nem azért jött belőle mert boldog volt, ez olyan kínból jövő volt. – Persze én olyan marha vagyok, hogy nem kell tudjak semmit sem, bábnak tökéletes vagyok. Vagy már azt sem tudom. De valamit azért szeretnék megtudni. Miért nem mondtál nekem erről semmit?
- Sajnálom. – lenéztem a földre, majd újra felemeltem a fejem és miközben újból csak néztem előre majd folytattam. – Hittem. Igen lehet buta válasz, de hittem. Bíztam abban, hogy nincs semmi bajom. Nem akartam elmondani, mert úgy éreztem, míg nem biztos, jobb, ha nem tudsz róla. Tudom, ha valaki tudomást szerez egy ilyen dologról, akkor másképpen néz az illetőre. Ezt akartam elkerülni. Nem akartam, hogy bárki is sajnálattal nézzen, hogy szegény nő kétségek között él.
- Érdekes Sebastiannak mégis elmondtad. Azt még megértem, hogy Jess tudott róla, de Sebastiant nem fogom fel.
- Ő csak azért tudta meg, mert látta egyszer, hogy remeg a kezem. De honnan tudod egyáltalán, hogy Jess tudja és egyáltalán honnan vetted, hogy itt vagyok, és honnan tudod, hogy hol laktam? – kérdeztem én is.
- Jessel beszéltem. – elég volt ennyi is, innen már mindent tudtam. - De mégis nem bíztál bennem vagy mi? Én beléd szerettem és ekkorát csalódtam benned, azt hittem te is kezdesz felém közeledni és ekkor megtudom, hogy egy ekkora dolgot titkolsz el előttem. Már nem tudom mit gondoljak. Az a Claire vagy, akit megismertem?
- Egy Claire létezik. Te pedig megismerted. És igen eltitkoltam. – a sírás felerősödött, kezemmel a mellkasom irányába nyúltam, és odafordultam felé, s érzelmeim emelkedettebb hangnemben mondatták velem a következőket – Nem könnyű ez nekem. Nem tudtam eddig mit gondoljak. Bíztam, hogy nem vagyok beteg, de amikor előjött az a nyomorult kézremegés reszkettem a félelemtől. El tudtam volna futni a világból, de nem lett volna jobb. Hiába küzdöttem az agyammal, hiába akartam, hogy abbamaradjon nem szűnt meg. Iszonyatos érzés. Tehetetlen vagyok. Még én is féltem és nem akartam azt, hogy te is lásd, hogy csak ide-oda ráng a kezem, én pedig csak nézem, mert nem tudok vele mit csinálni. – megtöröltem a szemem, majd visszafordultam.
Ismét egy kis csend honolt.
- És mi az eredmény? – kérdezte meg félve.
- Beteg vagyok. – mondtam ki egyszerűen.
- Ez nem lehet!
Ismételten felé fordultam, s láthatta a nézésemből is, hogy komolyan beszélek.
- De ez így van. Beteg vagyok. Parkinson-kóros vagyok. – s a könnyeim megint megindultak útjukra.
Ő megfogta a kezem és megszorította a kézfejem. Mikor a szemébe néztem, láttam, hogy az ő szemei is könnybe lábadtak, de nem tudtam rá nézni, nem akartam őt is sírni látni, így visszafordultam.
- Tudod az élet olyan akár egy porcelán. Nagyon törékeny. Óvatosan kell vele bánni, mert ha egyszer eltörik az a véget is jelentheti. Hiába ragasztjuk össze a darabokat, már nem lesz olyan, mint régen. Én most úgy érzem az én életem az összetört porcelán. Ragasztanám, de tudom már nem lesz a régi. Már soha se leszek a régi. Ez egy mélypont az életemben és nem tudom, mit kezdjek vele. Olyan mintha egy szakadék előtt állnék és keresném a túloldalra való utat, de nem találom. Tudom, hogy nincs kivételezés az életben. Ugyanúgy érhet bárkit jó is és rossz is. Az utóbbi időben viszont annyi pofont kaptam már az élettől. Annyi rossz dolgon estem már át. Szeretném, ha csak egy kicsit lenne kivételezés. Én nem tudom mit véthettem, hogy ennyi rossz történik velem, de szeretném, ha egyszer jó is történne. Tudod, már olyan gondolat is megfordult a fejemben, hogy egyszerűbb lenne feladni.
- Ilyet ne mondj! – s az irányába fordította a fejem. Ránéztem.
- De ezt érzem.
- Sok lehetőség áll még előtted. Te egy magabiztos ember vagy, aki soha nem adja fel, most sem teheted meg. Kellesz még nekem!
Én visszafordítottam a fejem, majd folytattam.
- George felajánlott pár lehetőséget. Azt mondta ad pár napot és válasszak, addigra pedig kaptam tőle gyógyszert. Van műtéti lehetőség, amivel olyannyira kezelhető, hogy évekig tünetmentesen élhetek és a betegség lefolyása se lenne annyira rossz. Bár ez nem igaz, hisz ez így is úgy is rossz. De elmondta előfordulhat, hogy kockázat lép fel, hisz agyműtétről van szó. És az is megeshet, hogy szellemi leépülés is bekövetkezik.
- Claire én melletted állok. Azt viszont nem szeretném, ha feladnád!
Sóhajtottam egy nagyot. Ő is hasonlóképp cselekedett.
-  Ez nem olyan egyszerű. Anyuval már küzdöttem 3 évig és minden mindhiába volt. Már azt hittük győztünk, de mégsem. Nem akarom ezt még egyszer megélni. De élni akarok. Csak nem így.
Most beszéltem végre neki erről. Bár valószínűleg már túl későn. Ahogy ős is fogalmazott én elzárkóztam előle, míg ő teljesen megnyílt előttem. Én nem akarok vele játszadozni. Még mindig mást szeretek, bár már ő is kezd érzelmeket kelteni bennem, de nem fogom magamhoz kötni, mint ahogy senkit sem. Egyedül szembeszállok majd valahogy a betegséggel és megpróbálok megtenni majd mindent. Még van olyan álmom, amit meg akarok valósítani, amit megígértem magamnak. És magamat már nem akarom becsapni. Ennyi jár nekem is. De ezt egyedül fogom megtenni. Féltem, hogy Christian majd erre a témára evez, hisz tudom, hogy ő érez irántam valamit, én pedig nem akarok neki nagy fájdalmat okozni, de ha mégis ez következik, akkor meg kell tegyem a lépést. Így lesz neki a legjobb.
- És kettőnkkel mi lesz? – tette fel a kérdést, mint ahogy én azt gondoltam is.
- Te hogy érzed, van kettőnk? – kérdeztem vissza.
- Szeretném, ha lenne. Megbántottál nagyon, de túlságosan szeretlek ahhoz, hogy hagyjalak elveszni.
- Tudom, hogy megbántottalak. Te egy remek ember vagy… – s húztam ki a kezem a kezei közül.
- Nem akarom, hogy folytasd. – mondta kissé kétségbeesetten.
- De folytatom. Te remek ember vagy és jobb neked nélkülem.
- Ezt nem akarom hallani! Miből gondolod, hogy jobb nélküled nekem?
- Jobb hidd el.
- Miért?
- Christian könyörgök.
- Mond meg, hogy miért?
- Nem akarlak magamhoz láncolni.
- Nem láncolsz. – mondta azonnal
- Kérlek hallgass végig. Jobb lesz neked nélkülem. Én csak megbántalak téged. És most kiderült, beteg vagyok. Tudom, hogy ez nem lesz egy sétagalopp. Még nem tudom mihez fogok kezdeni, még nem tudom, mit válasszak. Félek a műtéttől, és félek attól is, hogy mi lesz. Mindentől. Nagyon bizonytalan vagyok, és még nem látom a holnapom. Még szinte fel se fogtam ezt az egész dolgot. De azt tudom, hogy nem akarok neked rosszat. Mi van akkor, ha a kezelés nem hat? Nem akarom azt, hogy ott őrködj felettem, hogy az egész életed tönkre tegyem. Neked van egy életed és én így nem férek bele. Te megdolgoztál azért, aki most vagy és én nem akarom ezt tönkre tenni. Jobb lesz neked nélkülem.
- Ezt nem tudom elfogadni.
- De el kell. Addig kell ezt a döntést meghozni, míg nem kötődsz annyira hozzám.
- Én szeretlek téged! – s megint felé fordította a fejem, majd közeledett felém és megcsókolt. Szenvedélyesen. Talán tudatni akarta ezzel is velem, hogy ő nem akarja, hogy elváljanak az útjaink. Miután elváltak ajkaink egymástól, fejét az arcomhoz tartotta. Éreztem, hogy az arca könnyekkel van áztatva. Nem akartam, hogy sírjon. Ez nekem is rossz, és nem akarom őt bántani. Ha nem lennék beteg, nem tenném ezt, hisz már úgy gondolom, ő az lehet, aki elfeledteti velem Sebastiant. De tudom, nincs olyan, hogy ha. Kész tények vannak, beteg vagyok, s ennek fényében kell mérlegeljek.
Döntöttem. Nem akarom őt tönkre tenni. Elemeltem arcom, majd végigsimítottam az arcán és belekezdtem még az utolsónak szánt mondandómba.
- Nézz a szemembe, kérlek. – ő megtette. – Nem akarok neked fájdalmat okozni és nem akarom az életed tönkre tenni. Legyen vége most, míg nem fáj annyira. Jobb lesz neked.
- Már nem tudom, mit tudnék mondani. Nekem te fontos vagy és nem akarlak elveszíteni. – s csak a szemembe nézett mikor ezeket mondta.
- Jobb lesz.
Lesütöttem a szemem, majd újra rá néztem és még megkértem valamire.
- Tudom, hogy nem várhatok tőled semmit, de szeretnélek megkérni valamire. Apámnak ne mondj semmit, majd én elmondom neki. Megteszed ezt nekem?
- Meg. – mondta halkan.
- Köszönöm.
- Claire… - kezdte mondatát, de én félbeszakítottam.
- Kérlek, menj el.
- Akkor ez az utolsó szavad? És mi lesz a forma1-el?
- Még nem tudom mi lesz. Megeshet, hogy abbahagyom a munkám, de értesítelek téged róla. E felől ne izgulj. Ha kilépek, akkor ha szükséges keresek magam helyett valakit. – vettem egy mély levegőt. – Igen ez az utolsó mondatom.
- Én ezt nem tudom elhinni. Nézz a szemembe és mond úgy.
Odafordultam ismételten felé, s a szemébe néztem majd folytattam:
- Kérlek, menj el.
- Rendben. – mondta végül.
Megtörölte a szemét, majd felállt mellőlem és elment. Hallottam amint becsapódik az autója ajtaja, s hallottam amint elhajt.
Fájt ezt mondanom, de tudtam, hogy jól tettem. Sebastiant szeretem, de ő is megmozgatott valahol. Elkezdtem hozzá is kötődni, de jobb most befejezni, míg egyszerűbb.
Miután elment, a korábbi napsütéses idő megváltozott. Beborult az ég, s elkezdett lassan cseperegni az eső. Talán az ég is engem sirat? Vagy ez túl önző? Talán őt siratja? Esetleg a döntésemet?...

SZERK MEGJEGYZÉSE: Sziasztok!

Megérkezett a vizsgaidőszak előtti utolsó fejezet. Most kiderül minden, mondhatjuk egy döntő pont lesz.
Egy kérdés: Beteg vagy egészséges Claire? Menny vagy pokol?
Mindent megtudtok a folytatásból!

Köszönöm ezúttal is a véleményeket, nagyon aranyosak vagytok! Számítok rátok most is és kíváncsian várom a visszajelzéseket a fejezettel kapcsolatban.

Egy kicsit megújult a külső is, erről is érdekel a véleményetek :))

Folytatás a vizsgák után :D
Jó szórakozást!
Puszi