27. fejezet

Először is szeretném megköszönni két embernek a díjat, akiktől időközben megkaptam még! Köszönöm Angel-nak és Nikikeee-nek!

És akkor itt is a fejezet:

27. fejezet

Holtpont

„ Néha vágyok arra ki egykoron voltam. Vágyok rá, mert akkor nem voltam egyedül. Kell most is egy régi szereplő az életemből, akinek elmondhatom búm és bánatom. Mikor a legnagyobb szükség van, talán akkor lesz ismételten velem valaki a régiek közül? „

Ha azt mondom, hogy fáradt voltam, akkor egy cseppet sem túlzok. Az a rövidke alvás nem igazán tett nekem jót. És mivel már reggel volt, így nem volt lehetőségem, hogy kialudhassam magam.
Felmentem a szobámba és elmentem lezuhanyozni. Bízva persze abban, hogy hátha felébredek egy kicsit. Nem lettem kicserélve, de valamivel éberebb lettem, mint amilyen voltam. Mire összeszedtem magam, már ott járt az idő, hogy lassan a megbeszélés megkezdődik, ezért csipkednem kellett magamat. Gyors léptekkel haladtam, és sikerült még a kezdés előtt nekem is beérkeznem a megbeszélés helyére. A teremben néhány széksor volt elhelyezve. Az utolsó sor szélén találtam egy üres helyet, egy szőkésbarna hajú Ferraris felsőben lévő nő mellett. Azonnal megstartoltam. Odaérve rögtön kérdeztem:
- Foglalt valakinek?
- Nem. – válaszolt nagyon kedvesen.
Én pedig leültem és nem is néztem meg a mellettem ülő nőt.
Még volt néhány perc a kezdésig, én pedig egy holtponthoz érkeztem. Megint rám tört a fáradtság, amivel igyekeztem megküzdeni. Úgy éreztem, ha lehunyom a szemem, a helyszínen elalszok. Dörzsölgettem a szemem, próbáltam fent maradni. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a mellettem ülő nő valamit odanyújt felém.
- Idd meg, jót fog tenni. Még nem ittam bele.
- Nagyon aranyos vagy, de nem fogadhatom el. – mondtam s még mindig próbáltam ébredezni.
- Vedd el Claire!
Már eddig is ismerős volt a hang, de amikor a nevemen szólított, csak akkor emeltem fel a fejem és néztem meg igazán ki mellett is ülök. Mikor azonban megpillantottam, nem hittem a szemeimnek. Először csak azt hittem a fáradtság miatt képzelem őt da, de nem így volt. Néhány másodpercre lefagytam, de mikor újra beindult a gépezet azonnal reagáltam. Először is a szemem könnybe lábadt, majd azonnal megölelgettem őt. Közben a kávét is majdnem kiöntöttük.
- Jess! Nem hiszem el!
- De én vagyok az! Azt hittem fel sem ismersz.
Majd elengedtük egymást.
- Olyan fáradt vagyok, hogy senkit sem ismerek meg. – s mosolyogtam. – El sem tudod hinni mennyire örülök, hogy látlak. Hiányoztál barátnőm.
- Te is nekem.
- De te hogy kerülsz ide? És mikor jöttél? És eddig hogy, hogy nem láttalak? – jöttek kérdéseim.
- Nemrégen érkeztem. De ez egy hosszú történet. – s egy kissé elszomorodott. – De idd meg a kávét! – adta ki parancsát.
- Köszönöm. – s elvettem a kávét, majd levettem róla a műanyag tetőt és elkezdtem kortyolni.
Ahhoz, hogy mindenki megértse a reakcióm, tudni kell, hogy ki Jess. Jess a legjobb barátnőm. Már nagyon régóta ismerjük egymást. Kezdetben a kapcsolatunk elég döcögős volt, de később miután jobban megismertük egymást a legjobb barátnők lettünk. Emlékszek még a balett órákra. Mi alakítottunk egy négyes csapatot, mármint Jess, Elisa Hanna és jómagam. És arra is emlékszek mikor a négyes széthullott. Mindannyian másfelé széledtünk szét.
Szóval ott tartottam, hogy Jess-el már nagyon régóta ismerjük egymást. Ő az a személy, aki akkor is velem volt, mikor nekem a legnagyobb szükségem volt rá, és nem fordított nekem hátat, mint mások, kik azt vallották magukról a barátaim. Mikor anyu meghalt, ő is ott volt a temetésen. Sokat segített nekem, szükségem volt akkor egy barátra és ő mellettem állt. Nehéz volt feldolgoznom az eseményeket, és ő a legjobb barátnőm, ott volt és meghallgatott, és igyekezett segíteni nekem abban, hogy túllendüljek a mélyponton. Az élet velem se volt kegyes, de sajnos vele sem bánt jól. Neki is megvannak a problémái, ő is küszködik és igyekszik a nehézségekkel megküzdeni. Talán emiatt is tudjuk egymást ilyen jól megérteni. De sajnos egy ideje nem találkoztunk. Az élet külön helyekre terelt minket. De most újra összefutottunk.
Nyugodtan elmondhatom a Forma1 megváltoztatta az életem. A száguldó cirkusz sok olyan eseményt tartogatott már eddig is a számomra, amiket pusztán el sem tudtam volna képzelni. Sok nehéz helyzetet, de ugyanakkor boldog pillanatot is okozott. Ennek köszönhetően újra felbukkantak olyan személyek az életemben, akikkel megeshet, hogy talán soha nem is találkoztam volna.
- A szabadedzés után meghívlak egyre. – s mutogattam közben a kávét a kezemben.
- Rendben.
- Azt hiszem lesz miről beszélgetnünk.
- Szerintem is. – s nevetett.
A megbeszélés pedig megkezdődött. Megkaptuk a szokásos instrukciókat. Azt hittem valami különleges oka is lesz ennek a megbeszélésnek, de nem így történt. Olyan dolgokat mondtak el, melyeket már mi is tudtunk.
A megbeszélés után még mindig olyan voltam, mint akin egy úthenger ment át, de nem csak egyszer, többször is.
Az egyik pillanatban megcsörrent Jess telefonja.
- Most mennem kell, tudod milyen ez a szakma. – mondta nevetve.
- Van róla sejtésem. Akkor szabadedzés után a büfében.
- Lógsz egy kávéval! – mondta nevetve, s közben már indult is.
- Még mindig jó a memóriád. – viccelődtem vele.
- Nem kopott semmit az évek alatt. – s mire kimondta már el is tűnt.
Én még mindig küszködtem, s a megivott kávénak még nem kezdtem a hatását érezni. Az idő gyorsan röpült, s már csak akkor eszméltem, mikor ismételten megkezdődött a sürgölődés a szabadedzés miatt. A szerelők rohangáltak fel-alá, mindenki ténykedett, csak én voltam lelassulva egy kicsit. Serénykednem kell ma, hisz a kötelező interjúzás után, Christiannak és Adriannak is lesz egy kis elbeszélgetése. Egy szó, mint száz, a mai nap elég zsúfolt lesz. Persze nekem lesz a legzsúfoltabb, hisz mindennek rendben kell zajlania, néhány egyeztetés, néhány telefon s nem mellesleg egy kis papírmunka is. Így csak remélem, hogy a kávé lendít majd rajtam.
Mindeddig egy helyben álltam és csak néztem. Már épp elindulni készültem, amikor Christian megfogta a vállam.
- Szia. – köszöntött, s láttam rajta, hogy ős sem teljesen kipihent.
- Szia. Látom nem aludtad, ki teljesen magad.
- Nem vagyok fáradt. –szögezte le.
- Ezt ne mond kérlek. Látom rajtad, hogy egyáltalán nem vagy kipihent.
- Majd iszok egy kávét és akkor éberebb leszek.
- Olyan lelkiismeret furdalásom van. – mondtam neki.
- Miért?- kérdezett rá azonnal.
- Mert miattam vagy ilyen fáradt. Miattam maradtál a kórházban és miattam vagy most álmos és én éppen ezt akartam elkerülni, nem akarom, hogy ne tudj a munkádra koncentrálni.
- Nyugodj meg kérlek.
- Nyugodt vagyok, csak mégis. Én…
- Nézz rám kérlek. – mondta nekem. - Akkor most figyelj rám. Én akartam veled ott maradni, és nem fog hátráltatni a munkámban. Elhiszed?
- Igen.
- Ennek örülök. – s elmosolyogta magát. – Viszont te nagyon fáradt vagy. Mennyit pihentél a kórházban?
- Nem tudom, talán 2 órát. – mondtam bizonytalanul.
- Ez így nem lesz jó.
- Jó lesz, később kipihenem magam. Most elvégzem a munkám, leszervezem az interjúkat, aztán elmegyek apámhoz, és ha mindennel végeztem lefekszek.
- Túl fogod magad hajszolni.
- Nem fogom. – akadékoskodtam.
Még váltottunk pár szót, majd mind a ketten a saját dolgunkra mentünk. Elintéztem néhány dolgot, és közben a kórházat is felhívtam, hogy érdeklődjek apám felől. Elmondták, hogy jól van, és jól reagál az infúzióra. Még fáradt, de a tegnapi naphoz képest jóval éberebb. Ez némileg megnyugtatott. Legalább ő jól van és elindult a felépülés útján.
Az idő amint említettem gyorsan röpült, így a szabadedzés is hamar a kezdetét vette. A csapat szempontjából minden tökéletesen zajlott. Mark is és Sebastian is az élmezőnyben voltak az idejüket tekintve.
Az első szabadedzés végeztével, minden a szokásos menetben zajlott. Mindenki tette a saját dolgát, köztük én is. Csak az a fránya fáradtság ne nehezítette volna meg a dolgom. De erőt vettem magamon.
Mivel vége volt a szabadedzésnek, a büfébe indultam, hogy egy kicsit beszélgethessek Jess-el. Ő már ott volt az egyik asztalnál. Először is elmentem és leadtam a két kávérendelést a pultnál, majd odaültem hozzá az asztalhoz.
- Végre itt vagyok. – s fújtam egy nagyot.
- Látom nem vagy toppon.
- Ezt most remekül látod.
Majd meghozták a gőzölgő kávékat.
- Na de most mesélned kell. Hogy, hogy itt vagy? És várjunk csak, te sportszpichológus vagy. Miről maradtam le?
Ő csak nevetett.
- Igen sportszpichológus vagyok és nem maradtál le semmiről. Nem vagyok újságíró.
- De akkor, mit kerestél a megbeszélésen? – kérdeztem s próbáltam a kávéba beleinni, de az még túl forró volt. De erre a felfedezésre későn jutottam, és bizony jól megégette a nyelvem a kávé.
Hirtelen odanyúltam a kezemmel a számhoz. Jess persze jót mulatott rajtam.
- Még mindig nem bírod kivárni, hogy egy kicsit hűljön, ugyanolyan vagy, mint régen. – s kacagott, de persze én is vele. – A kérésedre pedig válaszolok. Én csak beugrottam a megbeszélésre. Itt vagyok a Ferrari csapatnál, mint sportszpichológus. Tudod, hogy tavaly Felipe balesetet szenvedett és most tért vissza. Még nem 100%-os és engem alkalmaztak addig, míg lelkileg is helyre nem jön. És amint mondtam, beugrottam a megbeszélésre, mert a csapat sajtósának valami váratlan közbejött és megkért. És te tudod, milyen jólelkű vagyok.
- Ismerlek, nem kell mondanod. – s kacsintottam egyet rá.
- Amúgy hogy vagy? – kérdeztem tőle. – Sajnos régen volt már, mikor szemtől szemben egy kávé mellett beszélgetni tudtunk volna.
- Megvagyok. Te tudod, hogy nem olyan könnyű az életem. Néha csak úszok az árral, de rájöttem arra, hogy egyszerűbb úgy élni az életet, ha mosolygok. Meg kell élni és nevetni.
- Mindig is optimista voltál. És örülök, hogy most is ilyen vagy. Vagyis nekem annak tűnsz. Tudod, néha én is vágyok arra a gondolkodásra, amit te képviselsz. Nem fogom elfelejteni, amit most mondtál: „Meg kell élni és nevetni.”. Igyekszem majd a te példádat követni.
- Bernie-vel mi újság? Tudom, hogy miket gondoltál róla, de most hogy itt vagy változott valami?
- Neked mindig el tudtam mondani a dolgaimat. Ősznén össze-vissza kavarognak az érzéseim. Persze némileg más már, de néha úgy érzem, közelebb kerülünk egymáshoz néha pedig úgy, hogy távolabb. Most pedig kórházban van, és rádöbbentem arra, hogy ő fontos nekem.
- Várj, várj, miért van kórházban?
- Rosszul lett és infarktusa volt. De szerencsére időben bekerült és jól reagál a kezelésre.
- Hála.
- És Cupido? – mondtam mosolyogva.
- Valahogy éreztem, hogy ezt is feszegetni fogjuk. – s nevetett. – Egy szóval jellemezném a dolgot: Bonyolult. Tudod, hogy… - s elmesélte az egész dolgot.
Majd megint megpróbálkoztam a kávéval, de most nem egyedül. Ezúttal Jess is nekilátott az övének. Egy korty után megállapítottam, hogy hiányzik még valami belőle. Egy kis cukor.
- Egy pillanat, hozok egy kis cukrot. Neked is hozzak? – kérdeztem tőle.
- Nem, jó lesz így, köszi.
Ezzel felálltam, odasétáltam a pulthoz és beszereztem magamnak a megfelelőnek megítélt cukormennyiséget. Azonban amint megfordultam nekiütköztem Sebastiannak. Körülbelül 10 centire volt a szám a szájától.  Csak álltunk ott néhány másodpercig, miközben csak őt néztem és a szemeit csodáltam, majd ő reagált.
- Bocs.
- Én mentem neked, ne haragudj. – mentegetőztem egy kissé zavartan.
Majd mind a ketten elhúzódtunk, egyikőnk az egyik, míg másikunk a másik irányba. Vettem egy mély lélegzetet, majd az asztalhoz indultam. Leültem és azonnal bontottam a cukrot és öntöttem a kávéba, majd elkezdtem vadul kavargatni.
- Khmm – adott ki furcsa hangot Jess. – Ez mi volt Claire?
- Mi mi volt? – néztem ártatlanul.
- Hány éve vagyunk barátnők?
- Már jó pár. – feleltem röviden.
- Akkor? – s nézett rám a már ismert faggató tekintetével. -  Csak nem Claire? Mi van köztetek? Van egy sejtésem, hogy szerelmes vagy.
- Nincs semmi. Csak … - igazából az nem volt kérdés, hogy elmondom neki, az volt inkább, hogy, hogy vázoljam a dolgot. – Most élek én is azzal, hogy bonyolult. Bővített változatban annyit tesz, hogy, igen bevallom, de csak neked, hogy beleszerettem Sebastianba. Ismerted Parkert ő egyáltalán nem ilyen volt.
- Jaj Parker. – jegyezte meg halkan.
- Tudom nem kedvelted őt, engem pedig elvakított a szerelem és nem hallgattam a figyelmeztetésedre. De Sebastian más, és én beleszerettem. Ugyanakkor…
- Ugyanakkor? Csak nem valaki?
- Mindig is rátapintottál a lényegre. Van még valaki. Ő pedig Christian.
- Egy szóra álljunk meg. –s tartotta maga elé a kezét. – Te most a főnöködről beszélsz arról a Christianról, Christian Hornerről? – s nézett meglepetten.
Én elnevettem az arckifejezésén magam.
- Na, beszélj, ő az? És mit nevetsz? – de már ő is mosolygott.
- Az arckifejezéseden. De nem akarom elviccelődni a dolgot, valóban ő a harmadik személy. Ő egy talpig úriember. Mindig mellettem van és megpróbál megóvni mindentől. Tudod, egyre közelebb kerül hozzám ő is. Ráadásul Sebastiannak ott van Hanna.
- Az a Hanna? – kérdezett.
- Igen ő az…. – s elmeséltem neki mindent töviről hegyire. Elmondtam neki mitől félek, mit érzek. Benne abszolút megbízok, ő az, aki biztosan megért.
De még azonban ő sem tud mindent. Még nem meséltem neki az esetleges betegségemről. De az események azonban úgy alakultak, hogy ezt nem lehetett elkerülni.
Már a kávém végét szürcsöltem, mikor a kezem megint elkezdett remegni. Kiesett a kezemből a csésze, de szerencsére nem tört el. Jess nagyon megijedt.
- Ez mi?
Nekem könny szökött a szemembe.
- Ez az, ami megkeseríti az életem. E miatt nem tudok nevetni a világra.
S gyorsan eldugtam a kezem az asztal alá.
- Mégis mitől remeg a kezed?
- Tudod, lehet, hogy beteg vagyok. Elmentem Gerog-hoz. – nyeltem egy nagyot- Elvégeztünk néhány vizsgálatot. Megeshet, hogy Parkinson- kóros vagyok.
- Istenem. – s neki is könny szökött a szemébe. – Remélem, nem, nem akarom, hogy megízleld milyen így élni. Ezt még az ellenségeinek se kívánná az ember. –s neki lecsordult egy könnycsepp az arcán. – Eredmény mikor lesz?
- Nem tudom.
- Tudod, ha bármi van, rám számíthatsz. Te is ott voltál…
- Köszönöm. – mondtam, majd az időközben legördült könnyem letöröltem arcomról.
Majd rápillantottunk a büfében lévő órára.
- Az hiszem megint eljött az idő. Sajnálom, hogy ezt rád zúdítottam.
- Semmi baj, hisz barátnők vagyunk.
Majd felálltunk az asztaltól és fizetni készültem.
- Ne, nem fizetsz helyettem. –erősködött.
- Dehogynem, hisz lógok egy kávéval.
- Bocsi, nem szóltam. – s egy halvány mosolyt elengedett.
Kifizettem, s elindultunk. Még mielőtt azonban elváltunk volna kérdeztem tőle valamit.
- Jess, eljönnél velem apámhoz a kórházba?
- Persze.
- Köszönöm.
- Remélem, ma még összefutunk. – mondta.
- Én is, de most, hogy itt vagy nem fogsz tőlem olyan könnyen szabadulni. – mondtam neki.
- Hmm. Azt hiszem, előjönnek majd még a régi sztorik.
- De még mennyire. Viszont, most dolgom van, később még összefutunk.
- Rendben, szia, ja és jó munkát.
- Köszi, neked is! Szia.
Majd elindultunk mind a ketten a saját utunkon.
Ma még hátra volt egy szabad edzés. Azonban az is hamar elkövetkezett. A szabadedzés alatt olyan voltam, mint akit kicseréltek, ezt szerintem köszönhetem a cukorral erősen felturbózott kávénak. Ismételten sikeres volt számunkra a szabadedzés.
Miután azonban véget ért, az én energiám is végesnek kezdtek ismételten tűnni. A kötelező interjúzás során, megint holtponthoz értem. Ismételten küszködtem. 
Miután ezen túl voltunk, elkísértem Christiant és Adriant az interjúra. Még mielőtt Christian bement volna Adriannal, váltott velem néhány szót.
- Szeretném, ha most elmennél lefeküdni. – nézett rám egy kis szigorral a tekintetében.
- De még, van egy kis…
- Tudod, hogy az én szótáramban a de…
- Nem létezik. – szakítottam én félbe most és fejeztem be a mondatát. – Megígérem, nemsokára lefekszek.
- Remélem is. – majd mielőtt bement volna a szobába, egy puszit adott a homlokomra. – Most komolyan, kérlek, aludd ki magad, nem szeretném, ha bajod esne, féltelek. – mondta halkan.
- Vigyázok magamra, légy ügyes. – s egy mosollyal búcsúztam tőle.
Christian bement a szobába én pedig kerestem egy kis nyugodt helyet, ahol a kis papírmunkám elintézhetem.
Már egy fél órája ültem, de nehezen ment a munka. Így úgy döntöttem elmegyek, beszerzek egy kis kávét. Ma már a sokadikat. Miután vettem két kávét is, mert biztosra akartam menni, ismételten elfoglaltam a helyem. Igazából egy kisasztalt találtam egy székel. De mostanra ez nekem tökéletes volt. Megittam az első adag kávét. Folytattam a munkát. Azonban nem érzetem a hatását, így a második adagot is megittam. Ez se sokat segített, de folytattam a munkám. Rövid idő elteltével éreztem, hogy szemhéjaim egyre nehezebben mozognak.
A legközelebbi dolog ami akkor fogadott mikor ismételten kinyitottam a szemem a következő volt:
Egy ágyba találtam magam. Hatalmas képszakadás volt. Az ágy mellett találtam egy digitális órát ami 5:56 –ot jelzett. Azonnal ez a kérés kezdett el foglalkoztatni: Egyáltalán kinek az ágyában fekszek?...

SZERK MEGJEGYZÉSE: Sziasztok!
Nos meghoztam a folytatást. Amint már említettem, elég zsúfoltak a napjaim. Ez még így lesz egy darabig, így nem tudom pontosan megmondani mikor lesz folytatás, de ezt biztosan állítom, hogy lesz. :)
Ami a mostani részt illeti, ez egy kicsit nyugisabb lett. Tudjátok, hogy Claire élete nem egyszerű és sokszor szüksége van a támaszra. Nos most úgy tűnik, hogy kap egy kis támaszt. Felbukkan valaki a régi életéből, aki segíthet neki ismételten a helyre rázódásban, mint egykoron. A fejezet végén majd felvetődik egy kérdés.
Na de ennyi elég is nem kell mindent elárulni. :)
Köszönöm most is a véleményeket és remélem most is kapok majd pár sort.
Remélem nem lett unalmas a rész. :)
Jó szórakozást!
Puszi
Zsömi