7. fejezet

7. fejezet:

Meglepetés!

Sajnos a hétvégén nem volt alkalmam Sebastiannal beszélni. Igaz nem is hívtam azután, mikor nem tudtam elérni, de ő se kereset engem. Attól tartottam, hogy elkapkodom a dolgokat és talán azzal leszek mindennek az elrontója. A hétvége azonban a vártnál gyorsabban szállt el, és a hétfői és keddi napom is gyorsan elröpült. Nem is fogtam fel milyen gyorsan múlik az idő, hisz nagyban a szervezkedéssel foglalkoztam.
Már szerda volt és most már Ausztráliában tartózkodtam én is, és a csapat tagjai is. Lassan megérkeznek a pilóták is, hisz ma lesz a fotózás, amit ők nem hagyhatnak ki. És ez azt jelenti, hogy végre ismételten találkozom Sebastiannal. Elhatároztam, most nem jöhet közbe semmi, most beszélni fogok vele és tisztázni akarom a dolgokat.
 Mivel én intéztem a fotózást már korán megérkeztem. Igaz még most is korán van, de én nem pihenhetek, nekem már megvan a feladatom. Kezdődik a nagy nap és el vagyok havazva, mint mindig. Úgy veszem észre nem csak én vagyok ideges, azért, hogy minden rendben menjen. Adam is itt van, és itt görcsöl pár méterrel arrébb tőlem. Néztem és elég viccesnek bizonyult. Ő is észrevett engem. Látta, hogy nézem, hogy fel-alá mászkál, és azzal küzdök, hogy ne nevessem ki. Odajött hozzám:
- Szia Claire!

- Adam! Látom nem vagy éppen nyugodt.
- Hát ezt tökéletesen látod.
- De miért stresszelsz ennyire?
- Azon aggódok, hogy minden rendben legyen.
- Ezek szerint félsz, hogy elrontok valamit? – szegeztem neki a kérdést, hogy oldjam egy kicsit a feszültséget és jobb kedvre derítsem egy kicsikét.

- Jaj, dehogy attól tartok!
- Helyes! –s elkezdtem nevetni, amit ős is mosollyal nyugtázott.
- Na végre! Mosolyogsz!

- Te mindig jobb kedvre tudtál deríteni.
- Hát meg van a sajátos technikám. Na de mégis áruld el akkor miért vagy ennyire feszült?
- Nem is tudom, talán attól tartok, hogy nem érnek ide időbe a pilóták, vagy a repülővel lesz valami vagy nem tudom elmagyarázni, de csak úgy magától vagyok feszült.
- Jaj, nyugodj már meg. Nem lesz semmi baj! Ameddig engem látsz nem lesz baj! – s elkezdtem mosolyogni.
- Hát nem is tudom mi lenne velem nélküled! – s ő is elmosolyodott.

Egyszer csak egy gyerek hangot hallottunk meg. A következőket hallottuk ezen a hangon:
- Apa! Apa! Apa!

Kiderült ki a gyerekhang tulajdonosa. Ő Melanie volt, Adam kislánya.

- Szia hercegnőm! – s azonnal felkapta a kislányt és máris szorongatta. – Nem is tudod menyire hiányoztál manó!
- Te is apu! Apu, apu mi ez? Miért van itt ennyi ember? Apu, ugye fogunk játszani hercegnőset?
- Kislányom, huhh mennyi mindennel áltál elő hirtelen. Azért van itt ennyi ember mert apunak dolga van, de aztán megígérem neked játszunk majd hercegnőset.
Én csak mosolyogtam rajtuk. Nagyon aranyosak voltak együtt. S elkezdtem ábrándozni, hogy ha egyszer majd én is férjhez megyek, szeretném ha ilyen jó apja lenne majd a gyerekemnek.
- Apa ő kicsoda? – s mutatott felém.
- Jaj, Melanie, ne mutogass!
- Semmi baj sincs. – szóltam közbe.
- Kislányom bemutatom neked Claire-t. Ő apu nagyon régi és nagyon kedves ismerőse.
- Szia Claire! – szólt a kislány
- Szia Melanie! – válaszoltam neki. - Tudod igaza volt apukádnak, nagyon aranyos kislány vagy.
- Én már nagylány vagyok! – szólalt meg büszkén.
Ezen mi elkezdtünk nevetni. Nagyon aranyosan mondta, hogy ő már nagylány.
- Ó, elnézést kérek nagylány!

- De igen igaza volt apunak, te nagyon szép vagy!

- Melanie!

- Bocsi apu! Megígértem, hogy nem mondom el! Ugye nem haragszol?
- Kíváncsi vagyok miket mesélt még rólam apukád! – s mosolyogtam.

- Hát, sok mi…
- Melanie! Most dolga van Claire-nek! Ne zavargasd!
- Jaj, apuka, most lebuktál! – s nevettem, de azért átfutott nagy gyorsaságba az agyamon vajon valóban mégis miket mondott rólam. – Megyek is, mert valóban sok dolgom van.
Ezzel otthagytam őket. Láttam, hogy Adam ezután leszidta egy kicsit a kislányt. Végül is ez egy családi incidens nekem nem dolgom megítélni. Ezzel ezt lezártam is tekintettem és újra a munkára koncentráltam.
Lassacskán mindenki megérkezik. Christian Horner a „drága főnök” már itt is van. Észrevett és elindult felém. Miért is ne, hátha megint kioktat! Már hiányzik a mindennapi adag ebből a stílusból. Még a végén elvonási tüneteim lesznek. Ide is ért. És most meglepődtem, hisz egy szelíd emberrel találkoztam, akinek van normális emberi hangja is.
- Jó napot!
- Önnek is! – válaszoltam kedvesen.
- Minden rendben megy?
- Igen, kézbe tartom az irányítást.
- Remek. Bízok önben.
- Köszönöm!
Beszélgetésünk csupán eddig tartott, mert Mark idejött hozzánk és Christian Horner-től akart valamit.
- Akkor én megyek is a dolgomra. Viszlát, szia Mark.
- Viszlát!
- Szia Claire! – hallottam a válaszokat.
Az idő gyorsan elröpült és hiába terveztem azt, hogy még most beszélek Sebastiannal nem valósulhatott meg, mert az utolsó pillanatban érkezett meg. Christian Horner azonnal elkapta őt és leszidta a késésért.
A fotózás hamar lement. Úgy éreztem itt az idő. Most beszélek és én kezdeményezek. Akkora tömeg lett itt a fotózás után, hogy sokáig csak keresgéltem Sebastiant. Ott beszélgetett Mark-al. Végre megtaláltam. Elindultam felé, de útközbe belebotlottam a főnökbe.
- Gratulálok, szép munkát végzett! – adta elismerését a tudtomra.
- Köszönöm.
- Számítunk még magára sokáig!
- Köszönöm! – majd elindultam tovább.
Hát ilyet! Ez is egy ritka pillanat, fel kell vésnem a naptáramba! Igyekeztem átvágni a tömegen, de mire a kiszemelt helyre értem Sebastiannak se hírét se hamvát nem láttam. Mégis hova tűnhetett? De végül is semmi baj, még nincs vége a mai napnak! Mivel ez most nem jött össze, elvegyültem a tömegben.
Már este fele járt az idő, az emberek szétszéledtek, és Sebastiannal se találkoztam a nap folyamán. Elég jól éreztem magam a mai délután, jobban megismertem Adam kislányát és Adam-mal is sokat beszélgettem, meg persze a csapat tagjaival is, egy szóval igyekeztem mindenkivel beszélgetni egy kicsit. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen kis összejövetelen ilyen jól fogom magam érezni. De mivel holnap is dolgom lesz úgy gondoltam elindulok a kis lakosztályomba és elteszem magam holnapra. Felértem, kényeztettem magam egy kicsit a fürdőszobában egy jó kis fürdővel, majd lefeküdtem.
Másnap reggel korán keltem. Kedvem nem volt felhőtlen, hisz nem tudtam a tegnapi napon beszélni Sebastiannal. De egy dolog egy kicsit jobb kedvre derített, mivel ma szabadedzés ezért biztos, hogy találkozok vele és most mindent elmondhatok. Ez annyira feldobott, hogy még el is mosolyodtam és elképzeltem, magunkat amint beszélek vele és aztán… Na jó elég már! Sose leszek kész ha csak álmodozok és akkor sose beszélek vele! Megreggeliztem, felöltöztem és elviselhető formába hoztam magam. Jó azért dobtam direkt egy kicsit magamon, már ha tudom mire készülök. Feldobódva indultam munkanapomra. Most nem volt annyira sok dolgom, hogy ne tudtam volna időt szakítani arra, amire készülök. Volt még egy kis idő a szabadedzésig és úgy döntöttem itt az idő, most vagy soha. Elindultam megkeresni Sebastiant. Megtaláltam és odamentem hozzá:
- Szia Sebastian!
- Szia Claire! – kaptam a választ. – A múltkor vártalak… - kezdte mondatát s láttam rajta, hogy rosszul esett neki a múltkori.
- Tudom Sebastian, de nem tehettem mást. Miután végeztem azonnal rohantam a kávézóhoz és mondta a lány a pultbam, hogy elmentél. Próbáltalak felhívni, de ki voltál kapcsolva.
- Már mindegy.
- Dehogy is mindegy! Azt mondtad fontos dolgot akarsz megbeszélni velem. Most szerintem mind a ketten ráérünk, beszéljük meg.
- Azt hiszem ez nem fog most megvalósulni.
- Miért? – tettem fel neki a kérdést.

- Nekem még dolgom van, Tommy-val meg kell beszéljek egy-két dolgot. Megyek is szia.
- Szia.
El is ment. Hát igen most én estem úgymond pofára. De be kell látni ezt most megérdemeltem. Én is otthagytam és nem esett neki jól. Megértem, hogy ha haragszik rám. Ez egy kicsit lelombozott. Ezek szerint jelen pillanatban a személyi edzője fontosabb, mint én. Oké felfogom akkor a helyzetet. Mivel ez most nem jött össze, így a munkámnak neki is kezdtem.
Már nem sok idő volt hátra a szabadedzésig és láttam, hogy Sebastian most egyedül van, senki sem zavarja. Úgy gondoltam oké, hogy ott hagyott de most nem tágítok és ő se fog kibújni ez alól. Megértem, hogy haragszik, de ezt meg kell beszélni. El is indultam és a következő pillanatban már ott álltam előtte.
- Szia!
- Szia!
- Látom most ráérsz és beszélnünk kell! – mondtam határozottan.
- Rendben.

És akkor most elérkezett a pillanat.
- Látom rajtad, hogy rosszul esett neked, hogy nem értem oda időben, de ne haragudj rám.
- Semmi gond. – kaptam úgy a választ, hogy ezt senki se hitte el, hogy ő valóban nem haragszik érte.
- És szeretném, ha most megbeszélnénk amit akkor akartál.
- Már nincs jelentősége.
- Ezt most azért csinálod, mert haragszol rám?
- Mit? Nem értelek?
- Azt mondtad fontos a dolog, és most ilyen elutasító vagy. Megértem ha haragszol de felnőtt emberek vagyunk és meg kell tudni érteni, hogy nem állhatok egyik pillanatban fel a megbeszélés közepén! – förmedtem rá egy kicsit.
- Nincs gond megértettem. De most már mindegy.
- Komolyan olyan vagy mint egy gyerek!

- Ha te így látod! De majd máskor folytatjuk, egy felnőtt ember megérti, hogy most fel kell készüljek és koncentrálnom kell a versenyre.

- Igen, egy felnőtt ember megérti!
Kimondtam és ott is hagytam. El akartam neki mondani amit érzek, egy olyan pillanatot képzeltem el amelyik boldog lesz és végre elmondhatok neki mindent és talán ő is azt mondja amit hallani szeretnék, erre pont egy olyan pillanat lett belőle ami ellenségeskedéssel és egy csipetnyi haraggal telt meg. Egy veszekedés alakult ki ahelyett, hogy netalán egymás karjaiba kötöttünk volna ki. Szép pillanatot képzeltem el és mégis egy olyan lett, ami inkább elfelejtendő nem pedig emlékezetes. Jó megértem, hogy ha haragszik, és igaza van, de be kellene látnia, hogy nekem is igazam van. Tudom és ismerem is magamat, hogy mennyire egy makacs ember vagyok, de be kell vallani néha ő is túlzottan ragaszkodik a saját igazához esetleg csak vélt igazától. Meg kell értenie kötelezettségeim vannak és hiába akartam azt, hogy felállok, és ott hagyok mindent és odamegyek hozzá és végre mindent megbeszélhetünk, és… , ez nem valósulhatott meg. Neki is vannak kötelezettségei, amiket én nem kérhetek számon rajta. Ez a tipikus vagy megszoksz vagy megszöksz effektus. Azzal, hogy otthagytam őt csak érzékeltetni akartam vele, hogy nekem se esett jól ahogy most viselkedett velem. Most hiába vagyok pipa mégsem mondtam el neki. És ez már nyomasztó. Cipelem magamban és szinte már teher. Csak kibukkanna belőlem, hogy „Sebastian én szeretlek téged!” Mégsem mondtam el és ezzel még várnom kell. Talán jobb lett volna, ha odadobom neki ezt a mondatot. Á, mégsem. Most így belátva nem lett volna jobb. Szeretném, ha annak a pillanatnak, amikor elmondom meglenne a maga varázsa. Így csak annyit tehetek, hogy várok. Várok arra, míg a kedélyállapota jobb lesz, nem fog rám haragudni esetleg belátja, hogy nekem is igazam van és bocsánatot kér. Na de vajon mégis mikor jön el az a pillanat? Egy fél óra múlva, esetleg pár óra múlva, vagy holnap, netalán soha? Sóhajtottam egy nagyot és ismételten hoztam egy elhatározást. Várok egy kicsit, de ha ő nem fog hozzám jönni, akkor én holnap megteszem és most már nem lesz apelláta.

Otthagytam őt és ismételten csak a munkámnak kezdtem el élni. Igaz a koncentráltságommal most gondok voltak, de akkor is most másra kellett odafigyeljek. Hiába voltam én is rá egy kicsit dühös, akkor sem hagytam ki azt, hogy nézzem őt a szabadedzés alatt. Láttam a monitoron a pályát és a pilótákat, s néha-néha ő is feltűnt a képernyőn. Jó volt őt látni és ugyanakkor a természetes drukk mellet egy kis félelem is volt bennem, hisz féltem őt. A szabadedzés viszonylag jól sikerült a második helyen végzett. Miután kiszállt az autóból kedvetlenül elindult, hisz tudta ezzel nincs vége a játéknak még a sajtó irányába adós. Én is elindultam és láttam, hogy Mark csatlakozik Sebastianhoz a sajtó irányába vett rögös úton. Most azonban egy olyan pillanat következett ami nagyon jól esett nekem. Odalépett mellém Sebastian és halkan odasúgta nekem:
- Ne haragudj Claire, a sajtózás után szeretnék veled beszélni. A szálloda recepciójánál találkozzunk.
- Ott várlak majd. – válaszoltam, s miközben ez kimondtam tisztázódott bennem, hogy bocsánatot akar kérni.

Úgy tűnik belátta, hogy nekem is igazam van.

Egész idő alatt csak őt néztem. Néha-néha elengedtem egy mosolyt irányába, de igyekeztem úgy, hogy ez senkinek se szúrjon szemet, s ezekre rendszeresen kaptam választ. Azt hiszem madarat lehetett volna velem fogatni. Úgy éreztem, hogy ma mindenre fény derül és örömmámoros lesz az egész nap, nem fog számítani a korábbi kis civakodás, ez a nap mégis egy emlékezetes nap lesz.
A sajtózásnak vége lett és Sebastian elindult a szobájába, gondolom rendbe akarta magát szedni. Én is elmentem az enyémbe, majd dobtam még egy kicsit magamon és izgatottan elindultam a recepcióhoz. Ott azonban találkoztam valakivel. Egy olyan személlyel akit már évek óta nem láttam. Ő egy kedves ismerősöm volt egy régi barátnő, akit még a művészeti suliban ismertem meg. Ő ösztöndíjas tanuló volt és voltak neki gondjai a nyelvvel egy kicsit, no meg a beilleszkedéssel is. Én segítettem neki eligazodni majd jó barátnők lettünk. El sem hiszem, hogy most újra találkozunk annyi idő után és hogy pont itt. Mióta ide kerültem sorra bukkannak fel a régi ismerőseim. Mintha csak egy osztálytalálkozó lenne itt és nem a forma1-ben lennénk. Nos, igen említettem már, hogy honnan ismerem, de még a nevét nem árultam el az illetőnek. Őt Hannah-nak hívják. Ő is megismert engem és azonnal üdvözöltük egymást.
Azonnal egymás nyakába ugrottunk. Miután elkezdtük a beszélgetést igyekeztem úgy helyezkedni, hogy rálássak Sebastianra, tudjam, mikor jön, és mikor akar végre velem beszélni.
- Szia Hannah! Hát el se hiszem, hogy látlak!

- Szia Claire! Én is így vagyok vele!
- Mennyi ideje is?
- Hát igen én is ezt kérdezem.
- És hogy vagy? Mesélj kérlek.
- Köszönöm kérdésed nagyon jól vagyok. Még táncolok, vannak felkéréseim és most teljesen sínen vagyok az életem minden területén.
- Azt látom rajtad, majd kicsattansz a boldogságtól. – jegyeztem meg.
- És te, hogy hogy itt vagy? – kérdezte tőlem.
- Itt dolgozok most.
- Már nem táncolsz?
- Már nem. Annak vége.
- Ó ezt sajnálattal hallom, mert te iszonyúan tehetséges voltál.
- Köszönöm szépen az elismerést. – s terelni akartam a témát így visszakérdeztem. – És te mit keresel itt?
- Nos meglepibe jöttem.
S ahogy ezt kimondta Sebastian ott termett mellettünk. Hiába figyeltem közbe-közbe mégse vettem észre, amikor jött. Nagyon meglepődött Sebastian mikor odajött és én is meglepődtem attól ami történt. Amikor odajött hozzánk Hannah rögtön elmosolyodott, nyomott egy puszit Sebastian szájára, megölelte majd ennyit mondott:
- Szia édesem! Nagyon hiányoztál! Gondoltam megleplek!

SZERK MEGJEGYZÉSE: A múlt héten sajnos nem sikerült elhoznom a friss részt, de most itt van, megérkezett. Nagyon szépen köszönöm a megjegyzéseket, az elismerő szavakat és a nagy látogatottságot is! Remélem tetszeni fog nektek az új rész. Továbbra is várom a  véleményeteket! :)
Jó szórakozást!

Puszi

Zsömi