8.fejezet

8.fejezet

Ördögi körforgás

„Gondoltam megleplek!” Csak ez a mondat járt a fejemben. Elég fura szituáció lett. Amint ez megtörtént lemerevedtem. Hirtelen könnybe lábadt a szemem és nem is tudtam megszólalni se. Mekkora hülye vagyok! Még azt hittem, Sebastian is érez valamit irántam! Dehogy is! Ő Hannah-t szereti. Én meg mint egy idióta belezúgtam és vártam azt a pillanatot, hogy együtt lehessünk és végre beszélhessünk. Még jó hogy nem beszéltünk, nem csináltam magamból még nagyobb hülyét. Elég ha csak én gondolom ezt magamról, nem kell, hogy mások is annak nézzenek. Lemerevedésem igyekeztem leplezni és nem is éreztem magam jól ebben a helyzetben így inkább a távozás mellett döntöttem:
- Ne haragudjatok, még dolgom van, majd találkozunk. – mondtam mindezt erőt véve magamon, holott küzdöttem azzal, nehogy elsírjam magam. – Sziasztok.
- Szia.
- Szia.

Ez most olyan volt mint egy hideg zuhany. Gyorsan a lakosztályomba vettem az irányt és az érzéseimnek utat engedtem.
Nagyon rosszul esett ez a dolog nekem. Kitörtem és elkezdtem sírni. Lehet, hogy ez csak a tetőpont és innen már a lavina el is indul. Ha belegondolok rájöhetek, hogy már nem most kezdődött ez nálam. Mióta anyut elveszítettem minden más lett. Azóta olyan vagyok mint egy csődtömeg. Semmi se sikerül ebben az életben. Csak a csalódás ér engem, csak szomorúság, csak bánat, csak fájdalom. Nincs olyan dolog amire tartósan azt mondhatnám: Ez nem az a kategória.
Ott ülök a földön összeroskadva és zokogok. De hát mire is számítottam? Mire fel ámítgattam magam. Én vagyok a hülye, hogy mertem ezt feltételezni. Magamnak köszönhetem csak.
Hirtelen felálltam és odaléptem a szekrényhez. Kinyitottam ajtaját, majd a legfelső polcon megpillantottam a dobozkám. Levettem onnan és visszaültem a kemény földre. Még most nem volt erőm kinyitni. Ez a dobozka ugyanis az emlékek tárháza. Ebben vannak fényképek a gyermekkoromról, az azutáni időszakról s egészen a közelmúltról is. Emellett fontos kis „kacatjaim” vannak benne, valamint olyan dolgok amik anyué voltak. Akkor szedtem ezeket a dolgokat össze miután anyu meghalt. És azóta még nem nyitottam ki. Igaz mindenhova elvittem eddig még magammal és ez így is fog maradni, de a kinyitásáig még a mai napig nem jutottam el. De most mégis éreztem magamban annyi erőt, hogy ezen bár külsőleg apró mozdulatnak tűnő, nekem mégis nehéz tettem végrehajtsam. Először még csak a tetejét simogattam a doboznak, majd felemeltem és a földre helyeztem. És most elém tárult minden. Ezzel a mozdulattal érzelmek hada tört ki belőlem, amire nem is számítottam. Könnyeim szakadatlanul folytak, de én belenyúltam a dobozba. Előbb a képeket vettem elő. Még olyanok is voltak amiken egészen kicsi kis lányka voltam. Ott álltam piros pöttyös kis ruhácskában kezemben pedig egy hatalmas labda két kis coffba fogott hajjal. Ott még önfeledten mosolyogtam, nem gondoltam még akkor és nem is tudtam volna felfogni annyi éves fejjel, hogy mi minden fog velem történni. Aztán jött a következő kép. Épp egy balettelőadáson készült, ami egy iskolai előadás volt. Ott voltam a sok kis tütübe tötyögő kislány között. Aztán egy másik képen épp anyuval vagyunk és piknikezünk. De most egy olyan kép következett, amire nem számítottam. Anyu és apám van rajta. Anyu csak úgy sugárzott a boldogságtól. Ott álltak egymás mellet épp átölelték egymást. Olyan jó volt őt újra mosolyogni látni, még ha csak képen is. Ez nagyon nehéz volt nekem. Zokogtam, könnyeim pedig folytak lefelé arcomon, majd lehullottak, hol a nadrágomra hol pedig a földre. Aztán találtam olyan képet is, ami akkor készült miután megszülettem. Ott voltam anyu karjaiban és ő engem nézett. Bárcsak csak most lenne az a pillanat. De olyan is volt, amin apám is velünk van. Van olyan kép is, amin anyuval vagyunk ketten és épen süteményt készíthettünk, mert mind a ketten tiszta lisztesek voltunk és csoki szószosak. Erre még emlékszek is. S egy halvány mosoly jelent meg az arcomon, de a könnyeimnek még mindig nem tudtam megálljt parancsolni Ezt a képet még a nagyi csinálta. Akkor ugyanis egy darabig nála laktunk és anyuval valóban sütit akartunk sütni. De én rossz kislány voltam azon a napom. Egész nap csak a bajt csináltam. Anyu sokat mérgelődött miattam, de sose tudott rám sokáig haragudni, lehetett szó bármilyen rosszról is. Szóval épp a süteményt kezdtük csinálni, amikor elkezdtem játszani a liszttel. Ő nem szólt rám. Viccesen fogta fel ő is helyzetet és annyira belejöttünk a játékba, hogy mind a ketten tiszta lisztesek lettünk. És anyukám belenyúlt az ujjával a csoki krémbe és egy pöttyöt nyomott az orromra, majd én is egyet az övére. Majd a nagyi kérésére összeálltunk egy képre. De vannak idősebb kori képeim is. Például ott van a szalagavatós képem is. Azon is együtt szerepelünk. Nagyom büszke volt akkor rám. Arra is emlékszek, amikor megtudtam, hogy a tánciskolába felvételt nyertem és elmondtam ezt neki, ujjongott a boldogságtól, mer tudta nekem minden vágyam az, hogy táncolhassak. Aztán vannak olyan képek is, amelyek már akkor készültek miután kiderült betegsége. Van olyan is, amelyen kendőben van. Gondolom, mindenki tudja, mi lehet ennek az oka. De találtam egy olyat is, amin egyedül van. Istenem milyen gyönyörű azon a képen! Már nagyon gyötörtek az emlékek. A kezemben tartottam azt a képet és elkezdtem ujjammal őt simogatni a képen. Egy könnycseppem elszabadult s ráhullott a kezemben lévő képre.
- Anyukám, nem is tudod, mennyire hiányzol! Bárcsak itt lennél! Biztos tudnál nekem most valamit mondani!
Odakúsztam a falhoz, magamhoz szorítottam a képet, pontosan a mellkasomhoz, mintha csak őt ölelném és csak zokogtam és zokogtam. Közben pedig a régi emlékek éledtek újra bennem. A jók is és a rosszak is egyaránt.

Annyi minden kavargott bennem. Nem csak a múlt, hanem a jelen is. Nagyon fájtak a nemrég bekövetkezett dolgok. Ugyanakkor a régi sebek is felszakadtak. Az hittem azokat már lezártam, de most mégis minden fájt. Fájt az, hogy anyu nincs mellettem, fájt az, ahogy apám viselkedett velem néhány napja, de a legfőképpen az fájt, hogy csalódtam egy nagyot. Azt hiszem beleszerettem valakibe, aki mást szeret. Iszonyatosan rossz érzés, de túl kell tennem magam valahogy rajta. De előbb még szükségem volt arra, hogy kiadjam az érzéseket, a fájdalmat, mert e nélkül nem lennék képes arra, hogy talpra álljak.
Ismételten a kezembe vettem a dobozkát. Újra elkezdtem benne kutakodni. Megtaláltam édesanyám naplóját. Emlékszek ezt akkor kezdte el írni, amikor megtudta a betegségét. Azóta nem nyitottam ki. De most mégis egy sugallat arra késztetett, hogy olvassak bele. Amint kinyitottam találtam egy levélpapírt, amire az én nevem volt írva. Ez meg mi lehet? A lap össze volt tűrve én pedig felhajtottam majd legnagyobb megdöbbenésemre egy levelet találtam, amit nekem írt anyu:

Drága Kislányom!

Ezt a levelet valószínűleg akkor fogod elolvasni, amikor én már nem leszek veled. Nem is tudod elképzelni milyen nehéz dolgom van most a levél megírásában. Azonban meg kell tegyem, ugyanis tudnod kell néhány dologról. Sose mondtam el neked, de ezt most meg kell, mert ez sok mindenen változtathat. Tudom, hogy apádról nem akarsz semmit se tudni, de át kellene értékelned az iránta érzett érzelmeket. Azt szeretném, ha megbocsátanál neki, és remélem, hogy már utolsó kívánságom teljesítésén fáradozol. Gondolom, most foglalkoztat, hogy miért kérem ezt tőled. Tudnod, kell, hogy nem csak édesapád hibás abban, hogy mi nem lettünk egy család. Én is ugyanúgy felelős vagyok érte. Drága kislányom remélem egyszer majd megérted, amit tettem. Ahhoz, hogy mindent tudj, a kis dobozkámat ki kell nyisd. A kulcsot pedig majd megtalálod a naplóm hátában, csak a borítást kell megbontanod. Abból a dobozból mindent meg fogsz tudni. Remélem nem haragszol majd rám, hogy ezt eltitkoltam, de én csak rád gondoltam, amikor ezt cselekedtem.
Kislányom szeretnék neked egy kis útravalót adni. Megeshet, hogy sok csalódás fog téged érni, amitől én szeretnélek megóvni, de sajnos erre nem lesz lehetőségem. Tudom, hogy rád fog találni a szerelem, megtalálod a párod, azt a valakit, akiért mindent megadsz majd. Megeshet, hogy ehhez a boldogsághoz vezető út hosszú és akadályokkal tűzdelt lesz, de meg fogja érni, mindennek meg lesz a gyümölcse. Arra kérlek, hogy vigyázz magadra ne higgy mindenkinek, mert megeshet, hogy kihasználnának téged. Megeshet, hogy egyszer sírva a falnak dőlve azon fogsz töprengeni miért ért már eddig is annyi csalódás téged, de tudom, hogy letörlöd majd a könnyeid és felállsz és egyúttal túl is teszed majd magad a bánatodon. De azért remélem ez a pillanat nem fog bekövetkezni.
Sajnálom, hogy én is fájdalmat okoztam neked, de kérlek, az én elmenetelemen ne szomorkodj, mert én mindig ott leszek veled, még ha testileg nem is, de lélekben mindig ott leszek veled és innen fentről az égből is követlek majd téged és igyekszek majd téged a helyes útra terelni, nehogy elvessz a nagyvilágban. Kívánom, hogy álmaid valósuljanak meg, s teljesüljön be az az álmod is, amelyet már egészen kislánykorodban is dédelgettél. Arra pedig egyszer se gondolj, hogy az álmaid nem valósulhatnak meg. Sose késő álmodni. Nem csak kisgyermekként álmodhatunk dolgokról, hanem felnőtt fejjel is.
Arra kérlek légy jó, s vigyázz magadra.
És ne feledd, én mindig veled leszek, örömödben veled szárnyalok majd s bánatodban melletted sírok majd.
Ölellek és csókollak.

Édesanyád

A szívem szakadt meg, hogy ezt a levelet olvastam. Mintha csak megérezte volna, hogy kibukok majd. Olyan szépeket írt nekem. Egyszerűen leírhatatlan, de olyan érzés volt, mintha egy pillanatig itt ülne most valóban mellettem és ő mondaná el ezeket a dolgokat, amiket most elolvastam. Most ez egy nehéz lelki pillanat számomra. Hiába arra kért, hogy ne sírjak, ez nem megy. Nagyon fáj.
Ott szorongattam a levelet és néztem a gyöngybetűit. Egy könnycseppem pedig most ráhullott a papírra. Arra a részre ahol írta a kis ládikát és a kulcsot. Elővettem a naplóját és megbontottam hátul a borítást. És valóban ott volt egy kis kulcs. Erre sose gondoltam volna. Az tudtam, hogy az a ládika értékes volt számára, de mivel a kulcsot nem találtam, úgy raktam el, hogy az egy örök titok marad. De most erre fény derül. Beledugtam a kicsike lakatba a kulcsot és elfordítottam. Nyeltem egy nagyot, a szívem egyre jobban kezdett verni. Egy kicsit féltem attól, hogy mit fogok ott találni. Kattant a lakat és levettem. Lehelyeztem magam mellé a földön, majd lassan felemeltem a dobozka tetejét. Legnagyobb meglepetésemre leveleket találtam. Olyan leveleket, melyeket apám küldött. És voltak olyan levélpapírok is, amelyeken anyukám írása van, amiket piszkozatként használt. Elkezdtem olvasgatni. Már az első levél után hatalmas megdöbbentség rajzolódott az arcomra. Amint elolvastam vettem a következőt és így tovább. Közben anyám piszkozatait is elolvastam. Miközben olvastam a sírás csak gyötört. Körülbelül másfél órán keresztül olvastam, a leveleket. Mikor befejeztem nem hittem annak, amit elolvastam. Elkezdtem zokogni. Most összetört bennem egy világ. Én egy rossz ember vagyok.
- Ez meg hogy lehet? Én azt hittem… És őt hibáztattam eddig! Ez nem lehet! Nem csak ő a hibás! – mondtam hangosan, miközben meredten bámultam a semmibe.
Most megtudtam az igazságot. Kiskoromban anyu nem sokat mondott az apával való elválásukról. Én pedig mindig is tudni akartam az igazságot. És most tessék megkaptam, amire vágytam. Egy gyerekkori vágy teljesült. De ez fájdalmas vágy volt. Most tiszta lett előttem minden. 25 évig tévhitben éltem és hibáztattam, sőt gyűlöltem egy embert, azért ami történt, holott mégsem az ő hibája volt. Vagy lehet, hogy ő is hibás, de ugyanúgy anyu is. Most megtudtam, hogy amikor apu elment tőlünk azt nem örökre szánta. Levelezett anyuval és arra kérte, hogy tartsunk mi is vele, legyünk részesei mi is a világának. De anyu nemet mondott és hátat fordított neki. Válaszaiban azt írta, hogy mi mentesek leszünk a világától és mivel apu azt a világot választotta így minket is elveszített.
- Hát ezért nem beszélt soha róla! Már értem azt is, amikor a zongoránál azt a bizonyos dalt énekelte. Hallgass a szívedre, mielőtt…. De bocsánatot kell kérjek!
Röppent azonnal át a fejemen ez a gondolat. Mint ahogy anyu írta a levélben, megtöröltem a könnyeim és felálltam. És mikor felálltam olyan volt, mintha fellélegeztem volna. Elővettem a telefonom és írtam apunak egy sms-t. Arra kértem benne, hogy találkozzunk két óra múlva. Alighogy leraktam a telefonom már kaptam is a választ. Azt írta benne, hogy találkozhatunk. Most ennek megörültem. Elkezdtek bennem az érzések kavarogni, egy kicsikét összekuszálódtak a szálak bennem. Anyura nem haragudtam és most már apura se.
Összeszedtem a szétpakolt leveleket, visszatettem a dobozkába majd a képekkel együtt mindent visszaraktam a nagy dobozba azt pedig lecsukva leraktam az asztalomra. Össze akartam magam szedni és ehhez az első lépés egy jó fürdő volt. Előkészítettem magamnak majd elmerültem a habokba. Körülbelül egy háromnegyed óráig áztattam magam, majd elkezdtem felöltözni. Egy szép ruhát vettem elő magamnak. Úgy éreztem szépnek kell legyek a mai napon. Felraktam magamra egy szolid sminket és miután már ott járt az idő elindultam, de nem üres kézzel a dobozkát is elvittem magammal. Azt hittem idő szűkében vagyok, pedig egyáltalán nem. Én hamarabb érkeztem oda. Mivel nem nagyon ismertem ezt a helyet ezért a találkánk a kis kávézóhoz lett megbeszélve ide a pályához. Mivel itt volt, elkerülhetetlen, hogy ne fussak össze a kollégákkal. Így épp összefutottam Christian Hornerrel. Gondoltam, ha megint előveszi az alpári stílusát a percen azt mondom neki akkor le is út fel is út én kilépek. De ma ő se volt ebben a kötekedős hangulatában. Egészen más volt. Mintha kicserélték volna. Olyan volt, mint egy normális emberi lény.
- Jó napot Claire!- köszönt s nézett engem.
- Jó napot önnek is! – válaszoltam.
- Még nincs itt a munkaidő, vagyis már letelt. Már este van, azt hittem a lakosztályába van és pihen.
- Még akadt egy kis dolgom. Ezt még el kell intézzem. – mivel ilyen kedves volt én is kérdeztem tőle. - De látom maga se pihen, pedig egy fárasztó nap volt a mai.
- Nekem is akadt még egy kis dolgom.
- Értem. – egy kis csend- De most ne haragudjon, megyek. Viszlát.
- Viszlát. – adott választ, s miközben elváltunk egymástól láttam, hogy egyfolytában engem néz.

Megérkeztem a kávézóhoz (minden pályánál ki volt egy alakítva) és leültem egy asztalhoz. Ott ültem és vártam. Körülbelül 10 percet vártam, amikor megérkezett apám. Rögtön aggódva kérdezett.
- Mi a bajod kislányom?
Én nem válaszoltam, csak felpattantam a székből odaugrottam elé, megöleltem és csak ennyit mondta a sírással küzködve:
- Apu, Apu ne haragudj!

Nagyon jól esett neki, hogy megöltem és nem engedett el egy darabig. Miután elengedett leültünk. Én pedig elkezdtem mondandómat.
- Most én kérlek arra, hogy hallgass meg. – s máris sírtam, de azért még elfojtott hangon és sírás közepette folytattam. – Iszonyatosan haragszok magamra. Makacs, önfejű vagyok és egy idióta.
- Dehogy vagy az kislányom!
- De igen az vagyok! Kérlek bocsáss meg nekem. – majd megfogtam a kezét.
- Mit kellene megbocsássak neked? Te nem tettél semmi rosszat!
- Dehogy is! Egész életemben gyűlöltelek, pedig nem kellett volna. Mindig is hibásnak tartottalak és gyűlöltelek, azért amit tettél, vagyis amit hittem, hogy tettél.
Az asztal közepére raktam a dobozkát, felnyitottam és elővettem a leveleket, amiket anyuval küldtek egymásnak.
- Megtaláltam ezeket a leveleket és be kell lássam, hibás vagyok. Elítéltelek, pedig nem kellet volna. Apu kérlek bocsáss meg nekem.
- Édesanyád megőrizte ezeket? – s láttam, hogy neki is könnybe lábad a szeme.
- Igen megőrizte és titokba is tartotta egészen mostanáig. Azt hiszem ő egész életén át szeretett téged De te erről miért nem szóltál nekem?
- Nem akartalak összezavarni téged.
- Kérlek, ne haragudj rám!
- Kislányom én nem tudnék rád haragudni! – majd ő megszorította a kezem.
- Tudod, most már akkor szeretnék veled őszinte lenni. Először is el kell mondanom valamit.
- Mit kislányom?
- Igazából én nem magamtól kerestelek fel. Anyu még éltébe felhatalmazott egy ügyvédet, hogy halála után keressen fel engem és adjon át egy levelet, valamint a te elérhetőségedet is. A levélben megígértetett velem valamit. Arra kért, hogy keresselek fel és hozzuk rendbe a kapcsolatunkat. Mikor először elolvastam a levelet nem akartam megtenni, de ez volt az utolsó kívánsága nekem pedig az utolsó ígéretem felé. És ha ezt nem teszem meg, akkor sose jövök erre rá és sose kérek tőled bocsánatot. És most, hogy már tiszta előttem a kép ezt úgy érzem, egész életemben bánnám. De most megvallom, nagyon össze vagyok zavarodva. Nem tudom, mit gondoljak, mit higgyek, mit érezzek. Szeretném, ha a kapcsolatunkon dolgoznánk és javítanánk a viszonyon közöttünk, de még az nem megy, hogy így egyből rögtön mélyre szántó dolgokba kezdjünk. Megérted?
- Megértelek téged. És nem is tudod, mennyire boldog vagyok, hogy mindezt elmondtad. Most meglepődtem, hogy elmondtad miért kerestél fel, de én nagyon örülök annak, hogy itt ülsz velem szembe. Szeretlek drága kislányom!
- Apu! Én is téged! – mondtam ezt, holott nem voltam biztos teljesen az érzéseimben. Felálltunk majd ismételten megöleltük egymást.

Még beszélgettünk egy kicsikét majd elváltunk egymástól. Én a lakosztályomba vettem az irányt. És megint összefutottam a főnökkel:
- Jól van?
- Persze, hogy jól vagyok. – válaszoltam halkan, s lesütött szemekkel.
- Biztos benne? Rám nézne?
- Biztos vagyok benne. – majd felemeltem a fejem.
- A szemei nem ezt mondják.
- A szemeim hazudnak. A látszat ellenére jól vagyok. – mondtam, de elfolyt sminkem és kisírt szemem nem erre utalt. - Megyek is, azt hiszem, elteszem magam holnapra.
- Rendben. Jó éjt önnek Claire!
- Önnek is jó éjt!

Majd otthagytam. Annyira magamba voltam roskadva és elgondolkodva, hogy nem is furcsálltam azt, hogy most megint kedves volt velem és figyelmes is ugyanakkor a főnök.

Csak egy cél lebegett előttem. Eljutni minél hamarabb az ágyamba. Beléptem és az sem zavart, hogy nem öltöztem át, befeküdtem ruhástól az ágyba és a ládikát szorongattam a kezembe.

Ez egy hosszú nap volt. Nekem rettentő volt, másnak ki tudja milyen. Nekem szomorú, másnak boldog. Az elmúlt időszakot tekintve nekem szinte már megszokott másnak talán eltérő. De ez csak az én véleményem. Most kategorizáltam azt milyen eshetőségek voltak a mai nap számára. Azzal, hogy másnak talán eltérő ezzel Christian Horner-re utaltam. Ő most olyan volt, mint akit kicseréltek. Egy teljesen más ember, vagyis inkább olyan ember, aki arra az illetőre hasonlít, akit még aznap ismertem meg amikor ismételten felbukkantam apám életében. Azt a szimpatikus embert, akit a mai nap ismételten felfedeztem. A boldog jelzővel több emberre is utaltam. Egyrészt apámra, aki boldog volt attól, amiért bocsánatot kértem tőle és elmondtam neki, amit őszintén gondolok és azért is, amiért igyekszek majd a kapcsolatunk helyrehozásában is mindent megtenni. A másik boldog ember Hannah lehet. Aki most ismét a szerelmével tölthet egy napot és még attól is több időt, valószínűleg egy hétvégét. Szurkolhat neki, megölelheti, érezheti ahogy hozzáér, ahogy egy-egy érintés során hozzásimul a bőre Sebastianhoz. Ahhoz az emberhez, akit én is a szívembe zártam, és akivel én ezt sose fogom megtenni. Sose fogom érezni az érintését, a csókjait, mert neki van valakije. És ugyanakkor valószínűleg Sebastian is ez a kategória. Ő is boldog minden bizonnyal, amiért meglepte őt Hannah. Bár azért szívem legmélyén azt szerettem volna, ha ő nem ez a kategória lenne, de az álom és valóság nem ugyanaz. Két lábbal kell a földön járni, nem pedig két méterrel a föld fölött lebegni, s a rózsaszín ködtől nem észrevenni a dolgokat.
És van még egy kategória. Ezt két jelzőnél illetném. A szomorú és a megszokott jelzőkkel. Ezek mind rám utalnak. Azért megszokott, mert most egy hullámvölgyben vagyok, de ezt már említettem korábban is. A szomorú az pedig hosszú dolog. Lehet boncolgatni, de úgy tűnik, vannak összefüggések is köztük. Szomorú vagyok, azért mert anyu nincs itt, de azzal hogy nincs itt megtudtam az igazságot, de ezek akkor nem történtek volna meg, ha nem csalódok egy nagyot. Viszont nem csalódtam volna, ha anyu nem halt volna meg és nem tettem volna meg az utolsó ígéretem. Mindez egy pokoli és ugyanakkor ördögi körforgás is.

SZERK MEGJEGYZÉSE: Sziasztok! A héten két rész fog felkerülni a történetből. Ez a rész szomorúra sikeredett, de lehet, hogy az utóbbi napok voltak rám ekkora hatással, hogy ilyenre írtam meg a fejezetet. Most mi megemlékezünk szeretteinkről, azokról, akik sajnos nem tölthetik velünk ezeket a napokat, s ezt az érzést csempésztem bele úgymond (ha szabad így fogalmaznom) a történetbe, hisz Claire is elveszített valakit, egy olyan személyt aki az életet adta neki. Így ő is tudja milyen érzés, s ezt most ebben a fejezetben a felszínre is hozza.
Remélem tetszett nektek a fejezet. Remélem, nem gondoljátok úgy, hogy unalmasra sikeredett, hisz ismételten csak úgy megjegyezném a részletek. A következő fejezetek eseménydúsabbak lesznek, és hamarosan jön egy újabb fordulat, amire szerintem nem sokan számítanak. De ahogy most átgondolom nem csak egy, hanem több fordulat is lesz? Hmm…
Köszönöm a véleményeket és az elismerő szavakat, kérlek ide is írjatok véleményt. Köszönöm előre is!

Végül Claire gondolataival búcsúznék, melyeket Christina Aguilera is megénekel egy gyönyörű dalban. ( a dal oldalt megtalálható)

Olyan, mintha csak tegnap lett volna,
 hogy láttam az arcodat
 Elmondtad mennyire büszke vagy rám,
 de én elmentem
 Ha tudtam volna azt, amit most tudok

Átölelnélek,
 elűzném a fájdalmad
 Köszönöm mindazt amit tettél,
 megbocsátom minden hibád
 Bármit megtennék, hogy újra halljam a hangod
 Néha hívni akarlak,
 de tudom, hogy nem jössz el

Sajnálom, hogy téged okoltalak
 mindenért, amit nem tudtam megtenni
 És fájdalmat okoztam magamnak
 azzal, hogy fájdalmat okoztam neked

 Néha megtörtnek érzem a lelkem,
 de nem ismerem be
 Néha csak el akarok rejtőzni,
 mert hiányzol
 És olyan nehéz elbúcsúzni,
 mikor arra kerül sor
 

 Megmondanád, hogy tévedtem?
 Segítenél megértenem?
 Figyelsz rám odafentről?
 Büszke vagy arra, akivé lettem?

 Bármit megtennék, hogy kapjak még egy esélyt arra,
 hogy a szemedbe nézhessek
 és lássam, ahogy visszanézel rám

Ha lenne még egy napom,
elmondanám neked, mennyire hiányzol, mióta elmentél…

Zsömi