12. fejezet

12. fejezet

Én hittem rosszul?

Elérkezett a keddi nap. Ez nagyon nehéz nap nekem. Félek attól, hogy mi lesz velem. De muszáj valamit cselekednem, mert különben ez a bizonytalanság fog tönkre tenni. Reggel nem volt nehéz felébredni, mivel alig aludtam valamit az este. Egész éjszaka csak gondolkoztam. Gondolkoztam azon mi lesz most velem. Mi lesz akkor, ha kiderül, nem vagyok beteg. S mi lesz akkor, ha mégis beteg vagyok. Aztán gondolkodtam még Christianon is. Olyan jó volt az a vacsora, nagyon jól éreztem magam vele, és mikor vele voltam mindent elfelejtettem. De ugyanakkor én Sebastiant szeretem, s őt sem tudom kiverni a gondolataimból. És hiába éreztem magam jól a vacsora alatt, másnap nem is találkoztam Christiannal, sőt olyan érzésem támadt vasárnap, mintha tudomást sem akarna rólam venni. Na szép kis helyzetben vagyok! Csömörből vödörbe! Hogy miért is gondolom ezt? Azért mert hiába szeretem Sebastiant ő nem az enyém, és amikor Christiannal vacsoráztunk szinte megfeledkeztem Sebastianról és csak élveztem a pillanatot. És ő nem keresett másnap. Ez pedig csak egyet jelent. Megismert és nem ilyennek képzelt el, amilyen vagyok, és szépen leráz. Másrészt pedig azt se tudtam kiverni a fejemből amit Hannah mondott.HH
Most reggel 8 óra volt és az ágyban feküdtem. Csak pislogtam és hanyattfekvésem közepette a plafont bámultam. Felsóhajtottam egyik pillanatban majd kipattantam az ágyból, hogy induljak azonnal elkészülni. Gyorsan rendbe szedtem az ágyat, majd elindultam a fürdőbe. Reggeli rituálém elvégeztem,  és felkaptam a ruhámat. Most nem reggeliztem, mert szükséges, hogy a vizsgálat előtt ne egyek semmit. Elővettem a táskám, gyorsan bepakoltam a holmiimat, majd lekaptam az akasztóról a kocsi kulcsom és kiléptem az ajtón. Bezártam majd elindultam a lépcsőn lefele. Nem sokat kellett lépcsőzzek, ugyanis a második emeleten lakom. Még mielőtt elindultam volna, benéztem a postaládámba, ahol levelek voltak. Elkezdtem nézni, s miután tisztáztam, hogy mindegyik számla, bedobtam a táskámba majd elindultam a kocsimhoz. Nem valami nagy szám a kocsim, egy 2008-as Mini Cooper. Kis csajos autó és én imádom. Nem túl nagy, így könnyen tudok vele parkolni, a vásárlásnál tökéletes, szóval imádom a kis kocsim. Kikapcsoltam a riasztót, kinyitottam az ajtót, magam mellé dobtam a táskám, behelyeztem a kocsi kulcsot és beindítottam, majd elindultam. A klinika nem volt messze, de úgy éreztem mégis nekem kell előbb odaérjek, a vizsgálat nem fog megvárni, amúgy is örülhetek, hogy ilyen hamar kaptam időpontot. Természetesen ezért csak George-nak jár köszönet. Mikor megérkezem, leállítottam a motort és nem mozdultam a kocsiból. Csak bámultam az épületet, majd vettem egy nagy levegőt és adtam magamnak egy kis bátorítást:
- Gyerünk Claire, most bemész, hamar elvégzik a vizsgálatot és már jöhetsz is. Nem kell félni, minden rendben lesz!
Majd nyugtáztam magamban, hogy ennek így kell lenni és nem lehet másképp, s felkaptam a táskám és kiszálltam. Lezártam a kocsit és elindultam be a klinikába. A recepciónál megállítottak.
- Jó napot hölgyem! Segíthetek? Keres valakit?
- Jó napot! Igen Dr Holt-hoz jöttem.
- Vizsgálatra hölgyem?
- Igen.
- A második emeletre kell felmenni és ott ki lesz írva aztán, hogy…
- Tudom, köszönöm. – szakítottam félbe. – Nagyon kedves, hogy útbaigazít, de sajnos tudom. Viszlát.
- Viszlát. – kaptam választ.

Felmentem a második emeletre, s minden egyes lépéssel, egyre nehezebb volt nekem. Hiába voltam minden egyes lépéssel közelebb, mégis egyre nehezebb volt és egyre jobban kezdett a szívem dobogni. Végül odaértem. Ki volt írva az ajtóra, hogy DR. GEORGE HOLT. Ránéztem az órámra, 9:48 volt az idő. Vettem egy nagy levegőt, majd kopogtam.
- Szabad. – hallottam odabentről.
Lenyomtam a kilincset, majd benyitottam. Egyre nagyobb résre nyílt az, majd már teljesen s én beléptem.
- Szia Claire! – köszöntött George, s már fel is pattant a székéből és jött üdvözölni engem.
- Szia George! – s mire már kimondtam ott volt előttem, s megölelt.
Én is viszonoztam a baráti gesztust, majd miután elengedett, mutatott a székre, hogy üljek le, ő pedig becsukta az ajtót. Ezután pedig leült velem szembe és komolyra fordítva a szót elkezdett kérdezősködni.
- Nos, örülök, hogy látlak először is, bár az lenne a legjobb, ha nem így találkoznánk. Akkor kezdjünk is neki jó?
- Jó.
- Kérlek mesélj, mit érzel és mi történik veled.
- Annyi történik, hogy hirtelen elkezd remegni a kezem és olyan mintha önálló életre kelne, és nem tudom irányítani. Hiába igyekszek megfékezni a remegést, egyszerűen nem tudom megállítani.
- Értem. És mikor kezdődött?
- Körülbelül két héttel ezelőtt, azt hiszem vasárnap.
- És akkor nem voltál ideges?
- De akkor éppenséggel igen.
- És azóta volt már?
- Igen.
- És milyen gyakran jelentkezik ez nálad?
- Mikor hogy.  Utána múlt héten kedden jelentkezett és szerdán, valamint pénteken is azelőtt mielőtt felhívtalak.
- Értem, és akkor milyen idegállapotban voltál?
- Volt amikor idegeskedtem, de volt olyan is amikor nem.
- Értem. – s elkezdett gondolkozni
Már vagy két perce nem szólt semmit így én kérdeztem.
- Mi a véleményed? Mit gondolsz? Nagy a baj? – kérdeztem aggódva.
Ő komolyan rám nézett és elkezdte mondandóját.
- Őszinte leszek veled.
- Csak nyugodtan, mondd ki ha nagy baj van, ne kertelj, ki fogom bírni! – vágtam közbe.
- Mondtad, hogy mikor kezdődött ez nálad. Ehhez a rövid időintervallumhoz képest elég sokszor jelentkezett nálad a tünet.
- Akkor ez nagy bajt jelent. Igaz?
- Nem tudok biztosat mondani. De tisztában vagy vele, hogy neked nagy esélyed van arra, hogy te is ebben a betegségben szenvedsz.
- Igen tudom, éppen ezért kértem tőled időpontot.
- Nos mivel a családodban volt aki Parkinson kóros volt így mindenféleképpen elvégezzük a vizsgálatot.
- Jó. – mondtam elfojtott hangon, s könnybe lábadt szemekkel.
- De ne félj, még semmi sem biztos. Másnak is lehet a tünete a kézremegés. Túl sok stressz, esetleg adódhat idegrendszeri zavarból is, kimerültség, a test sokféleképpen jelezhet nekünk.
- Rendben. De azért megválaszolnál nekem egy kérdést?
- Persze.
- Szerinted hány százalék az esélyem arra, hogy beteg vagyok?
- Én úgy gondolom a hallottak és a kortörténeted alapján sajnos azt kell mondjam, szerintem olyan 60% esélyed van arra, hogy beteg vagy.
Mikor kimondta ledöbbentem. Legördült egy könnycsepp az arcomon.
- 60% - csak ennyit mondtam.
- Kérlek nyugodj meg! Még nem kell ezzel foglalkoznod!
- Igyekszek. – s töröltem meg könnyeimet.
- Na gyere végezzük el a szükséges vizsgálatokat!
S ezzel felálltunk a székből, majd elindultunk, hogy a szükséges vizsgálatoknak eleget tegyek. Beértünk egy másik szobába, ami tele volt műszerekkel. Különbfélébbnél különbfélébb műszerek voltak ott, amikről én persze nem tudtam micsodák.
- Ülj fel ide az ágyra. Most először vért veszek tőled.
És engedelmeskedtem és felültem. Majd elkezdtük a vizsgálatokat.
Körülbelül egy óra alatt végeztünk és mielőtt még elmentem volna visszamentünk a rendelőjébe. Visszaültünk az asztalhoz.
- Félsz? – kérdezte tőlem.
- Igen félek. Félek attól, hogy beteg vagyok! Én nem tudom, hogy tudnám elviselni! – s megint elkezdtem sírni.
- Hé Claire nyugodj meg, már mondtam neked, még semmi sem biztos. Minden esetre, ha gyakrabban jelentkezne, és esetleg fokozódna vagy bármi lenne arra kérlek azonnal hívj.
- Rendben.

- És ha mégis akkor kezelés… - kezdtem mire ő félbeszakított.
- Tudom mire akarsz kilyukadni. Van kezelési lehetőség, de szerintem ezzel te is tisztában vagy.
- Igen csak, tudod…
- Persze, nincs is gond vele, hogy rákérdeztél. Tudod, van a gyógyszeres kezelés, de mellette van más beavatkozás is. Nos nem akarok előre szaladni, de ha mégis beteg vagy, én inkább azt ajánlom neked, hogy mellőzük a gyógyszeres kezelést.
- Értem. – adtam elszomorodva választ.

- Claire! Nézz rám kérlek!

Majd felemeltem a fejem és könnyes szemekkel néztem őt.
- Jól figyelj most ide! Még nem biztos semmi, így erről nem beszélünk többet. Megegyeztünk?
- Meg. – mondtam szipogva.
- És egy dologra kérlek még.
- Hallgatlak.
- Most próbálj meg nem idegeskedni.
- De George mégis hogy ne idegeskedjek, ha nem tudom mi van velem. Csak az fog a fejemben járni, hogy mi van velem.
- Próbálj meg nem ezzel foglalkozni. Szervezz magadnak valamilyen programot, töltsd az időt a barátaiddal és igyekezz a gondolataidat elterelni erről. Rendben?
- Rendben. És George mikorra várható az eredmény? – szegeztem neki a kérdést.
- Még nem tudom, 1 vagy másfél hét, de az is megeshet, hogy kettő vagy három, minden a laboron múlik, de én telefonon értesíteni foglak, ha megvan az eredmény.
- Rendben. Még egyszer köszönök mindent s felálltam a székből.
Ő is felállt s elkísért az ajtóig.
- Igazán nincs mit, ha tudok segítek neked bármiben! Vigyázz magadra és beszélünk majd. – majd megöleltük egymást és kiléptem az ajtón.
- Szia. – szóltam meg.
- Szia. – hallottam a választ s a következő pillanatban bezárta az ajtót.
Én pedig elindultam lefele. A recepciónál elköszöntem a hölgytől majd miután a kocsimhoz értem és beszálltam, lemerevedtem. Olyan voltam, mint egy ködarab. Fogtam mindkét kezemmel a kormányt s néztem előre, könnyeim pedig folytak le arcomon. Mindeközben George szavai jártak az eszemben. Az, hogy 60% esélyem van arra, hogy beteg vagyok. De igyekeztem nyugtatni magam, hogy mástól is lehet a remegés. És 40% ott van még arra, hogy nem az a bajom. Az pedig sok! Ebből kell erőt merítsek. S meg is ígértem, hogy nem fogok ezen sokat gondolkodni mert csak ideges leszel tőle. Össze szedem magam és amit megígértem, hogy igyekszem elfelejteni azt fogom tenni és senkinek se fogom elárulni. Megtöröltem a könnyeimet, majd beindítottam a kocsimat és elindultam haza. Nem sokáig kocsikáztam. Leparkoltam a ház előtt, majd beléptem a bejárati ajtón. Elindultam felfele a lépcsőn s kinyitottam az ajtóm, majd felakasztottam a kulcsom a helyére, leraktam a táskám, lehúztam a cipőm s leültem a kanapéra. Ott ültem és megint csak bámultam a falat. Úgy éreztem, ha kiderül, hogy beteg vagyok az életem darabjaira fog széthullani. Mintha csak egy fa lombját néznénk. Tavaszi kizöldülés után gyönyörű lomkoronája van, majd ősszel elsárgul és lehullnak a levelek, így a korábbi egész darabokban széthullik. Az én életemben a rügyezési állapot az akkor volt mikor bekerültem a tánciskolába, majd a karrierem ívelt felfelé és elismert táncos voltam, aztán szépen lassan három éve megkezdődött az elsárgulás és lehet most jön a széthullás. De bízom abban mint ahogy a fa is újra kirügyezik úgy az én életem is újra jóra fordul.

Már 13 óra is elmúlt és éhes is voltam, ezért hozzákészülődtem az ebédhez. Tegnapról maradt egy kis leves, azt melegítettem meg, s ettem is meg végül. Ebéd után gondolkoztam azon, hogy elmegyek vásárolni, vagy felhívom egyik barátnőmet, hogy üljünk be valahova beszélgetni. De igazából egyikhez se volt kedvem. Visszaültem a kanapéra és bekapcsoltam a tv-t. Semmi izgalmas nem ment benne. Csak váltogattam a csatornákat néztem az unalmasabbnál unalmasabb műsorokat. Ezaz! Végre találtam valamit! Egy film volt. Igaz a címét nem tudom, de mikor bekapcsolódtam le tudta a figyelmem kötni így a mellett döntöttem, hogy ezt nézem. Azért annyira mégsem volt érdekes, hisz elaludtam rajta. Arra riadtam fel, hogy csöngetnek az ajtón. Hát ez meg ki lehet? Gondoltam magamban. Összeszedtem magam felálltam a kanapéról és elindultam az ajtó irányába. Kinéztem a kukucskálón és egy futár volt ott egy csomaggal.
Kinyitottam az ajtót.
- Jó napot!
- Önnek is!
- Ön Claire Ecclestone?
- Igen én vagyok. – adtam választ.
- Akkor ezt önnek küldték. – s a kezembe nyomta a rózsát a hosszú díszes dobozban lévő csomagot.. – Kérem itt írja alá. – s mutatott a papírra.
- Várjon egy pillanat, had tegyem le. – s leraktam a csomagot a kisasztalra.
- Itt is vagyok. – s gyorsan aláfirkantottam.
- Viszont látásra szép napot önnek!
- Önnek is viszlát! –s mihelyst kimondtam a futárfiú sarkon fordult és már útnak is indult.
Én becsuktam az ajtót, majd jobban szemügyre vettem a csomagot. Nagyon furdalt a kíváncsiság, hogy mi lehet benne, így kinyitottam. Egy szál vörös rózsa volt benne és egy levél. Olyan jó illata volt! Lehuppantam a kanapéra és forgattam a kezemben a rózsát. Majd a levelet kezdtem nézegetni. Néztem érdeklődve vajon ki küldhette nekem. Elkezdtem a borítékot vizsgálni. Nem volt rajta semmi. Így hát kibontottam. A levelet nekem címezték s a következő állt benne:

Kedves Claire!

Sajnos vasárnap nem sikerült beszélnem veled. Szeretném, ha nem hinnéd azt, hogy nem érdekelsz engem. Szeretném, ha tisztában lennél azzal, hogy szombaton nagyon jól éreztem magam a vacsora alatt. Teljesen elvarázsoltál. Szeretném, ha megismételnénk valamikor.
Igaz jelentkezhettem volna hamarabb, de egy egész napomba került mire megtudtam a címed. Drága Claire! Kérlek ne haragudj rám, amiért vasárnap nem beszéltünk. Most itt leszek Angliában, holnap érkezem, és két vagy három napot itt töltök. Szeretnék veled újra találkozni. Remélem nincs ellen kifogásod.
Arra kérlek holnapra ne tervezz semmilyen programot. Holnap érted megyek reggel 10-re és szeretnélek téged elvinni valahova. De hogy hova az legyen meglepetés. Ne izgulj, nem kell kiöltöznöd, de készíts elő melegebb ruhát is.
Remélem nem fogsz ellenkezni.

Christian.

Erre nem számítottam. Nagyon jól esett nekem ez a rózsa és ez a levél is. Ezek szerint nem akar engem lerázni. De mégis hova akar engem elvinni?


SZERK MEGJEGYZÉSE: Sziasztok!
Ismét megérkezett a friss rész. Azt hittem, hogy túl vagyok a nehezén a dolgoknak, de a betegség ismételten legyűrt. :( Emellett el is vagyok havazva. De nem is akarok itt panaszkodni nektek!
Inkább nézzük is a friss részt. Igyekeztem minél jobbat összehozni. Ebben a részben egy kicsit jobban beleláthattok Claire fejébe, megtudhatjátok mitől fél, milyen kétségei vannak.
Remélem tetszeni fog nektek a rész! Köszönöm szépen a dicsérő szavakat! Kíváncsi vagyok most is a véleményetekre. :)
Jó szórakozást a fejezethez!
Puszi
Zsömi