PROGRAM 1 - Utolsó Ígéret 61. fejezet

Sziasztok Drága Olvasóim!

Tegnap meghoztam nektek a Maraton részleteit. Azt hiszem akkor minden lényeges dolgot elmondtam, így most ezt a kis bevezető részt rövidre fogom szabni.
Említettem tegnap, hogy a fejezet elején ajánlok majd egy számot. Azt mondom merek álmodni és bízok abban, akarjátok hamarabb a következő irományt.

Ajánlott szám: 5

Ez tehát azt jelenti, hogy ha érkezik 5 vélemény, akkor hamarabb kapjátok meg a következő adagot, tehát a Rose következő részét és nem csak 2 nap múlva.
Zárásképpen jó szórakozást nektek a fejezethez! Ne feledjétek az új szereplő már itt is van!
Puszi

61. fejezet

Utazás

„ Nézem a mellettem elsuhanó fákat. A látszat becsapós, ez már számomra is világos. Némelyikük egész közelinek tűnik, úgy érzem, csupán egy karnyújtásnyira van tőlem. Csak odanyúlok és megfogom. Ez a távolság azonban jóval nagyobb.

Velem szemben ülnek. Különösebb figyelmet eddig nem szenteltem neki, de akárhányszor odapillantok, engem néz. Alaposan megfigyelt már. Megeshet feltett magában pár kérdést rám vonatkozóan. Láthatta kétségbeesett arcom, láthatta a bennem rejtőző félelmet külsőleg is megnyilvánulni. Mert ez így van. Ezeket érzem. Kérdezhette magában: Mi történt vele? A válasz egyszerű: Csupán az élet. Majd felállt, s némi sajnálatot láttam rajta. Szememmel végig követtem őt, míg leszállt. Ekkor pedig egyedül maradtam és utaztam tovább. Nem sokkal később más csatlakozott hozzám. Ő is hasonlóképpen cselekedett, mint korábbi úti társam. Majd egyszer csak ő is leszállt, így ismételten egyedül maradtam. Ez a körforgás tartott sokáig, én pedig csak utaztam tovább. Hogy hova? Nem tudtam. Konkrét úti célom nem volt. Az élet, a valóságunk is egy utazás. Megállunk egy pillanatra, megeshet, leszállunk arról a vonatról, amin korábban utaztunk. Maradunk egy kicsit, majd folytatjuk tovább utunk. Nem tudhatjuk meddig és hova vezet, nem tudhatjuk lesz-e valaha egy végállomás, ahonnan nem állunk tovább. Lesz-e valaki, aki miatt azt mondom itt az utam vége és innen netovább. Most viszont még utazok. Egy újabb idegen ült le velem szembe. Más volt. Nem nézte azt, amit más, nem figyelt engem, csak ült és hozzám hasonlóan cselekedett. Nekem tűnt fel most az, ami eddig a velem utazóknak. Tudatlanul is, de én figyeltem meg őt. Azt tudom mondani, hogy valószínűleg rengeteg sebbel és fájdalommal élhetett, olyan volt, mint aki menekül. Egész énje máshova vágyott. Felocsúdott hirtelen, majd rám nézett. Észrevette, hogy megfigyelem őt. Nem mondtam neki semmit, de ő sem szólt hozzám. Nem is kell mást várni, hisz nem is ismertük egymást. Csak annyit tudtam róla, mint bárki más. Egy fiatal, csinos lány volt, aki mindenkinek idegen. Egy felismerésre jutottam. Felkaptam táskám, majd a következő megállónál leszálltam. Megvártam míg a vonat elhalad.

- Köszönöm! – hadartam el halkan.

Az idegen pedig folytatta tovább útját. Rám ismertél idegen, aki velem szemben ültél?„

A hirtelen jött éles szóváltás heves vitává alakult. Csúnya dolgokat vágtunk egymás fejéhez, sikerült belegázolnunk ismételten a másikba. Egy dologhoz nagyon értettünk, hogy megbántsuk a másikat. Ez már nagyon is jól ment nekünk. Sikerült ismételten sírnom, viszont ezt nem adtam az ő tudtára. Félrevonultam tőle, elrejtőztem és magamban sírtam. Mindez egészen addig fajult, míg nem töltöttük együtt az éjszakát. Igazából ezt a dolgot képletesen kell érteni, jobb, ha úgy fogalmazok, nem aludtunk egymás mellett. Ő lefeküdt az ágyba én pedig levettem a takaróm és a fotelben helyezkedtem el. Nem érdekelt, hogy nem kényelmes, és az sem, hogy reggel biztosan mindenem fog fájni, nem akartam mellette aludni. Bevallom sikerült alig aludnom valamit, de ő se aludt valami sokat. Forgolódott szinte egész éjszaka. Én vele ellentétben meg se próbálkoztam egy darabig az alvással. Csak néztem ki a fejemből és gondolkoztam. A legtöbbet apám ajánlatán. Próbáltam ismételten mérlegelni, de nem tudtam eldönteni mit is akarok. Egy tényező lebegett előttem, ami miatt nem tudtam eldönteni mi tévő legyek. Folyton mérlegeltem és a mérleg hol az egyik hol pedig a másik irányba billent el. Ez a tényező, ami miatt ennyit fontolgattam az ajánlatot Christian volt. Nem akartam nélküle dönteni, nem akartam valami olyasmit elfogadni, ami ismeretlen és félelmetes, ami esetleg tovább ront a helyzetünkön. Mindenképpen meg akartam vele ezt beszélni, de ennek nem akkor volt ott az ideje.

Nem tudom hány óra lehetett, csak arra lettem figyelmes, hogy megszólalt az ágyból.

- Nem akarsz visszafeküdni?

- Kényelmes itt is! – vágtam rá szinte azonnal. Még mindig nagyon rosszul esett az amit, vagyis amiket mondott. 

- Sajnálom. – kért bocsánatot. Hangján éreztem, hogy ez csak nem egy légből kapott szó volt, hanem volt mögötte is valamilyen tartalom.

- Én is. 

- Nem akartalak megbántani! – folytatta mondandóját, majd az ágy szélére ült.

Az ablakon keresztül némi fény jött be a szobába, ami éppenséggel rásütött. Így láttam őt a fotelből. Lehajtotta fejét.

- Megint sikerült megbántsalak. Nem akartalak, csak… - ekkor felemelte fejét. Azt nem tudom megmondani, hogy csak előre nézett vagy pedig engem, az a kis fény nem volt elegendő ahhoz, hogy ezt jól lássam. -… azt se tudtam hol vagy és féltettelek. A telefon itt, te pedig sehol. Féltem, hogy egyedül sétálsz ilyenkor és valami bajod esik.

Az igazság pillanata volt, vagy magam sem tudom mi, de hirtelen kibukott belőlem.

- Nem voltam egyedül. 

- Tessék? – kérdezett meglepődve. – Azt mondtad egyedül voltál! – vont jogosan kérdőre. Ismételten magasabb hangerőn szólt hozzám, de megértem reakcióját. 

- Tudom, hogy azt mondtam, de… - a de után nem jött egy szó se, se egy magyarázat.

- De mi?

- Nem akartam nagyobb vitát. – hadartam el gyorsan.

- Tudod az azért roppant jó, hogy titkolózol előttem és például ilyen dolgokat sem mondasz el!

- Sajnálom. – csak ennyi telt tőlem. Egy szó, de ebben benne volt minden bűnbánatom, bár tudom ez akkor kevés volt.

- Erre most így hirtelen nem tudok mit mondani! – Én se tudtam volna. De mit is lehet ilyenkor igazából? Kis csönd ült közénk, majd újra megszólalt. – Kivel voltál? 

- Épp kirohantam a szobából… - félbeszakított. 

- A nevét áruld el kérlek! Bár van tippem… - tudtam kire gondolt. Ekkor már tudtam fájni fog neki amit kimondok. 

- Sebastian. – egy levegővétellel ki tudtam mondani. 

- Sejtettem. – hallatszott hangján a csalódottság.

- Végig hallgatsz? – kérdeztem tőle. Azt akartam, hogy immáron mindent tudjon.

- Szükséges? – kérdezett vissza.

- Igen! – mondtam szinte azonnal. – Megkaptam az sms-t tőled és tudod nagyon mérges lettem. Úgy éreztem, hogy a kötelességed megint közénk állt. Válaszoltam neked és mérgemben a telefonom is itt hagyva kirontottam a szobából. Ekkor jött ő is ki az övéből. Köszöntem neki, majd elmentem, de kint az utcán egymásba botlottunk. Sétáltunk és beszélgettünk, majd véletlenül eltévedtünk. Ennyi az egész.

- Tudod nekem elég érdekes, hogy eddig szóba se álltál vele, most pedig együtt sétálgattok.

- Van benne is némi emberség, valahol odabent.

- Szóval emberség! Értem. Érdekes, hogy így gondolkozol.

- Ezt most mire érted? – kérdeztem vissza.

Ekkora azonban ő már visszafeküdt az ágyba és már befordult. A kérdésemre pedig csak akképp reagált, hogy nem válaszolt. Én viszont tudni akartam azt, hogy mit gondol.

- Lennél hajlandó válaszolni? 

Semmi válasz nem érkezett. Magamra húztam a takarót és mozgolódtam egy kicsit a fotelben. Ekkor pedig megszólalt.

- Arra, hogy hirtelen már emberséget is látsz benne! Bennem látsz még valamit? – szegezte nekem kérdését.

- Igen, azt, akire szükségem van és szeretek, még ha a lelkébe is gázolok és…

- Érdekesen mutatod ki ezeket a dolgokat! Szeretsz? Így szeretsz, hogy bántasz? Igazad van! Megmondom őszintén, igazad van! – továbbra is háttal volt fordulva – Belém gázolsz, mint most is!

- Igazad van! – hajtottam le a fejem. 

Hirtelen gondolt egyet és kipattant az ágyból. Odalépkedett a villanykapcsolóhoz és fénnyel árasztotta el a szobát egyetlen mozdulatával. Ez mind nekem, mind pedig neki nem esett jól hirtelen. Közelebb lépett. Nézett rám.

- Mit csinálsz? – kérdeztem tőle. Nem tudtam miért tette ezt és, hogy mit akar egyáltalán.

- Látni akartam az arcod! Ki tudod mondani még egyszer azt, hogy szeretsz? – nézett rám halálos komolyan.

A szemébe néztem. Kétségbeesését és csalódást sugallt. Nem volt nehéz kitalálni, hogy miért. Bennem csalódott. Félredobtam a takarót, felálltam a fotelből és odaléptem elé. Megsimítottam arcát, miközben továbbra is csak néztem őt. Belenéztem az előttem lévő barna szempárba, majd kimondtam amire várt.

- Szeretlek. – határozott kijelentés hangzott el részemről.

Ő megfogta kezem, majd eltolta arcától.

- Mindent megadnék érted, biztos vagyok magamban, de képes vagy egy szavaddal, vagy egy cselekedeteddel bizonytalanná tenni. Néha úgy érzem, te nem szeretsz engem.  Őszintén, mit gondoljak? – ráncolta össze homlokát.

Bent kiabálta bennem valami, hogy csak szeress és ennyi. Én is szeretlek, nem kell, hogy bizonytalanságot érezz az irányomba. De hang nem jött ki a torkomon. 

Amilyen hirtelen kipattant korábban az ágyból, ugyanolyan hirtelenséggel és gyors mozdulatokkal engedte el a kezem, majd csapta le a villanykapcsolót. Visszafeküdt az ágyba és elfordult tőlem. Én minderre még nem reagáltam, csak álltam ott és néztem őt. Visszahelyezkedtem a fotelbe, újra betakartam magam. Teljes mértékben igaza volt. Beláttam. Bántam azt, ahogy viselkedtem. Olyan érzésem van néha, mintha nem is a saját életem élném meg, ezt pedig, amit az életemnek nevezek, tanulom megélni. Megeshet, furán hangzik ez a mondat, de igazából nem tudom másképp kifejezni az érzéseimet. Azt tudom, ez a tanulás nem megy számomra. Tele vagyok kétségekkel, gondokkal, bizonytalansággal. Teszek óriási butaságokat, vagy éppen mondok olyan dolgokat, amikkel megbántom azt, akit szeretek. Nem beszélve azokról, amiket eltitkolok.

- Jó éjszakát! – szólalt még meg.

- Neked is. – válaszoltam szipogva.

Ezután alig aludtam valamicskét. Valamikor nagy nehezen elnyomott az álom, de megébredtem amikor reggel kikelt az ágyból. Ült az ágy szélén és nézett engem. Fentebb húzódtam a fotelben és én is őt néztem immáron. Majd végül pár perc mozdulatlanság után felállt és elkezdett készülődni. Szemmel követtem őt. Nem tűnt éppenséggel ő sem a legkipihentebbnek, eléggé nyúzott volt az arca.  Már készült kilépni, azonban mielőtt elindult volna megállítottam.

- Christian! Gondolom a tegnapi este után nincs semmi kedved hozzám és megértem, ha haragszol rám, de van valami fontos, amit meg kell beszéljünk!

Sóhajtott egy nagyot és mielőtt kinyitotta volna az ajtót megszólalt.

- Ebédeljünk együtt.

Amikor ezt kimondta bíztam abban, kulturáltan meg tudjuk majd beszélni az összes problémánk és az ajánlatot is. 

- Szia! – köszönt el, majd azon nyomban kinyitotta az ajtót.

- Szia! – köszöntem én is, de ezt már csak én hallottam.

Ahelyett, hogy kiverekedtünk volna a hullámvölgyből, sikerült magunkat mélyebbre jutassuk. Lassan kiszálltam a fotelből és némi rendet raktam. Rájöttem közben, sikerült ismételten elrontani mindent. Mire észbe kaptam már ott járt az idő, hogy készülődhettem. Gyorsan magamra kaptam egy térdig érő nyári ruhát, majd elindultam. Most se tartott sokáig míg kiértem. Nagy nehezen sikerült megtalálnom az ebédlőnek keresztelt helyiséget. Leültem az egyik asztalhoz és vártam, hogy jöjjön. Akkor még csak éppen pár ember lézengett, majd folyamatosan elkezdtek a többiek is szállingózni. Az ismerős arcok folyamatosan feltűntek, köszöntünk is egymásnak, de semmi egyéb.  Már lassan mindenki ott volt, csak még éppenséggel ő nem. Magamnak nem rendeltem semmit, csak egy fél literes ásványvizet. Azt szorongattam és forgattam magam előtt, többször elolvastam már a címkéjét amolyan pótcselekvésként, míg vártam. Addig is nem pásztáztam körbe és körbe abban bízva épp akkor fogom majd megpillantani. Egy idő után azonban már ez sem tudott lekötni. Nézelődtem. Gyakorlatilag ekkor már kijelenthető volt, hogy mindenki ott volt. Bár rajta kívül csak Adrian-t nem láttam. Biztos voltam benne, hogy együtt vannak és biztosan valami fontos dolog miatt nincsenek még itt.

- Szabad? – zavart meg egy hang elmélkedésemben.

Felé néztem.

- Várok valakire. – jelentettem ki.

- Milyen titokzatos vagy. Valakire. Nem kell nagy tehetség hozzá, hogy kitaláljam. De még úgy látom nincs itt, szóval szabad?

- Ülj le. – kínáltam végül hellyel.

Leült velem szembe Sebastian. Letette tálcáját és az ebédjét, majd készült nekikezdeni, de megtorpant a fogyasztásban.

- Te nem eszel? – kérdezte tőlem.

- Majd Christiannal megebédelek. – válaszoltam.

- Rendben. - felemelte evőeszközét és nekikezdett.

- Jó étvágyat!

- Köszönöm. – válaszolt két falat között. – És amúgy… - jelzett, hogy kér egy pillanatot. -… minden rendben? Sikerült döntened?

- Nem. Mindkét kérdésedre csak ennyit tudok válaszolni. Épp ezért vagyok most itt, hogy megoldódjanak a dolgok.

- Ne feledd, amit tegnap mondtam neked! – tudatosított.

- Kérlek, hagyd ezt! Ködösítesz és csak összezavarsz! Biztos vagyok a dolgainkban és benne is! – csattantam fel.

- Nem ködösítek és nem akarlak összezavarni, csak jó lenne, ha tisztán látnál!

Nem akartam megemelni a hangom vagy bármiféle jelenetszerű helyzetet kialakítani. Elég volt így is a korábbi felcsattanásom, ettől nagyobb feltűnést nem akartam kelteni. Közelebb hajoltam így hozzá és inkább így mondtam el, amit akartam.

- Mondd ki!

- Sajnálom. – ez volt a válasza.

- Torkig vagyok már a sajnálommal! – dőltem hátra a széken.

Erre nem mondott semmit, csak bekapott még egy falatot. Ezzel csak feldühített.

- Figyelj! – kért magának figyelmet részemről. – Elmondtam neked tegnap mindent, de nem én akarok lenni, aki robbant.

- Mi az, hogy robbant? – kérdeztem kijelentésére rá.

- Azt hiszem nem jól fejeztem ki magam. Azt mondanád csak kitaláltam, és a boldogságod útjába akarok állni, de ez nem így van! Azt akarom, hogy…

Nem is figyeltem már a mondandója végére, ugyanis megakadt a szemem Christianon és egy nőn. Nagy nevetgélve és vidáman érkeztek az ebédlőbe. Megálltak egy pillanatra. Christian épp háttal állt nekem, a nőt pedig szemből láttam. Szép nő volt és életvidámnak tűnt. Nagyokat nevetett és Christian testtartásából is láttam, hogy ő is nevet.

- Ki ez a nő Sebastian? – kérdezte, tőle, de nem is fordultam felé, továbbra is csak őket figyeltem.

- Az új csapattag. 

- Mivel foglalkozik? – érdeklődtem tovább.

- Amivel te. – meglepett. – Ő érkezett a helyedre. – nem is tudtam arról, hogy bárki is alkalmazva lett a volt helyemen.

A következő pillanatban a nő Christian felé nyúlt és végigsimított a karján, majd rámosolygott. Én is nőből vagyok, tudtam mit takar az effajta mosoly. Csak néztem őket, szinte megfagytam. Észrevett a nő amikor oldalra tekintett. Mintha kissé zavarba jött volna és tett egy lépést Christian-tól. Nézett rám, majd megfordult Christian is. Tekintetünk ekkor találkozott. Érdekes szituáció volt. Arckifejezése megváltozott az a mosoly, ami az arcán volt mikor megfordult egyik pillanatról a másikra eltűnt.

Arra se figyeltem fel, amikor Sebastian felállt, csupán azzal zökkentett ki, amikor ismételten megszólalt.

- Nem akarom, hogy miattam veszekedjetek. Ne feledd kérlek, amit tegnap mondtam.

Automatikus választ adtam neki, mintha csak egy gép lettem volna.

- Nem fogom.

Majd el is lépett az asztaltól és ezzel együtt tőlem is.

Én változatlanul továbbra is őket néztem. Pár szót még váltottak, majd elköszöntek egymástól. A nő miközben haladt az asztalok között szeme sarkából engem figyelt. Christian pedig leült velem szembe. Azonnal rá figyeltem.

- Szia! – köszöntem én először.

- Szia! – köszönt ő is. – Ez mi volt? – tette fel azonnal kérdését.

- Mi mi volt? – kérdeztem vissza

- Sebastiannal ebédeltél? – tért a lényegre.

- Nem ebédeltem vele, mert téged vártalak. Leült, evett majd felállt. Nem azért jöttem ide, hogy vele ebédeljek, hanem veled és megbeszéljünk valamit.

- Ennyi volt? – kötötte továbbra is az ebet a karóhoz.

- Beszélgettünk ennyi! – kicsit megemeltem a hangom, majd elcsitítottam magam. Nem akartam egyikünket sem kellemetlen helyzetbe hozni. – Nem volt se több, se más! De én is kérdezhetném nem gondolod, hogy ez mi volt?

- Beszélgettünk! – mondta azonnal ő is. – Se több, se más! – csengtek füleimben az előbb kimondott szavaim.

- Ki ez a nő? – folytattam én is tovább.

- Féltékenykedsz? – kérdezett vissza.

- Csak megkérdeztem. Már ezt sem szabad? – tártam szét a karom.

- Helyetted lett felvéve. Különben is úgy teszel, mintha számon kérnél. El kell számoljak neked?

- Miért, lenne miről elszámolnod? – szegeztem neki a kérdést.