PROGRAM 2 - Rose 3. fejezet

Üdv Drága Olvasóim!

Sajnálattal láttam, hogy nem érkezett meg az 5 komment, így nem jött hamarabb a következő iromány. Először is szeretném megköszöni mindenki véleményét, mind a kommentelők, mind a pipálók és a bloglovinon véleményt kifejtőknek! Nagyon örülök, hogy írtok nekem, adtok némi visszajelzést! Viszont ahogy mondtam 2 naponta érkeznek az írások, így ennek most van itt az ideje. Oldalra kikerült a program, így most minő meglepetés egy Rose résszel érkeztem. Még mielőtt továbblépnék szeretnék veletek megosztani egy gondolatot. Úgy gondolom ez nem csak a következő irományokra lesz jellemző, megeshet az életünket is jellemezheti.

" Van úgy, hogy már csak egy lehetőség marad: Elengedni. Hagyni, hogy maga döntsön. El kell fogadni, meg kell tanulni a döntésével együtt élni. Együtt mégis nélküle. Mást nem tehetünk, hisz szeretjük. Elengedjük, mert szeretjük, semmi másért csak miatta. Ő döntött, s idővel kiderül rosszul tette-e azt, vagy a helyes utat választotta. Csak elengedni, mert szeretjük. "

Most pedig pár szó erejéig szólnék a Rose 3. fejezetéről. 

Túl sok sebet és fájdalmat hordoz Rose, de van előtte lehetőség és választás. Ő dönt és az első lépéseket megteszi, de mindig akadnak kisebb bökkenők az út során.
Ez a rész sok információt hordoz, az elkövetkezők pedig apránként az igazságra vezetnek. Ha figyeltek most is felfedezhettek valamit.
Az ajánlott szám: 5

Merek még egyszer nagyot álmodni :)
Tehát ha estig megérkezik az 5 komment, akkor holnap reggel már a következő program kerül fel.
Jó szórakozást kívánok, mind a magam mind írótársnőm nevében!
Puszi
V. & Zs.

Rose

(3. fejezet)

A világunk megváltozott. Az értékrendek fölcserélődtek, az emberek megváltoztak. Messze menő következtetések levonása értelmetlen és fölösleges, a helyzet változatlan maradna így is és úgy is. Amikor egy meghatározó pillanat negatív eseményeket generál, képes egy egész élet fenekestül felfordulni, rommá dőlni, egy ember pedig önmagától eltávolodik, majd egy új életet kezd, amiben a remény még él és lendületet ad, de a változás szelei nem biztos, hogy a megfelelő irányból fújnak.

Adódnak alkalmak, amiket kudarcként titulálnak el az emberek, noha nem feltétlen azok. Megesik elesünk, de igyekszünk felállni. Nem létezik olyan ember és olyan élet, amiben legalább egy felállás ne lett volna. Aki mégis ezt mondja, az hazudik. Előfordulhat azonban, hogy a többszöri elesés olyannyira tehetetlenné tesz bennünket, hogy már nem érezzük magunkban az erőt az ismételt talpra álláshoz. Ezt csak elég, ha egy életre vetítem, elég, ha megnézzük Rose életét. Rose egy nem mindennapi nő. Megéli az adott pillanatokban a mindennapi poklot, mégis képes a megújulásra. Mutat mosolyt, némi boldog pillanatot, még ha legbelül fél is és egyedül is érzi magát, de valahonnan merít erőt. Vesz egy mély lélegzetet és emelt fővel halad el az emberek között, akik mit sem sejtik lelke mennyire is meggyötört. Most azonban egy akkora csapás érte, amikor úgy döntött változtat. Itt a vége és innen ne tovább! Hátorozott, ez volt az utolsó. Több ütést már nem bír elviselni és változtat életén. Az első lépés azonban még bizonytalan. Bármennyire is akarja a változást a bizonytalanság és félelem végigcsörgedez ereiben.

Már pár napja színét se látták munkahelyén. Nem ment be dolgozni. Nem ez volt az első eset, amikor kényszerpihenőre került, munkatársai pedig sejtik, sőt tudják is mi áll a háttérben. Azok, akik figyelmeztették korábban most sajnálattal veszik tudomásul, hogy a lány nem hallgatott akkor rájuk. Most csak egy üres szék tátong egy üres irodával, papírhegyekkel az asztalon és döbbent kollégákkal. Az ütések mára már jól látható jeleket öltöttek testén, melyek rendkívül érzékenyek. Hirtelen hasító fájdalom veszi hatalmába akár gyengéd érintés alkalmával is. Odaállva az egész alakos tükör elé nézte magát. Felhúzta felsőjét és az oldalát vette szemügyre. Alig bírt magára nézni. Undorodott a látványtól. Nem pusztán a látvány, a belső ütések és pofonok, amik a lelkét bántalmazták adták fájdalmát. Finoman hozzáért az érintett területhez és felszisszent. Jobban fájt, mint ahogy képzelte. Könnyei útnak eredtek. Letörölte a sós cseppeket arcáról és szeme körül, vonásait pedig igyekezett rendezni. Leült az asztalhoz a kistükör elé. Elővette sminkkészletét. Az arcán lévő foltok nem fájtak annyira neki, ami igazán dühítette és egyben a fájdalmat is jelentette számára a tehetetlensége. Ujja hegyével végigsimított az ütés nyomán. Tapintásilag senki sem érzett volna különbséget. Volt már tapasztalata az effajta nyomok eltüntetésében. Profi sminkest meghazudtolva tudta elrejteni a világ elől a nyilvánvalót. Senkinek se tűnt fel soha semmi. Előfordult már olyan is, hogy a tükör előtt ülve a sírással küszködve hajtotta ezt végre. Az első verés alkalmával megpróbálta elrejteni az ütések látható jeleit, de nem sikerült neki. Brian észrevette rajta, hogy a jobb szeme alján kirajzolódik az akkor még sárga folt, és amiért a lány majdnem kellemetlen helyzetbe hozta a munkatársai előtt ismételten megverte. Most igyekezett, aprólékosan és gondosan rejtette a smink alá a fájdalma forrását. Hiába volt azonban bármilyen smink is egy dolgot nem tudott elrejteni: azt, amit úgy könyvelt el a saját szégyene. Rövid időn belül elkészült, átöltözött, felkapta táskáját, majd az elhatározását meghozta: Mindez már csak a múlté lesz! Egy mozzanat várt még magára, de szerencsére ez is bekövetkezett, a változás útjára lépett.

Nagyon sokat gondolt az utóbbi napokban Christianra. Foglalkoztatta, hogy vajon a férfival mi van. Még mindig olyan, mint régen? Már megváltozott? Bízhat benne? Támasza lehetne? Azon az estén odabentről felszakadt benne valami, ami a felszínre vágyik, még ha ő harcol is ellene. Megmagyarázhatatlan, kellemes érzés, számára pedig idegen. Nem tudja kiverni a fejéből azt a pillanatot, amikor hozzásimult a férfihoz, érezte szíve heves dobbanását, ahogy megemelkedett a mellkasa miközben lélegzett. Érezte illatát, amit beszippantott és elraktározott. Az a röpke idő képes volt az őrületbe kergetni. Újra és újra megélte a pillanatot magában merengve, s egészen hosszasan elmélyülve. Attól a perctől, amikor odalépett hozzá, egészen addig, míg a repülőtéren a lelkes szurkolók közre nem fogták. Bánta azt, hogy nem várt ott pár percet, hogy olyan titokzatosan eltűnt és sajnálta azt, hogy azóta nem látta újra a férfit. Megállapította minden egyes elmélkedés során, hogy változott Christian. Arca vonásai erőteljesebbek lettek, néhány gödröcske megjelent már rajta. De valami nem változott. Ugyanolyan volt a tekintete, mint korábban. Egy igazán kevés idő is elég volt arra, hogy a tekintete ismét elvarázsolja, mint ahogy valamikor réges régen. Azóta viszont a dolgok megváltoztak. Sajnál Rose nagyon sok mindent, de a bűnbánat már kevés a múlt eseményinek megváltoztatásához. De most itt van előtte egy új lehetőség. Egy második esély, számára pedig egy teljesen új élet kezdete, amiben nincs Brian, nincsenek az ütések fájdalmai és nyomai, ahol megvalósíthatja önmagát és álmát. Az a Rose lehet, aki mindig is akart lenni, aki megáll a saját talpán és boldog.

Elfordította a kulcsot a zárjában és készült beletenni a táskájába, de neszt hallott maga mögött és megrémült. Azt hitte Brian az. Az utóbbi napokban nem reagált a férfi hívásaira, egyszerűen kizárta őt az életéből. De párja hajthatatlan és üldözte őt bocsánatával és ahogy ő fogalmazott őszinte és tiszta érzelmeivel. Rose-nak viszont már hányingere volt a férfitól. Minden egyes porcikáját gyűlölte. Kulcsát kiejtette kezéből, az pedig egészen nagy robajjal csapódott a földnek. Megfordult és csak reménykedett. Nem Brian volt az. Egy hatalmas kő gördült le a szívéről. Nyelt egy nagyot, majd felvette a földön lévő kulcscsomót. Szinte menekülve valami elől hagyta el lakásának ajtaját. Az ajtón kiérve nagyokat fújtatott. Sikerült. Kijutott egy másik világba és készült megtenni az első lépéseket.

Nagyon sokan nyüzsögtek az utcán. Siető emberek sokasága, akiknek nincs idejük arra, hogy megálljanak és észrevegyék, Rose mekkora segítségre szorul. Másoknak nem számít a többi ember nyomora, elég, ha a sajátjukkal megküzdenek. Senkinek nem tűnik fel, még ha az illető ott is megy el a másik közvetlen közelében, hogy valami problémája van. Rose pedig egyszerűen felvette álarcát most is, mint eddig akárhányszor. Ha szükséges volt mosolygott az emberekre, ha nem, csak megpróbálta elfeledni a szörnyűségeket. Jelen esetben volt egy úti célja, egy konkrét cím, ott a noteszében. Kivette táskájából barna bőrkötéses noteszét, felütötte a kis könyvecskét, majd kikereste a címet. Egy pillanatra megtorpant, feltette magában a kérdést, biztos, hogy akarja ezt? Kell ez? Meg kell tennie? Azonnali válasz érkezett számára: Igen! A változtatás és a tiszta lap első lépéséhez szükséges. Meg kell találni a kérdésre a választ, ez pedig csak ott és abban a bizonyos pillanatban valósítható meg. Noteszét visszacsúsztatta táskájába, a cipzárolásról megfeledkezve azt vállára csapta és útnak indult. Ez a cím egy személyhez volt köthető, nem akárkihez ahhoz, aki szívét megdobbantotta, Christianhoz. Korábban lakott itt a férfi, Rose pedig bízott abban, hogy esetleg még most is itt lakik. Megérkezett. Ott állt a bejárathoz vezető lépcső előtt földbe gyökerezett lábakkal. Ismerős volt számára az épület. Állt csupán és belülről remegett. Mások mérgelődtek rá, amiért útjukat állta. Ezek az emberek zökkentették vissza a jelenbe. Ahelyett azonban, hogy megbizonyosodott volna arról, hogy a cím valóban jó-e, egyszerűen eltűnt a tömeggel. Sokadik próbálkozás után megelégelte bátortalanságát és odalépett az ajtó elé. Végigböngészte a neveket, majd amikor rátalált Christian nevére izgatottság és idegesség fogta el. Ott toporzékolt az ajtó előtt és már emelte fel kezét, hogy csöngessen, de megtorpant. Hirtelen nagyon sok kép zúdult elé, egyrészt a régmúltból, másrészt pedig a közelmúltból. Csóválta fejét, meggyőzte magát helytelen döntés lenne megnyomni a csengőt. Lefelé lépkedett a lépcsőn, majd megállt és leült az egyik lépcsőfokra. Egy dolog hajtotta abban a pillanatban, hogy megkérdezhesse Christiantól, hogy valóban nem tudja ki ő? Ha belenéz a szemébe, nem rémlik fel neki senki? Elfelejtette már Henry-vel együtt őt is?

Az idő gyorsan röpült, már lassan 2 órája üldögélt a lépcsőn. A ház előtt elsétáló emberek nem foglalkoztak vele, mintha ő nem is létezett volna. Eljött a pillanat, amikor azt mondta vége. Retikülje fogóját megmarkolta és felállt. Amikor oldalra nézett, a tőle alig pár méterre álló Christian-t pillantotta meg. Az élet másképp írta meg sorsa szálait. Eljött az idő, a válasz egy karnyújtásnyira volt csupán tőle, Christian volt a keresett válasz.

Christian távolról kiszúrta már magának a lépcsőn ülő idegent. Közeledve lakásához Rose-t vélte felfedezni az ott ülőben Ahogy egyre közelebb és közelebb ért, kezdte elhinni azt, amit látni vélt. Egészen biztos az idegen személyében csak akkor lett, amikor felállt a földről a lány. Rose volt. A hétköznapi szépségével, amely Christian számára többet jelentett bármilyen pompánál is. Szíve elkezdett hevesebben dobogni. Rose még gyönyörűbb volt számára, mint eddig bármikor. Szürkés szemeiben ismételten elveszett egyetlen pillantás alatt. Haját egy kisebb szél arrébb fújta, így az eltakart arcrészlet is láthatóvá vált számára. Közelebb lépett és csak nézte őt. Nem hitte, hogy újra fognak még találkozni, kisebb csodának tartotta ennek a lehetőségét. Csodák viszont léteznek, amik az egyszerű és hétköznapi emberek életét szebbé varázsolják. Azt mondják a bölcsek, csak azoknak jut az efféle ajándékból, akik szívük mélyén tiszta emberek, ők kik megérdemlik, hogy a csillagok is rájuk ragyogjanak. Nagyon boldog volt Christian. Már ez a pillanat is a felhők közé repítette őt. Odalépett Rose elé, rámosolygott és üdvözölte. Rose csak nézte őt és fontolgatta, hogy megkérdezze azt, amiért ide eljött. Maga sem értette honnan jött ismételten ez a bizonytalanság és kétség afelé, hogy lezárhassa ezt a dolgot, ami már oly régóta nyomasztja. Belevágott, elvégre ez egy új lap kezdete számára. Úgy érezte mihamarabb túl akar esni mindenen, felteszi a kérdést.

-          Őszinte leszek. – nekivágott mondandójának. – Tudnom kell valamit.

-          Hallgatom. – válaszolt érdeklődve a férfi.

-          Valóban… - nyelt egy nagyot. Nehéz volt megfogalmazni a kérdését. Oly nagy jelentősége van, érzelmileg is egy nehéz pillanat. Már csak néhány szó választotta el az igazságtól. – valóban nem… nem – Megtorpant. Nem tudta egyszerűen feltenni a kérdést. – Felejtse el. Nem akartam az idejét rabolni. - úgy döntött elmegy. Csalódott kissé magában, hisz képtelen volt megkérdezni a férfit. Elfordította fejét és már az első lépést tette meg.

-          Várjon! – állította meg Christian. A nő ránézett és várta mit akar tőle.

Mielőtt azonban bármit is mondott volna, észrevett valamit. A Rose szeme körül lévő egyik foltot. Ujját végighúzta a nő arcán. Óvatosan és gyengéden érintette meg a bársonyos bőrt, Rose pedig egészen beleremegett. Brian sose ért hozzá ilyen finoman.

-          Mi történt magával? A szeme…

Rose hirtelen odakapta a kezét és igyekezett eltakarni a szeme körül láthatóvá vált foltot. Történt ismételten valami. Egy valaki észrevette a világban Rose elesettségét és őszintén érdeklődött felőle. Mindenki elnézett mellette, de Christian nem.

-          Nem történt semmi velem. – tagadott azonnal. Tudott, egy ismert reakció a bántalmazott nők körében.

-          Kérem, ne mondja, látom, amit látok!

-          Tényleg semmi, csak… csak ügyetlen voltam. – próbált egy áltörténetet kitalálni, de csak ennyire futotta hirtelen tőle. – Nagytakarítást végeztem és megütöttem magam.

-          Rose…

-          Most… most mennem kell. Butaság volt eljönni ide. – úgy érezte jobb, ha elmegy.

-          Várjon! – állította meg az elmenni készülő nőt. – Mit akart kérdezni? - bízott abban Christian, hátha ez marasztalja egy kicsit és még egy kis időt eltölthet vele.

-          Azért jöttem, hogy választ találjak. Valóban… - nem fejezte be mondatát, egy kislány zavarta meg őket.

A kislány láthatóan nagyon örült Christiannak. Odafutott hozzá és megölelgette őt. A férfi is örült a gyermeknek. Rose viszont nagyon kellemetlenül érezte magát az adott helyzetben, megfordult a fejében, hogy a kérdése képes lehetett volna akár egy boldog életet is megzavarni. Elég volt már az is, hogy megkereste Christiant, az hogy valami megmozdult benne, ha ennek a kislánynak a boldogságát pedig elrontotta volna, nem emésztette volna meg. Család érzése járta be körülöttük a levegőt. Ez pedig fojtogatta Rose-t. Neki nincs már családja, csak Brian volt, igen csak volt… Úgy érezte itt az idő menni kell. Elfordult és ismételten eltűnt onnan.

Christian csak nézte a lány elfutó kecses alakját és nem értette a kialakult helyzetet.

-          Christian bácsi! – szólította meg a szomszéd kislány. Végleg elvesztette Rose-t, hisz amikor visszapillantott már nem látta ismételten sehol.

-          Mondd csak Molly! – simította meg a szőke hajú fonott buksit.

-          Holnap megyünk anyával az állatkertbe, velünk jössz te is?

-          Kicsim, Christiannak rengeteg a dolga, nem hiszem, hogy ráér velünk jönni! – nyugtatta meg az édesanya a kislányt.

-          Aaaaaaahj… - sütötte le a tekintetét Molly és a babáját kezdte birizgálni.

Christian nagyon szerette ezt a kislányt. Ott lakott a szomszédjában. Édesapja elhagyta őt is és az anyukáját. A nő egyedül neveli a kis szeme fényét, de a gyermeknek akár fiú akár lány szüksége van egy apára is. Christian valami hasonló szerepet pótol. Amolyan nagybácsi szerű, noha semmilyen rokoni kapcsolat nem fűzi őket össze. Mégis képes a kislánnyal törődni és segíteni az édesanyán ha tud és szükséges. Az utolsó nő az életében pont ezt nehezményezte. Christian viszont nem tudott elszakadni a kislánytól. Megeshet talán azért is, mert neki nincs sajátja, pedig vágyik már egy gyermekre. Így jelenleg Molly tölti be a kislánya szerepet az életében.

-          Sajnálom Molly – guggolt le a kislányhoz. – Tényleg sok a munkám, de talán majd legközelebb és akkor elmehetünk abba a szuper cukrászdába is, ami ott van az állatkert mellett és ahol azt a finom fagyi kelyhet lehet kapni! Mit szólsz hozzá?

-          Szupeeeeer! – örvendezett a kislány. Édesanyja kézen fogta és elbúcsúztak a férfitól.

Christian leült a lépcsőre, oda ahol Rose várta és gondolataiba menekült. Mi tagadás eddig a pillanatig is sokat gondolt Rose-ra. Egyszerűen nem sikerült neki kiverni a fejéből. Akkor ott volt egy karnyújtásnyira tőle, most mégis elérhetetlen számára. Azt azonban nem értette mi baja Rose-nak. Távolságtartó lett. Nem értette az a közvetlenség miként alakult át. Ráadásul megpillantotta a foltokat is. Aggasztották. Takarítás közben ilyen foltokat nem lehet szerezni. Szinte kizárta ennek a lehetőségét, és egy esetleges esését is. Majd bevillant számára valami. Düh kerítette hatalmába. Reménykedett abban, hogy nem az zajlik a lánnyal, ami most az ő fején is átfutott és amelyet jelenleg egyetlen lehetőségnek tart. Oldalra fordította fejét és észrevett valamit maga mellett. Egy kis könyvecske hevert a földön. Kezébe vette a barna színű bőrkötéses kis könyvet és beleolvasott. Látta egy notesz és Rose neve szerepel benne. Biztosan kiesett a táskájából, amikor hirtelen felkapta azt, más magyarázat nemigen létezett. Belelapozott pedig nem szokása mások életébe vájkálni, de a kíváncsiság hajtotta. Elért ahhoz a héthez amit éppen írnak és látta, hogy másnapra találkozója van a lánynak egy bizonyos Vincent Mckurty-vel. Az időpont délután fél 1, a helyszín pedig a Liliom Garden étterem és kávézó.

Christian abban a pillanatban elhatározta, hogy másnap odamegy a találkozóra és visszaadja Rose-nak a határidőnaplót és a mai dolgot is megbeszéli vele. A másnapi találkozás ígérte izgalmakkal telve tért be lakásába és folytatta munkáját.

Rose zaklatottan dobta le magát hófehér bőr kanapéjára. Christian észrevette rajta az ütés nyomait, de bízott abban, hogy talán sikerült elhitetnie vele, hogy csak egy kis szerencsétlen baleset következményei azok a bizonyos foltok. Habár tudta a férfi nem hülye.

Előhalászta mobilját a táskájából és látta, hogy Brian többször is kereste. Nagy valószínűséggel a holnap nap miatt. Viszont nem foglalkozott vele. Már eldöntötte véget vet ennek a kapcsolatnak és elhatározta holnap reggel az első dolga az lesz, hogy bemegy a céghez és benyújtja a felmondását. Most és mindenkorra a Brian Kay-el való kapcsolatának vége! Ehhez pedig a következő lépés az lesz, hogy feladja a jól fizető állását és elkezdi megvalósítani az álmait. Régóta szeretne egy saját vállalkozást alapítani, ami rendezvények megszervezésével foglalatoskodik. Az évek óta félretett vagyonából pedig lehetősége van a megvalósításra. Csak találnia kellene valakit, aki az első lépések megtételekor támogatja és segíti.

Másnap lesz egy találkozója a cég egyik megbízójával Vincent-el, aki Brian szerint a vállalat számára az egyik legfontosabb aranyhalacska. Már ostobaság lenne lemondani, azért úgy döntött elmegy a találkozóra és ott közli a férfival, hogy nem állhat a rendelkezésére. Újra a táskájában kutakodott a notesze után, hogy ellenőrizze a találkozó időpontját, de akárhogy keresgélt, a noteszt nem találta meg a táskában. Idegesen csapta le a retikült. Elhagyta…