45. fejezet (Maratoni Hétvége / 3)

Sziasztok!

A Maratoni Hétvége utolsó állomás elérkezett. A mai estén ennek a történetnek a folytatását olvashatjátok. Remélem jól szórakoztatok eddig a hétvége során és remélem a rész is tetszeni fog nektek!

Kérlek titeket írjátok meg a véleményeteket a fejezettel kapcsolatban!

Egy kicsit hossza lett a rész, remélem nem okoz gondot! :)

Jó szórakozást!

45. fejezet

Érintő

„Némelyek előremennek, és várják azokat, akiknek dolguk van még a földön. Néha a gyermek megy előre, néha a szülő. De a Teremtő úgy osztotta be, hogy aki csillagok fölé kerül, legyen, aki várja őt ottan.”

Claire szemszög:

Nem tudtam hazamenni azután, miután Sebastiant otthagytam. Igazából a kifejezés helytelen, nem akartam hazamenni. Szükségem volt egy is sétára, fejszellőztetésre. A mai napon túl sok információt tudtam meg, túl sok dolog lett számomra is világos. Egyszerűbb lett volna, ha ezeket homály fedi, hisz ilyenkor csak azon gondolkozok, mi lett volna ha. Már említettem többször, hogy tisztában vagyok azzal, hogy a „ha” nem létezik, de mégis erre gondoltam. Ha Hanna nem állítja azt, hogy Sebastian a gyerek apja, engem választ, ha ez így történik nem ismertem volna meg Christiant, ha… Talán jobb, ha ezekez a fölösleges „ha”-kat hagyjuk is. De valahol mégsem ez zavart a legjobban. Feltett nekem egy kérdést, mit érzek szerelmet vagy szeretet és nem tudtam erre mit mondani válaszként.
Beszálltam az autómba, majd elindultam. Céltalanul kocsikáztam a városban. Az egyik kereszteződésben pirosat kaptam. Csak néztem előre. Majd egyszer oldalra pillantottam. Egy férfi haladt a járdán kutyát sétáltatva. Csak néztem őket, míg elhaladtak a kocsim mellett. Annyira el voltam foglalva velük, hogy észre se vettem, hogy a lámpa zöldre váltott. Csak akkor eszméltem mikor a mögöttem várakozó autós rám dudált. Azonnal észbe kaptam és elindultam. Közben jeleztem egy mozdulattal, hogy elnézést kérek. Még egy ideig kocsikáztam, köröztem a városban, majd leparkoltam a házam előtt. Kiszálltam az autóból, de ahelyett, hogy bementem volna a házba, elsétáltam az ajtó mellett. Most már volt célom: a parkba akartam elmenni a padomhoz. A másnap nagyon nehéz napnak ígérkezett, legfőképp érzelmileg, és ez már akkor rám nyomta a bélyegét. Hamar odaértem a parkba és szerencsém is volt, hisz a padom is üresen állt. Lehet rám várt? Leültem és nézelődtem. Nagyon jó idő volt és most a szél sem lengedezett. A napfény kellemesen simogatta a bőröm, és jó volt csak ülni és nézelődni. Néztem az embereket, akik ott sétáltak el előttem. Mindegyikük más volt valamiben, mindenkinek más érzés tükröződött az arcáról. Volt olyan, akit én úgy ítéltem meg, hogy nagyon összezuhant, de volt olyan is, aki ennek az ellenkezőjét mutatta a külvilág számára. Ekkor döbbentem rá arra, hogy igaz az a mondás, hogy senki sem egyforma. Mindenfelé nézelődtem csak azért, hogy kiszellőztessem a fejem. Még egy részem a beszélgetésnél tartott, egy másik pedig ott, hogy mi lesz holnap. Bár a kettő eseménynek nem sok köze volt egymáshoz, de egy dologban mind a kettő közös volt mégis: érzelmileg felráz.
Az idő gyorsasággal telt. Szinte észre se vettem.
Belenyúltam a táskámba, kíváncsi voltam, hogy keresett-e Christian. Igen, ráadásul nem is egyszer. Nagyon sok nem fogadott hívásom volt tőle. Úgy tűnik véget ért a megbeszélése és immáron rám is van ideje. Azt is láttam, hogy érkezett hangposta üzenetem, és hogy pontosítsak nem is egy. Mind a kettőt ő hagyta. Meghallgattam hát az üzeneteimet:
Az első ez volt:
Hívtalak már párszor, de ezt észre fogd venni. Merre vagy? Hiányzol. Ha meghallgattad hívj. Szeretlek
A második pedig az alábbi:
Nem tudom, hol lehetsz. Itt vagyok a házad előtt és látom, hogy az autód itt áll, viszont te nem tudom hol vagy. Nem akarsz felengedni? Hol vagy? Aggódom nagyon. Hívj fel!

Meghallgattam mind a kettőt, majd a telefonom visszatettem a táskámba. Nem indultam el, hanem továbbra is csak ültem ott és tettem ugyanazt, mint eddig.
Lassan elkezdett esteledni. Ekkor úgy éreztem nincs értelme tovább itt ülni, nincs értelme nézelődni és merengeni azon, amin nem változtathatok. Sok időt töltöttem itt, s ez alatt az idő alatt Christian keresett még párszor, de egyik hívására sem reagáltam. Úgy éreztem jobb egyedül lenni, és ha vele lennék, akkor sem tudnám elmondani, ami bánt.
Összehúztam magamon a kabátom, majd elindultam. Az idő hűvösebb lett, a korábbi jó időnek lassan már nyoma sem volt. Elindultam vissza a lakásomhoz, viszont mikor odaértem és kezemben a kulccsal már az ajtó előtt álltam, megtorpantam. Kulcsom visszatettem a táskámba, majd elindultam. Az új úti célom Christian lakása volt. A kis távolságnak köszönhetően hamar odaértem. Nem kellett csengessek, hisz szerencsémre az egyik kedves ott lakó beengedett. Megköszöntem ezt a gesztust, majd elindultam a lépcsőkön felfelé.
Ott álltam az ajtóban. Igazából nem tudtam milyen reakcióra számítsak tőle ha meglát, hisz nem reagáltam a hívásaira és az üzeneteire sem. Megnyomtam végül a csengőt.
Rövid várakozás után neszt hallottam, majd az ajtó nyitódott. Arcáról igazából vegyes érzelmeket olvastam le. Egyrészt némi örömöt, másrészt némi haragot.
- Szia. – köszöntem neki
- Hol voltál? – kérdezett köszönés nélkül. – Hívtalak, de nem vetted fel! Hagytam neked üzenetet, de semmi reakció. Aggódtam érted! Merre jártál?
- Sajnálom, hogy nem hívtalak vissza.
- De mégis hol jártál?
- Egyedül akartam egy kicsit lenni.
- És mégis én? Egy pár vagyunk, vagy te nem így gondolod? Aggódok érted, el nem tudom képzelni, hogy hol lehetsz. Képzeld magad az én helyembe. – mikor már ezeket mondta inkább csak a haragot láttam az arcára kiülve. – Ott áll az autód a házad előtt, de te sehol sem vagy. Kérdezősködtem, de nem láttak bemenni. Mire gondoljak?  –s közbe már a kezével is erőteljesen mutogatott, jelezve, hogy nem tudott az akkor kialakult helyzettel mit kezdeni – Nem tudom mi történt az orvosnál, nem tudom hol voltál, nem tudom kivel voltál, vagy egyedül voltál-e, nem tudok semmit. Ilyenkor mire gondoljak?
- Igazad van. Szükségem volt egy kis egyedüllétre.
Egy kis csend uralkodott immár. Ő se és én se mondtunk semmit.
- Lehet jobb lesz, ha hazamegyek. – szólaltam meg végül.
- Ne menj! Gyere be.
A szemébe néztem és láttam, hogy a haragja elillant. Megnyitotta jobban az ajtót, majd beléptem. Beérve levettem a kabátom és felakasztottam a fogasra, a táskám pedig letettem a kisasztalra. A cipőmet húztam le, majd miután ezt is sikeresen megoldottam közelebb lépett hozzám. Kezével megsimította az arcom, majd átölelt.

- Vártam már, hogy újra velem légy. Ne haragudj, hogy ennyire kiakadtam, csak szeretlek és aggódtam érted.
- Nem haragszok, igazából én vagyok a hibás. Ne haragudj azért, amiért eddig nem jelentkeztem.
Elengedtük egymást.
- Nem szokásom, hogy csak így eltűnjek, de most ez kellett.
. Történt valami? Volt valami az orvosnál? Gyere, mesélj el mindent.
Leültünk a kanapéra egymással szembe fordultunk. Elkezdtem neki mesélni.
- Az egész úgy kezdődött, hogy az orvos késett. Ott vártam rá, de nem volt sehol. Kisebb várakozás után elindultam, hogy a nővérpultnál a doktor után érdeklődhessek. A lépcsőnél azonban egy telefonnal közlekedő doktornak majdnem nekimentem. Kiderült később, hogy ő az orvosom. Igazából elmondta, hogy mit várhatok, tudatta velem, hogy a műtét, még ha sikeres is lesz, nem gyógyít meg és további gyógyszereket kell majd szedjek. Felhívta a figyelmem az esetleges variációkra, elmondta, hogy a gyógyszer erős és magáról a műtétről is mesélt. Megkérdeztem tőle, hogy szerinte milyen esélyeim vannak. Igazából semmi konkrétumot nem mondott erre. Adott egy telefonszámot és egyeztettünk egy időpontot, ami minden hétre fix a vizsgálat miatt. – vázoltam dióhéjban a történteket.
- Milyen vizsgálat?
- Minden héten elvégezzük majd a vizsgálatot azért, hogy megtudjuk az állapotom változott-e, romlott-e.
- És mondott még valamit?
- Igazából nem.
- De hol voltál ezután? Egész délután kerestelek.
- Találkoztam valakivel és beszélgettünk egy kicsit, aztán pedig elmentem egy kicsit kiszellőztetni a fejem.
- Kivel találkoztál? – kérdezősködött tovább.
- Egy barátommal.
- Ismerem?
- Mi ez a nagy kérdezősködés? – néztem rá egy kicsit furcsán
- Érdekel az, hogy merre voltál. Talán baj?
- Nem baj, csak furcsállom.
- Ha gondolod, akkor nem kérdezek tőled semmit. – láttam rajta, hogy megsértődött – Úgy látom, ma nem lehet hozzád szólni. – s készült felállni a kanapéról.
Megfogtam a kezét, amire ő visszafordult.
- Elisa-val voltam. – hazudtam. Nem akartam neki azt mondani, hogy Sebastiannal voltam, mert azt a beszélgetést én is el akarom felejteni. – Egyszer már meséltem neked róla, de még sosem találkoztál vele.
Nem válaszolt semmit, csak megszorította a kézfejem, majd elengedett. A konyhába ment én pedig maradtam ülve a kanapén. Lehet jobb lett volna, ha nem hazudok, de attól tartok akkor azonnal elkezdett volna kombinálni és ha nem mondtam volna semmit, kinéztem volna belőle, hogy Sebastiant is felkereste volna a hátam mögött. És ki tudja őt meg hogy találja meg és még akár… Jobb ez így. Úgysem tud meg semmit.
Pár percig ott ültem még a kanapén, majd felálltam és utánamentem. Ott volt a pultnál és éppen a vacsorát készítette nekünk.
- Ezt fogjuk csinálni egész este? – kérdeztem tőle.
Választ nem kaptam, hanem csak állt ott és folytatta azt, amit eddig is csinált. Úgy viselkedett, mintha nem is hallotta volna, hogy beszéltem hozzá.
- Most nem fogsz hozzám szólni? – kérdeztem újra, de erre sem válaszolt.
Odaléptem mellé és néztem rá kérdőn, de ő még rám sem pillantott. Kikaptam a kezéből a kést és letettem a pultra. Ő most se nézett rám, csak a pultot bámulta.
- Tudod nekem most sok minden összegyűlt. Nem tudod, de most kivagyok. Szerettem volna dolgokat, de nem úgy alakultak, ahogy én akartam. Tudom, hogy buta voltam a mai nap során és rosszul esett, hogy nem hívtalak vissza, de ezen már nem tudok változtatni. Holnap rossz napom lesz és szükségem lenne a támogatásodra, de úgy látom, erre nem kell számoljak, majd egyedül oldom meg ismételten. Mondd azt, ha menjek el. Elmegyek, de akkor legalább nem ezt kell egész este műveljem, hogy beszélek és te meg nem szólsz hozzám.
- Tudod ma sok mindennel megbántottál. – végre megszólalt. – Bántott, hogy hívtalak többször is te pedig eltűntél se szó se beszéd és az se tudtam hol vagy. Aggódtam érted. Csak egy életjelet kellett volna küldened magadról, hogy nincs semmi bajod. Csak ennyit akartam. Most eljöttél és érdekelt mi volt veled, te pedig nem akartál semmit se elmondani. Nem tudom miért nem lehetett elmondani, hogy Elisa-val voltál. Tudom, hogy téged meg bánt, hogy ma nem voltam veled, de nem tudtam mit tenni. Szerinted hol lettem volna szívesebben? Melletted! És bánt az is, hogy nem mondasz el néhány dolgot. Nem tudom azt sem, hogy mi lesz holnap. Szerinted mit mondjak?
- Egyikőnk sem tökéletes. Én bevallom rosszul esett, hogy nem jöttél el, de elfogadtam. Tudom, hogy milyen az életed. És sajnálom. Nem akartalak megbántani, csak most… - vettem egy mély lélegzetet, majd folytattam. - Holnap igazából anya születésnapja lesz. Ez minden évben egy nagyon rossz nap nekem. Minden évben elmegyek egyedül a sírjához, odateszem mellé a virágom és leülök. Beszélgetek hozzá és szinte egész nap ott vagyok. Máskor is kimegyek hozzá a temetőbe, de ez a nap mégis más. Veszek mindig egy gyertyát azzal a számmal ahány éves lenne. Odateszem a virágcsokor mellé. Ülök, és úgy teszek, mintha ő is ott ülne. Tudom, hogy ez furcsa, de így könnyebb nekem ez a nap.
- Miért nem mondtad?
- Igyekszek erre a napra minél kevesebbet gondolni. Mindenki életében vannak ilyen napok, nekem a holnap. De tudod, most örülök, mert más lesz. Apa is kijön velem. A múltkor azt mondta, együtt kimegyünk majd. – s egy halvány mosolyt elengedtem.
Ő nem mondott semmit, csak megölelt. Ott tartott az ölelésében és ez jó volt. Bevallom elpityeredtem közben.
- Ne haragudj, hogy én is bántottalak és így viselkedtem.
- Nem bántottál, igazad volt. Te ne haragudj. – súgtuk egymás fülébe.
- Én nem tudok rád haragudni.
- Megyek, felhívom aput. – mondtam neki miután elengedtük egymást és közben megtörölgettem a szemeim.
- Rendben, én meg addig készítem a vacsorát.
Adott egy puszit, majd bementem a nappaliba a telefonomért. Leültem a fotelbe, kikerestem gyorsan apu telefonszámát majd felhívtam. Nem vette fel. Letettem a telefont a dohányzóasztalra, s indultam volna vissza a konyhába, mikor megcsörrent a készülék. Mikor a kijelzőre pillantottam ismert lett számomra a hívóm neve. Apám volt.
- Szia. – köszöntem.
- Szia. – köszönt ő is. – Mire ideértem a telefonhoz abbamaradt a csörgés. Pedig siettem. Tudod milyen gyors vagyok. – próbált viccelődni.
Visszaültem a kanapéra.
- Persze tudom.
- És hogy vagy lányom?

- Megvagyok. Ma voltam az orvosnál.
- És mi volt?
- Elmondott mindent, amiről tudnom kell, egyeztettünk egy időpontot, mert hetente vizsgálatot fogunk csinálni, hogy az állapotomat folyamatosan nyomon tudjuk követni.
- És milyen volt az orvos?
- Ezt hogy érted?
- Mennyire jó abban, amit csinál?  Fiatal, öreg? Kedves?
- George ajánlotta és igazából a hallottak alapján érti a szakmáját. Egyébként ahhoz képest meglepően fiatal. Amúgy pedig kedves és szimpatikus is.
- Ennek örülök.
- És te hogy vagy? – érdeklődtem én is hogyléte felől
- Jól vagyok most. Minden rendben, túl vagyok egy nagy tárgyaláson és most pihenek egy kicsit.
- Nagyszerű. Apu, igazából azért is kerestelek telefonon, hogy akkor a holnapi nap részleteit megbeszéljük.
- Holnap? – kérdezett.
- Igen holnap. Tudod anyu születésnapja lesz és úgy volt, hogy együtt megyünk a temetőbe. Nem igaz?
- De igen úgy beszéltük meg… - s ahogy kezdett a mondat végére érni egyre jobban halkult a hangja.
- Miért csendesedtél el? – kérdeztem, de éreztem már valahol a választ.
- Nem tudok holnap kimenni veled. – mondta ki végül.
- Értem.
- Ne haragudj kicsim. – mondta
- Nem, nem… – próbáltam hihetően mondani. Gondoltam neki is közbejött valami munka. Hittem ezt egészen addig a pillanatig, amikor a háttérben nem hallottam meg egy ismerős hangot.
- Apu! – szólt nyávogó hangon. -  Gyere, nézd meg melyik ruhába leszek ! – elég volt ennyit is hallani, s amint ezt meghallottam összeállt a fejemben egy kép.
- Ki van a háttérben?
- Senki – próbált terelni.
- Tamara ugye?
Nem válaszolt.
- Tudom, hogy ő nem vagyok bolond!
- Igen ő az. – mondta ki végül
- Holnap vele lesz dolgod? – kérdeztem
- Ami azt illeti igen. Tamara tart egy összejövetelt ahol fontos…
- Nem nagyon érdekel! – szakítottam félbe – Tudod azt hittem változtál valamit, hogy én is érek neked valamennyit. Persze Tamara igen ő a lányod, én meg akkor vagyok jó, ha ápolni kell. Nem baj, a lányod vagyok szívesen tettem. Az apám vagy, de te nem tudom, hogy szeretsz-e. Azt mondtad szeretted anyámat, de a születésnapjánál mégis fontosabb Tamara partija. Jobb is, ha nem jössz velem. Tudod mit, nem is kell kifáradnod soha többet a sírjához!
- Claire, ne vedd ennyire a szívedre.
- Á szóval ne vegyem? Nem fogom, nyugodj meg, nem számítotok! Neked ő a családod én csak egy kolonc vagyok. Sose kellettem neked, ezt most is bizonyítod. Ezért hagytál ott minket és nem úgy alakult a múlt, mint ahogy te állítottad.
- Claire kérlek.
- Most leteszem, dolgom van! Nem akarlak amúgy sem titeket zavarni!
- Ne tedd már le! Ne haragudj …
- Szia! – mondtam dühösen, majd kinyomtam.
Azonnal kikapcsoltam a telefonom és odadobtam a kanapéra. Elkezdtem sírni. Most nagyot csalódtam apámban. Elhittem neki, hogy szerette anyámat és ő volt az igaz szerelme, hittem minden egyes szavának. Megígérte nekem, hogy egy család leszünk és a kimaradó éveken valahogy túllépünk, több időt töltünk egymással. Azt mondta bánta a döntését. Mondott olyat is, hogy anyámért mindent meg tett volna, és sokszor emlékszik még vissza rá. Erre fel most nem tudta mi lesz holnap, hallottam a hangsúlyán mikor visszakérdezett, hogy sejtelme sem volt, hogy holnap anyu születésnapja. Ha igazán anyu volt a mindene ez a nap neki is számítana valamit. Elhitette velem, hogy együtt megyünk majd ki a temetőbe és én hittem ezt, úgy gondoltam ez a holnapi nap nem csak szomorú lesz, hanem némi halvány sugarat odavarázsol a boldogságból. Ott lett volna velem. Már régen megbeszéltük ezt, és megígérte, hogy eljön velem, persze Tamara. Ő mindig is fontosabb volt neki, mint én. Erre már kislányként is rá kellett jöjjek. Igazából utálom Tamarát és ezzel most nem túlzok, de nem ezért. Azt már taglaltam, de valahol mégis irigylem őt a szívem legmélyén. Azért lehet, mert apámnak mindig is ő volt a legfontosabb. Mikor új családja lett több gyereke is született, de közülük mindig is Tamarát részesítette előnyben. Igazából most nagyon mélyre csúszott a szememben, ahonnan nem tudom lesz-e a visszaút neki.
Érzelmeimnek és legfőképpen csalódottságomnak muszáj volt utat engedjek. Sírtam. Azt hittem ezzel jobb lesz. Észre se vettem mikor Christian bejött a nappaliba és azt sem tudom mennyi ideje sírhattam már ott.

Christian szemszög:

Már régóta kiment a nappaliba. Míg főztem rájöttem néhány dologra. Mind a ketten bután viselkedtünk. Megbántottuk mind a ketten a másikat és mind a ketten a másiktól vártuk el, hogy beismerje a hibáját, de így lett végül a legrosszabb. De sikerült megbeszélnünk, mind a kettőnknek engednünk kellett egy kicsit. Még most kezdtünk egy párt alkotni, még mind a kettőnknek tanulnunk kell azért, hogy gördülékenyen tudjunk egymás mellett élni. Igen, mert én ezt nem rövid távra tervezem. Tudom, hogy nem minden út sima és egyenletes, előfordulnak kisebb-nagyobb gödrök, illetve emelkedők, de ezeken túl kell lépnünk. Elkészültem a vacsorával és Claire már régóta kint volt, úgy gondoltam kimegyek és szólok neki, hogy elkészültem. Amikor azonban megláttam őt, nem éppen erre a látványra számítottam. Össze volt zuhanva és sírt.

Claire szemszög:

- Mi történt? – kérdezte Christian, aki már ott volt mellettem.
- Már megint… - mondtam sírva
- Mi megint?
- Nem jön el, de megígérte. – mondtam neki.
- Nyugodj meg! – s közben az arcom simította és az útba lógó hajtincseimet rendezte a fülem mögé.
Mikor egy kicsit csillapodott a sírásom, a kezemnél fogva felhúzott a fotelből, majd leültünk a kanapéra együtt. Telefonom arrébb sodorta és nézett rám, várta, hogy elmondjam.
- Már korábban megígérte, hogy eljön velem. De Tamara megint fontosabb volt. Tudod igazából nem ez bánt a legeslegjobban, ezt már megszokhattam gyerekkorom óta. Mindig is a háttérbe voltam szorulva, ez nem újdonság nekem. De tudod az zavar a legjobban, hogy elhitette velem azt, hogy neki anyám volt a nagy ő. Sokszor mondta, hogy bánja azt amikor úgy döntött otthagy minket. Azt mondta szerette és sokszor előjönnek az emlékek. Elhittem akkor azt a mesét is, amit arról mondott, miért ment el tőlünk. De már csak gondolom mese volt. Mintha csak egy kolonc lennék, ha egy fölösleg lennék, aki púp a hátán.
- Ez biztos nem így van!
- De ezt érzem. Mikor rákérdeztem, hogy mi lesz holnap, beszéljük meg a részleteket visszakérdezett, hogy holnap? Nem tudta, nem hallottad a hangsúlyát. Csak kamu volt, ez a szerelem dolog. De nem baj, nem kell apa nekem, eddig se volt családom.
- De van családod! Én itt vagyok neked és én kimegyek majd veled. Rendben?
Nem tudtam megszólalni, csak bólogattam. Hátradőlt a kanapén,odahúzott magához és átkarolt. Csak ültünk ott.
- Köszönöm. – mondtam neki végül. Erre ő megpuszilta a fejem búbját.
Még egy kis ideig csak ültünk, majd megszólalt.
- Gyere, menjünk vacsorázni.
- Már biztosan kihűlt.
- Nem baj, megmelegítjük. – mondta mosolyogva.
Én is rámosolyogtam, majd felálltunk és elindultunk mind a ketten a konyhába. A vacsorát megmelegítettük, elfogyasztottuk. Vacsora közben nem sokszor szóltunk egymáshoz. Nagyon finomat főzött, ezt azért úgy érzem fontos megemlíteni. Nem ez volt az első alkalom, hogy tudását megcsillogtatta már előttem. Miután befejeztük, el akartam mosogatni, de Christian megállított ebben.
- Majd én megcsinálom. – mondta
- Segítek. – akadékoskodtam.
Végül az lett az egészből, hogy egyikőnk sem mosogatott el.
Miután megfürödtünk befeküdtünk az ágyba. Egymással szemben feküdtünk és csak néztük a másikat. Így feküdtünk egy darabig, majd egymás ölelésében lassan álomba szenderültünk.

Másnap reggel a karjaiban ébredtem.  Egy puszit nyomtam a szájára, amire ő is elkezdett ébredezni.
- Hány óra? – ez volt az első kérdése
- Fél 10 múlt pár perccel.
- Akkor még korán van, hogy kikeljünk. – mondta majd odahúzott magához. Nem akart elengedni és addig forgolódtunk, míg végül én kerültem fölé. Karjaival körbezárt és nem tudtam mozdulni. Csak néztem őt ő pedig engem. Lassan engedett a szorításból, míg végül teljesen szabad lettem. Kezével a hajam elfésülte.
- Reggeli után indulunk, úgy jó lesz?
- Persze.
Kimásztunk az ágyból, majd miután a reggeli készülődésen mind a ketten túlestünk, elfogyasztottuk együtt a reggelit is. Miután mindennel készen voltunk, elindultunk. Autóval mentünk. Első állomásunk egy bolt volt, ahova gyorsan beszaladtam azért, hogy a gyertyát megvegyem. Mikor visszaszálltam utána egy virágboltot kerestünk. Miután sikerült leparkolnunk mind a ketten kiszálltunk és együtt vettük meg a virágokat. Mikor már ezeket is a kezemben tudtam, akkor éreztem magam úgy, hogy elmehetek anyukám sírjához.
Csendben utaztunk. Ahogy közeledtünk a temetőhöz az érzések egyre jobban elkezdtek rajtam uralkodni. Tudtam, hogy ma még ezek a tetőpontjukra hágnak. Ez a nap olyan nap, amikor ez biztosan megtörténik. Körülbelül fél órát utaztunk, mire megérkeztünk. Megállt Christian. Ránéztem, de már ekkor könnybe volt lábadva a szemem.
- Itt vagyok veled. – mondta
Nem tudtam megszólalni, hanem a kezét szorítottam meg. Kapaszkodó volt, most is, mint eddig már párszor. Rájöttem a mi kapcsolatunk egy törékeny dolog. Azért is, mert úgy alakult ki, hogy előtte egy nehéz döntést kellett meghozzak. Magam sem tudom felfogni, miért volt olyan erős az érzelmem Sebastian iránt és most sem tudom felfogni, hogy tegnap miért tudott megzavarni. De már nem. Itt ül velem egy autóban Christian, aki különleges nekem, aki egy olyan helyet foglal el a szívemben, amit még más nem. Most pedig eljön velem anyukámhoz.
Kiszálltunk az autóból, kivettük a virágokat és a gyertyát, majd kézen fogva elindultunk a sírhoz. Ahogy néztem a köveket eszembe jutott, hogy minden egyes sír egy-egy hatalmas elvesztést, fájdalmat jelent valakinek, vagy valakiknek. Könnyeket, nehéz perceket. Édesanyám sírja egy fa lombja alatt volt.  Mikor odaértünk elé lefolyt egy könnycsepp az arcomon. Ránéztem a sírkőre, amibe bele volt írva a neve. Már megkopott, a 3 év időjárási viszontagsága rajta is meglátszott. Kopott volt, de nekem mégis többet jelentett mindennél, egy olyan személyt jelképzett, akinek sok mindent köszönhetek, de legfőképpen egyet: az életemet. Mikor magamra hagyott, akkor elment egy másik helyre, oda ahova én nem követhettem őt, pedig vele tartottam volna. Elment egy jobb helyre, egy jobb világba. Csak egy valakit hagyott itt, mégpedig engem. Magamra hagyott, nem adott már nekem soha jó tanácsot, nem vidított fel, mikor rossz passzba voltam, nem terelt már a helyes útra. Pedig kellett volna, segíthetett volna nekem, ott lehetett volna velem.

Úgy szerettem volna csak még egyszer megérinteni, csak még egyszer látni a mosolyát, azt, hogy a szél a göndör haját meglengeti, azt, ahogy nevet, csak még egyszer azt hallani tőle: lányom szeretlek.
De rá kellett jöjjek, ez már csak egy örök vágy marad és ilyenformán az emlékeimben él.
- Szia anyu! – köszöntem
Lehet, hogy furcsának tartotta ezt Christian, de én szoktam anyához beszélni mikor itt vagyok. Sajnos válaszolni már nem tud, de tudom azt, hogy hallja amit mondok neki.
- Itt vagyok. Tudom, hogy hallod odafent, amit most mondok neked. Látod, nem vagyok egyedül. – s töröltem meg könnyeim. – Szeretném neked bemutatni a párom. Ő Christian. Tudd ő különleges ember és szeretem őt. – sírtam továbbra is. Elengedtem Christian kezét és leguggoltam a sírkő elé. – Nem is tudom mit mondjak neked anyu. Olyan hosszú ideje már annak, hogy nem látlak. Hiányzol. Annyiszor gondolok rád, annyi emlékemben élsz, de nem vagy itt velem. Úgy szerettem volna, ha nem így mutatom be neked a társam. Olyan jó lett volna, ha te is meg tudtad volna ismerni, ha élőben találkozhattatok volna. De ez nem lehet így. Ennek így kellett alakulni csak ezt hallom mindig, de nem értem meg. Miért? – néhány levéldarab és néhány ág, amit nemrégen törhetett le egy kisebb vihar, a síron volt. Azokat félresöpörtem. Letettem a virágokat a sírra, majd a gyertyát is. – Még egy év. Elröpült. Néha olyan, mintha még csak tegnap lett volna az, hogy itt hagytál, de ha jól belegondolok, évek teltek el. – Christian is odaguggolt mellém és megsimította a fejem, majd odadugta a fejét az enyémhez.
Ott töltöttünk még egy kis időt. Beszéltem anyuhoz, és Christian is megtette. Először furán érezte magát, de később felengedett.
Elérkezett a búcsú ideje.  Felálltunk. Megölelt és vettünk egy végső búcsút.
- Szeretlek anyu! – mondtam, majd odaléptem a sírkőhöz és megsimítottam azt. Csak akkor vettem észre, hogy a fejfa mögött ott van egy kisebb csokor virág. Értetlenül néztem először a virágra, utána pedig Christianra.
- Mi láttál?
- Itt egy csokor virág.
- Ki hozhatta? – kérdezett.
- Nem tudom.
Igazából csak sejtésem volt, hogy ki lehetett az, aki a virágokat odatette. Egy ember jutott csak eszembe és az apám volt. Más nem lehetett. Mikor erre a felismerésre jutottam, dühös lettem. Nem kell, hogy kifejezze „fájdalmát” ezzel a virággal. Végül is a virágot nem vettem el onnan, ha már valaki odatette, nincs jogom arra, hogy azt elhajítsam, pusztán azért mert engem megbántott.
Odaléptem Christianhoz, majd vetettem még egy utolsó pillantást anyu sírjára. Az az utolsó pillantás nem csupán egy pillanatnyi dolog volt, pár percig csak néztem őt és sírtam.
- Menjünk. – mondtam végül alig hallhatóan.
Christian megfogta a kezem és elindultunk vissza az autóhoz. Lassan sétáltunk és egyre jobban távolodtunk anyutól.  Már az autóhoz értünk, mikor valaki megszólított.

- Lányom! – szólt apám
Megfordultam és igyekeztem erőt gyűjteni magamon.
- Nem kell ide eljönnöd! – mondtam neki sírva és erőteljesen. - Megmondtam a telefonba is, hogy nem kell! Tamara vár rád, fölösleges ide kijönnöd. Nem tartozunk és nem tartoztunk hozzád!
- Ez nem így van!

- De így van! Tudod mit, szedd össze azt a virágcsokrot, amit otthagytál anyu sírjánál és vidd el magaddal!  Nem jobbat tudok! Majd én összeszedem és el is mehetsz, nem kell azért odafáradnod! – mondtam egyre hangosabban és egyre indulatosabban.
Christian közben megpróbált visszafogni egy kicsit, de nem sok sikere volt.
- Nem tudom miről beszélsz! Én nem voltam ma még kint és nem tettem virágot anyád sírjára!
- Mi? – néztem értetlenül. – Ott van… - mondtam ennyit, de a szavam elakadt, mikor megláttam, hogy az autóból kivesz egy csokor virágot.
Csak néztem értetlenül, nem tudtam elképzelni, hogy ki vitte azt oda.
- Menjünk.  Mondtam ismételten Christiannak
- Biztos? Nem akarsz apáddal…
- Nem! – vágtam rá azonnal és be is szálltam az autóba, ő pedig utánam.
Beindította az autót, majd elindultunk.
Egy darabig nem szóltunk egymáshoz. Nem voltam nyugodt ez idő alatt, csak az járt a fejemben, hogy ki lehetett az, aki odatette a virágot. Egy halvány ötletem se akadt. Bár ha az emlékeimben elkezdek kutakodni arra a megállapításra jutok, hogy nem az első alkalom, hogy rajtam kívül valaki visz virágot ezen a napon anyu sírjára. Eddig annak tudtam be, hogy apu volt, de most összezavarodtam. Nem tudtam egyszerűen, hogy ki lehet az, aki odatette eddig a virágokat.
- Akarsz róla beszélni? – törte meg gondolatmenetem kérdésével párom.
- Ki lehet? Csak ez a kérdés jár a fejemben. - mondtam
- Ezt hogy érted?
- Láttad te is a virágcsokrot, amire azt mondtam nem tudom ki tehette oda.

- Igen.
- Azt hittem apám volt. Ezen gondolkoztam eddig és rájöttem, nem csak ez az egyetlen alkalom, hogy valaki odatett egy virágcsokrot. Mióta meghalt anyu minden évben van ott egy. Eddig azt hittem apám volt az, de most jöttem rá és most bizonyosodott be, hogy nem. De ki lehet?

- Anyukádnak nem volt testvére? – kérdezte
- Nem.
- És a nagyszüleid?
- Ők már régen meghaltak.
- Nem lehet, hogy van mégis valaki, akiről nem tudsz?
- Mire célzol?
- Anyukádnak volt más házassága is?
- Mi?
- Igen és esetleg a volt férje, vagy…
- Vagy egy gyerek? Ezt most komolyan kérdezed?
- Miért tudsz más magyarázatot adni?
- Ebben biztos vagyok, hogy nem! – mondtam erőteljesebb hangnemben, nyomatékosítva, hogy biztos vagyok benne, hogy nem volt neki másik házassága.
Pár perc csend után megszólaltam ismét:
- Ne haragudj, hogy az előbb így rád förmedtem. Össze vagyok zavarodva.
- Semmi baj, tudom, hogy nehéz nap ez a mai.
Lassan hazaértünk. Ismételten nem hozzám mentünk, hanem nála. Kiszálltunk az autóból és indultunk a ház irányába.
- Itt maradsz ma este is velem?
- Szeretnéd?
- Igen, nagyon szeretném.
- Maradok.
Bementünk a házba, majd ledobtuk a cuccaink. Csak álltam egy helyben, majd két erős kezet éreztem meg a vállamon. Elkezdett masszírozni Christian. Nagyon jól esett. Ellazultam teljesen.
A nap további részében a szokásos tennivalókat végeztük el. Christian közben dolgozott egy kicsit, addig én a nappaliban kuksoltam. Elkészítettük együtt a vacsorát, majd el is fogyasztottuk.
Este megfürödtünk, majd befeküdtünk az ágyba. Egymás karjaiban aludtunk el.
Reggel mikor felébredtem Christiant nem találtam magam mellett. Kikeltem az ágyból, majd kicsoszogtam a konyhába. Megtaláltam. Ott ült az asztalnál és éppen a kávéját szürcsölte, közben pedig a reggeli újságot olvasta.
- Szia. – köszöntem neki és léptem mögé majd egy puszit nyomtam az arcára.
- Szia.

Válasza hideg volt és látszódott, hogy ideges. Kiöntöttem magamnak is egy kis kávét, majd leültem vele szembe. Összehajtotta az újságot, de érdekes módon nem a rendes hajtás mentén, majd a felé lévő oldallal lefordította az asztalra.
- Szerinted az őszinteség fontos egy kapcsolatban? – tette fel a kérdését, amit furcsálltam. Nem értettem, hogy jön ez a kérdése reggel. Csak nézett rám és láttam, hogy nem kerek vele valami.
- Igen fontos. Miért szerinted nem? – kérdeztem vissza.
- De fontos. Én mindig őszinte vagyok hozzád. Te is mindig őszinte vagy? – kérdezte ezt. Arca komoly volt. Valami történt. Jutottam erre a következtetésre.
- Nem értem ez most, hogy jön ide. – mondtam értetlenkedve.
- Csak egy egyszerű kérdés: Te mindig őszinte vagy velem? – nem tágított ettől a témától

- Igen. – válaszoltam neki.
- Persze. – mondta, majd felemelte az újságot és odadobta elém a lefordított oldallal felfelé. – Nem értelek néha, miért nem vagy őszinte velem? – felpattant a székből odalépett a mosogatóhoz, belehajította a kávéval együtt a bögréjét, ami összetört az odacsapódástól. Elindult kifelé a konyhából, de előtte megállt még mellettem.
- Gondolom jó volt Elisa-val beszélgetni…