44. fejezet

44. fejezet

Viharfelhők

Csend, nyugalom, béke. Szavak melyek egymáshoz társítva valami jó dolgot takarnak. Valami olyat, ami közel áll ehhez a kifejezéshez: boldogság. Akárcsak a természet, minden csodálatos, míg egyszer csak közeledik valami. Egy sötét dolog, ami folyamatosan eltakarja a csodás kék égboltot és a korábbi napsütést eltüntetve sötétséget hoz maga után. A boldogságra utaló jelzők eltűnnek, helyette mások érkeznek. Nagy robaj és villámlás. Felborul a korábbi csend és béke, elkezdődik valami…

Claire szemszög:

Úgy gondolom, életem egyik fontos állomása előtt állok, fontos, hisz ez a jövőmet meghatározza. Ezennel elkezdődik a harc, most kezdődik az összecsapás. Egy meghatározó lépcsőfok, ahol jól kell lépjek és nem szabad megbotoljak. Egy mindent meghatározó műtét küszöbén vagyok és most az ehhez vezető első lépéseket kell megtegyem. Ezek és ehhez hasonló gondolatok röpködtek a fejemben. Talán ezzel is tudat alatt magam akartam erősíteni, ösztönözni arra, hogy itt az idő és harcolni kell. Fontos pillanat, meghatározó műtét. Ez a két kifejezés lebegett csak előttem már, miközben erőt vettem magamon és idegességemen, hogy kopogjak. Kezem ökölbe szorítottam felemeltem és lendítettem. Háromszor ütközött neki az ajtónak és hang jelezte szándékom a bent tartózkodónak. Elemeltem a kezem és vártam a jelzést, azt, hogy szabad és bemehetek, viszont nem kaptam meg. Csak idegesebb lettem. Eddig is mondhatjuk, hogy szinte összeszűkült gyomorral álltam itt, de ez most valahogy mégis fokozódott. Ismételten kopogtam, de továbbra se érkezett reakció. Ezt furcsálltam egy kicsit. Ránéztem az órámra, hogy megnézzem hány óra lehet. Már 3 óra elmúlt pár perccel, viszont az orvos nem volt itt. Úgy döntöttem várok itt még vagy egy fél órát, és ha addig sem érkezik, akkor érdeklődök holléte felől. Ott álltam egyedül az ajtó előtt és továbbra is rettentő ideges voltam. Igyekeztem magam lekötni, ezért sétálgattam, járkáltam fel-alá a folyosón. Nem nyugtatott meg, sőt csak rosszabb lett, maga a hely is csak rám nyomta a bélyegét, olyan rideg volt ez a folyosó. Csend uralkodott, csak az én lépteim és szuszogásom hallatszottak és minden fehér volt. Jó lett volna, ha nem egyedül várakozok akkor ott, de így alakult. Ha Christian ott lett volna, biztosan megnyugtatott volna. Magam nem voltam képes arra, hogy csillapítsam ezt a feszültséget bennem. A gondolataim elterelése már odáig fajult nálam, hogy azon kezdtem el gondolkozni, hogy merre lehet az orvos. Olyan variáció is felmerült bennem és ez tűnt a leglogikusabban, hogy egy váratlan eset miatt nincs most itt.
Igazából leülhettem volna a folyosón egy székre, de nem tudtam. Úgy éreztem így jobb lesz, könnyebb lesz elterelni a gondolataimat és némiképp nyugalomra lelni.

Már egy negyed órája volt, hogy ott várakoztam. Semmi mozgás nem volt.
Teltek a percek és én pedig készültem már feladni a várakozást. Lassan már egy fél órája vártam. Elindultam. Lassú léptekkel haladtam, s minden egyes léptem hallatszott a csendes folyosón. Minden egyes lépés egy kopogást jelentett. Már a lépcsőnél voltam, amikor

szembejött velem egy orvos.

Éppen telefonált. Nem is vettem azonnal észre, csupán akkor mikor majdnem nekimentem. Megtorpantunk mind a ketten, majd ő rám mosolygott én pedig vissza rá.
- Elnézést. – mondtam
- Semmi baj. – válaszolt kedvesen
Nem akartam hallgatózni, de véletlenül fél füllel meghallottam egy-két szót abból, amit mondott.
- Éppen késésben vagyok, 3 órára vártam az egyik betegem… - ő haladt tovább én pedig mikor ezeket meghallottam megálltam. Hátrafordultam és láttam, hogy az orvos halad a folyosón ahhoz az ajtó felé ahol nemrégen kopogtam. Először szinte földbe gyökerezett a lábam, majd elindultam, hisz nincs vesztenivalóm és a hallottak alapján csak ő lehetett Dr. Harris.
Ott állt azelőtt az ajtó előtt ahol én is korábban. Mérgelődött egy kicsit. Siettem hozzá, tudtam, hogy ő lesz az orvosom. Lépteim most is hallatszottak, s erre az orvos is felfigyelt. Nézett rám. Rövid idő alatt odaértem hozzá.
- Jó napot! – köszöntem neki először – Dr. Mike Harris-hez van szerencsém? – kérdeztem rá
- Jó napot! Igen én vagyok Dr. Harris. – válaszolt. Ön Claire Ecclestone akivel ma találkozóm van? – kérdezett ő is.
- Igen Claire vagyok. – válaszoltam, s nyújtottunk egymásnak kezet.
Sikerült immáron bemutatkoznunk egymásnak. Én néztem őt, ő pedig engem. Olyan volt, mintha mid a ketten vártunk volna valamire.
- Kérem, jöjjön be. – szólalt meg végül az orvos s nyitotta az ajtót, majd jelezte számomra, hogy menjek be, én pedig vettem a jelzést és beléptem. Ő követett, majd becsukta az ajtót.

- Üljünk le. – mondta.
Leültünk mind a ketten az asztal másik oldalára. Ő mosolygott rám. Egy kicsit zavarban is éreztem magam a helyzet miatt, ahogy folyamatosan csak mosolygott. Szimpatikus volt, akkor is mikor majdnem nekimentem, de ez a szüntelen mosoly egy kicsit zavarba ejtő volt.
- Elnézést szeretnék kérni. – kezdte a mondandóját. -  Nem úgy terveztem, hogy rögtön az első találkozásunk alkalmával ennyit késni fogok, csak közbe jött egy sürgős eset.
- Semmi baj nem történt. – mondtam egy halvány mosoly kíséretében.
Ismételten csend volt, hasonló volt a helyzet, mint pár perccel ezelőtt.

- Szerintem kezdjünk is bele- kezdte így - Nem tudom mennyire tájékozott a műtéttel kapcsolatban és magával az egész betegséggel. Tudja Dr. Holt mesélt nekem önről, mondta, hogy egy fiatal nő szorul segítségre. Tudom és szerintem ön is tudja, hogy ilyen fiatalon ez a betegség nagyon ritka. Dr. Holt megkért arra, hogy segítsek magán. Nagyon jó barátom, így igent mondtam.
- Ezért pedig hálás vagyok. Igazából George már beszélt nekem a betegségről, de a műtétről részletesen nem.
- Rendben. Akkor most mesélek önnek róla. Ön ugyebár a mély agyi stimulációt választotta, mint gyógykezelési módot. Gondolom, tisztában van azzal, hogy ez a betegség nem gyógyítható, de megakadályozható a hirtelen állapotromlás és hosszú évekig kiegyensúlyozottan és panaszmentesen lehet élni. – kezdte el a mondandóját, amire én nagyon figyeltem. – Ez maga egy olyan műtét.. – folytatta, majd közelebb gurult az asztalhoz és miközben beszélt mutogatott is. - … ami annyit tesz, hogy az agy bizonyos területébe egy elektróda segítségével egy magas frekvenciájú ingerlést alkalmazunk. Átnéztem az anyagát és abban az szerepel, hogy kézremegése van. Fontos lenne megtudnom, hogy továbbra is csak a jobb vagy mind két kezén érzékelte a remegést?
- Eddig csak a jobb kezem remegett.
- Nos, akkor ez azt jelenti, hogy a bal agyfélteke lesz műtve. Mivel a bal kezén nem észlel semmit, így ahhoz az oldalhoz nem nyúlunk. Azt nem tudom, hogy George mondta-e önnek, hogy ez nem fogja azt jelenteni, hogy meggyógyult véglegesen. Ezzel a műtéttel ennek a zavarnak az okát és magát ezt fogjuk tudni megakadályozni, de a sikeres felépülés és a teljes élet eléréséhez szükség lesz további gyógyszeres kezelésre is. Persze ez még a műtéttől is függ. Tudom, hogy most is szed gyógyszert. Megmutatná, hogy mit szed? Itt van önnél?
- Igen. – válaszoltam, majd a táskámban kezdtem el kotorászni, míg végül a kezembe akadt a gyógyszeres doboz. – Tessék. – s nyújtottam az orvosnak.
- Köszönöm. Had nézzem. – elvette majd fentebb emelte és megnézte. – Ez erős gyógyszer. – jelentette ki. – Sok mellékhatással járhat a szedése és ezek fellépése akadályozza a műtétet is, ugyanis, akkor azonnal abba kell hagyni. A gyógyszert pedig szükséges szedni a műtét előtt.
- Tudom. – mondtam halkan, közben ő pedig visszaadta nekem a gyógyszeremet.
- Eddig fellépett már bármiféle mellékhatás?
- Nem, még nem. – mondtam azonnal.
- Ez nagyszerű. Tudnunk kell pontosan az állapotának a változásit esetlegesen, ezért hetente el fogunk végezni egy vizsgálatot egészen a műtétig. Ezzel azt is el szeretném kerülni, hogy bármilyen komplikáció fellépjen majd. Azért is kértem önt, hogy ma találkozzunk, hiszen egy fontos konferenciára megyek majd, ahol támogatást akarok szerezni a klinikának. Egyeztetnünk kell egy olyan időpontot, amikor el tud jönni és a vizsgálatot el tudjuk végezni. Mit szólna a keddi napokhoz?
- A kedd tökéletes lenne. – válaszoltam
- Akkor hogy pontosítsunk, keddenként a 10 óra megfelelne? – kérdezte az orvos
- Igen az jó lenne.
- Rendben akkor minden héten kedden 10 óra. – fixálta immáron a dolgot
Felvetődött bennem egy kérdés. Ha ezután hetente vizsgálat lesz, akkor mos is elvégezzük?
- Doktor úr! Most is elvégezzük a vizsgálatot?- kérdeztem meg végül

- Nem. A mai alkalommal nem szükséges, mert George elküldte nekem az eredményeit. Van esetleg bármilyen kérdése?
Lenne-e még kérdésem? Rengeteg. De sok olyan kérdés, amikre ő sem tudna nekem választ adni. Folyamatosan ott lebegnek előttem a jelenleg még megválaszolatlan kérdések, amikre csak az idő adhat választ.
Emlékszek arra, mikor ezt megkérdezték már tőlem. Akkor hirtelen kellett döntsek, olyan dologról, amiről nem tudtam szinte semmit. Már volt olyan, hogy egy élet volt a kezemben, egy sors akiről döntenem kellet. Össze voltam akkor zavarodva. Nem tudtam mit tegyek, hogy döntsek. Elhangzottak előttem szavak, mondatok, amiket akkor abban a pillanatban nem tudtam értelmezni. Hatalmas nyomás volt rajtam és az idő is szorított. Végül döntöttem akkor. Tisztában vagyok azzal, hogy életem során sok rossz döntést hoztam már meg, de azt a döntésemet nem tudom kategorizálni, nem tudom rá mondani, hogy jó vagy esetleg rossz döntés volt.
- Tudja – kezdtem mondandóm, de egy kicsit hezitáltam, hogy végül hogyan is fejezzem ki magam. Kerestem a megfelelő szavakat a mondandómra. – Most itt ülök maga előtt. Ez ugyebár azt jelenti, hogy a sorsom magára, az ön kezébe bízom. Ez számomra egyfajta bizalmat jelent. Nálam a bizalom pedig őszinteséggel párosul. Bizalommal fordulok önhöz és kérem, őszintén mondja meg mennyi esélyt lát nekem.
- Ön egy kivételes eset. Igazából minden beteg más, mindenkinek más a szervezete, máshogy reagál. Nem akarok itt számokkal dobálózni és igazából értelme sincs. Jók az esélyei, de már most elmondom, hogy a műtét sikeressége az azt követő napokban fog eldőlni. Én minden esetre mindent megteszek a sikerünk érdekében.
- Köszönöm, hogy válaszolt. Más kérdésem most nincs.
- Ha bármi van, történik esetleg valami, kérem hívjon. – mondta, majd ideadott egy névjegykártyát.
- Rendben hívni fogom, köszönöm. – felálltam a székről, majd az orvos is.
Elindultam az ajtó irányába, s a doktor is követett.
- Akkor két hét múlva kedden találkozunk. Vigyázzon magára.
- Megpróbálok. Viszlát. – köszöntem el.
- Viszlát. – köszönt az orvos is, majd rám mosolygott.
Kiléptem végül az ajtón.
Immáron túl voltam az első találkozón. Valahol nem erre számítottam. Ezt úgy értem azt hittem rettentő ideges leszek ott bent is, de az orvos jelenléte és ő maga megnyugtatott.
Vettem egy mély lélegzetet és mintha csak egy hatalmas kő esett volna le a szívemről. Előkerestem a telefonon, hogy felhívjam Christiant. Kikerestem a számát, majd elindítottam a hívást. Kicsöngött, de egyik csöngésre se érkezett reakció felőle, nem vette fel a telefont. A hangpostája jelentkezett. Úgy döntöttem rábeszélek, és ha észreveszi majd, hogy kerestem, akkor felhív.
- Én vagyok. Túl vagyok a találkozón, ha lesz időd hívj fel. Szeretlek.
Mondtam ezt a rövid üzenetet, majd megnyomtam a piros telefon gombot. Egy picit csalódott voltam, hogy nem tudtam vele beszélni, de tudom, hogy neki ez a megbeszélés fontos és biztos, hogy eltart egy jó darabig.
Elindultam ismételten a lépcső felé. Egyenletes tempóban vettem a lépcsőfokok okozta akadályt, majd hamarosan egy emelettel lentebb voltam. Itt viszont egy nem várt személlyel futottam össze. Annál a bizonyos személynél volt egy plüssmackó. Egymásra néztük és szinte megfagyott körülöttünk minden. Csak néztük egymást, de egyikünknek se jött ki egy hang se a torkán. Végül ő törte meg a csendet.
- Szia Claire. – köszönt.
- Szia. – köszöntem én is.
Igazából nem akartam beszélgetést kezdeményezni, csak haladni akartam tovább. Mellette készültem elmenni, mikor megállított.
- Hogy vagy?
- Ez hosszú. És te, vagyis ti? – kérdeztem vissza
- Hanna és a pici jól, de én nem. – válaszolt. - Claire! Van egy kis időd?
Először nem tudtam mit mondjak. Ez a „beszélgetés” is elég hadilábon állt. Nem tudtam, ha azt mondom neki, hogy van, akkor tudnánk beszélgetni egyáltalán vagy csak csendben lennénk mind a ketten, ami pedig elég kínos.
- Nem tudom mit mondjak erre.
- Mond azt, hogy van! – mondta határozottan. – Szükségem van most rád! –s nézett közben rám. Láttam a szemében, hogy szinte könyörög, hogy most valóban szükség van rám.
- Van időm. De egyáltalán mit csinálsz te itt?
- Van egy beteg kisfiú, akit jöttem meglátogatni. Halálos beteg és az egyik álma, hogy találkozzunk. Szeretném neki ezt megvalósítani.
- Ez nagyon kedves tőled. – mondtam neki. -  De én mire kellek? – kérdeztem meg azt, amire kíváncsi voltam.
- Egyedül nem megy.
- És Hanna? Nem vagy egyedül.
- De tévedsz, egyedül vagyok. Kérlek, kísérj el. – mondta s közben megfogta a kézfejem. Puha bőre hozzám ért és nem tudom megmagyarázni, de nagyon jó érzés volt.
- Elkísérlek. – mondtam neki végül, majd elindultunk fel az emeletre.
Hamar odaértünk a szoba elé. Az ablakon keresztül be lehetett látni. Szegény kisfiú nagyon rosszul nézett már ki. A szobából kijött egy nővér. Megpillantotta Sebastiant és elmosolyodott.
- Nagyon boldog lesz Jake. – mondta. –Üdvözlöm önöket. –s nyújtott kezet. – Én Marta vagyok.
- Sebastian Vettel. – nyújtott kezet a nőnek, s utána én is.
- Claire Ecclestone.
- Tudják ez a kisfiú nagyon beteg. Nagyon kevés ideje van már neki hátra. Sokszor mesél önről. – s nézett Sebastianra – Ön a példaképe. Ez a találkozás a mindent jelenti majd neki. Életének utolsó álma valósul meg.
Mikor ezeket mondta a nővér, láttam, hogy Sebastian szeme könnybe lábadt. Ennek a kisfiúnak ő sokat jelent és ezt ő is tudja. Tudom, hogy a férfiak nem szívesen mutatják ki az érzéseiket, főleg ha sírnak, de ez mégis számomra is egészen más volt. Még mondott pár szót a nővér majd elment és otthagyott minket. Sebastian nem tudott egy darabig megszólalni csak nézett be az ablakon és nézett a kisfiúra. Láttam, hogy valami belül zaklatta. Odaléptem mellé és magsimítottam a karját.
- Mi bánt?
- Ez nem megy nekem. – mondta s továbbra is csak nézett előre.
- Mi nem megy?
- Nem tudom, ha bemegyek mi lesz utána. Hallottad amit a nővér mondott. Ezzel nem tudok mit kezdeni.
- Figyelj rám. Ő olyan, mint egy másik gyerek. Vannak példaképei, vannak álmai, és te egy példakép vagy neki. Neki az egyik álma az, hogy veled találkozzon. Örömöt okozol neki, ha belépsz az ajtón. Ne azt lásd benne, hogy haldoklik, mert azt ő is észrevenné és rossz lenne neki is, azt a kisgyereket lásd benne, aki neked szurkol.
- De nem tudom, hogy azt csak úgy félre tudom tenni, amit a nővér mondott. Tisztában voltam vele, hogy egy beteg kisfiúhoz jövök, de most megtorpantam. Nézz rá, egy fiatal kis emberke, aki előtt ott van az élet, de nem élheti meg.
- Érte menj be. Ha rám nézel mit látsz?
- Ezt hogy érted? – nézett rám.
- Én is beteg vagyok. Mit látsz bennem, a beteg nőt, vagy azt a Claire-t akit azelőtt mikor ezt az egészet megtudtad? Én se leszek már soha teljesen egészséges, de azt szeretném, ha nem ezt látnád, ha rám nézel vagy velem beszélgetsz, mert azt én is észrevenném.
- Erre még sosem gondoltam. Az én szememben te egyik sem vagy. Te egy olyan nő vagy, aki megdobogtatja még mindig a szívem.
- Ezt hagyjuk abba. – mondtam neki, majd elfordultam az ablak irányába. – Most ez mellékes, a kisfiú vár rád.
Nem mondott semmit csak állt ott, mint akár egy szobor. Nem mozdult, még szinte azt sem lehetett látni, ahogy levegőt vesz. Percekig állt, én nem szóltam neki. Végül elindultam mellőle, be a kisfiú szobájába.
A kisgyerek feküdt az ágyon. Mikor meglátta, hogy bemegyek hozzá felült és mosollyal fogadott.
- Szia. – köszönt nekem.
- Szia Jake. – köszöntem neki én is.
- Honnan tudod a nevem? –kérdezte tőlem
- Tudod egy kedves néni elárulta nekem.
- Én ismerem? – kérdezősködött
- Igen ismered.
- És téged hogy hívnak?
- Claire vagyok.
- Te is itt dolgozol a kórházba?
- Nem. Tudod, én egy olyan helyen dolgozok, ahol sok autó van. Szereted az autókat.
- Igen nagyon.
Egyszer csak neszt hallottam. A szívem legmélyén bíztam abban, hogy Sebastian készül bejönni a szobába.
- Tudod Jake van egy meglepetésem neked.
- Mi? –kérdezte kíváncsian és izgatottan.
Miután megkérdezte belépett Sebastian.
- Szia Jake. – köszönt a kisfiúnak.
A gyerek örömében elkezdett ujjongani. Nagyon örült a pilótának. Sebastian közeledett a kisfiú ágyához. Mikor odaért átadta neki az ajándékát, majd odahúzott egy széket és leült rá. A kisfiú sokat kérdezett tőle, amire ő lelkesen válaszolt. Mosolygott rá és nevettek a gyerekkel és velük együtt én is. Láttam rajta, hogy nem a halálos beteg embert látja benne, hanem azt a kisgyereket, akinek a példaképe. Játszottak is együtt a kisfiú ágyában és jól érezték magukat mind a ketten. Sajnos azonban lassan elérkezett a búcsú pillanata is. Akkor Jake egy kicsit szomorú lett, de megértette, hogy Sebastiannak mennie kell. Megölelte a pilótát és megköszönte neki, hogy eljött hozzá. Sebastian magához szorította és láttam rajta, hogy ez a kis csöpp ember ilyen rövid idő alatt, hogy bele tudta magát lopni a német szívébe. Engem is megölelt. Végül otthagytuk őt a szobában.
- Köszönöm, hogy ráébresztettél erre.
- Most megyek. – csak ennyit mondtam.
- Várj még, kérlek. – lépett mellém.
- Mire?
- Kérlek, gyere el velem. Beszélnem kel veled.
- Miről?
- Muszáj veled. Kérlek szépen had hívjalak meg valamire.

* * *

Ott ültünk a kávézóban és éppen kihozták nekünk a rendelésünk.
Belenyúltam a táskámba, hogy a telefonom elővegyem. Megnéztem, hogy hívott-e Christian, de sajnos nem. Sóhajtottam egy nagyot, majd visszacsúsztattam a táskámba.
- Valami baj van? – kérdezte Sebastian.
- Semmi. – válaszoltam halkan.
- Akkor mégis mi bánt?
- Hosszú és bonyolult.
- Van időm. – mondta kedvesen
- Nem számít. Beszéljünk arról, amit te akartál mondani.
- Mondd el, jobb lesz neked is.
Belekevertem a kávémba és nem tudtam, hogy mondjam-e el neki. Csak kevertem és közbe néztem a kezem. Végül ő megállított a cselekedetemben, mert megfogta a kezem. Én a szemébe néztem ő pedig az enyémbe.
- Tudom, hogy nyomja valami a lelked.
- Igen nyomja. Ma azért voltam a kórházba, mert találkoztam az orvosommal. Beszélt nekem a műtétről és a betegségről is. Sose leszek olyan, mint régen. Mindig ez jár a fejemben. Aztán elhatározottan és elkötelezetten mindig azon vagyok, hogy nem adom fel. Ugyanakkor van olyan pillanat is, amikor az jut az eszembe, hogy a műtétem során mi lesz velem. Más ember kezébe bízom az életem. Ez pedig rémisztő. Agyműtétem lesz. Bele se tudok gondolni részletesen. Ez olyan hihetetlen nekem, de mégis igaz. Nem tudom elképzelni, hogy csak úgy a fejemben piszkálnak. Félek, rettentően. Gyógyszert szedek, de ez sok bizonytalansággal jár. Megváltoztathat, és ha mellékhatás lép fel, akkor a műtétnek is annyi. Ezzel a bizonytalansággal nem tudok megbirkózni. – mondtam és akarva akaratlanul is könnybe lábadt a szemem.
- Nem vagy egyedül. – mondta nekem.
- Ezzel most mire akarsz célozni?
- Arra, hogy én itt leszek veled, és ha jól tudom más is veled van.
- Ha Christianra gondolsz így van.
- Boldog is vagy vele? Szereted? Ő szeret téged? – tette fel a kérdéseit.
- Ő szeret engem… - kezdtem a mondandóm, de ő félbeszakított.
- Szeret, de most sincs veled.
- Most egy fontos megbeszélésen van. – mondtam azonnal.
- Én itt lennék veled.
- Fejezd ezt be! Boldogok vagyunk! Egyikőnk sem tökéletes, de ezt elfogadjuk. Tudom, hogy a munkája fontos neki és azt is tudom, mivel jár az élete.
- Tudod, de mégis úgy érzed, háttérbe szorulsz. Claire, én érzek irántad valamit, mondhatom szeretlek téged és tudom, hogy te is érzel valamit irántam.
- Esküszöm neked, nem értelek. Azt mondtad újra megpróbálod Hanna-val, ott a gyerek és azt mondtad nekem, hogy az évek nem múlnak el nyomtalanul te szereted őt. Miért mondod akkor ezt?
- Igen az évek nem múlnak el nyomtalanul, de valami más elmúlik.
- Ez nem így működik. Megint jössz nekem ezzel. Neked is és nekem is megvan az életem. Egy párkapcsolatban élek, és szeretem Christiant, te pedig szintén így vagy. Ráadásul gyereked is lesz.
- Nekem nem lesz.
- Mi az hogy nem lesz?
- Erről akartam veled beszélni. Én nem vagyok boldog. Hiányzol, hiányzik a jelenléted. Csak annyi is elég lenne, ha legalább látnálak, ott lennél mellettem, még ha nem is beszélnél hozzám.
- Jössz azzal, hogy ha ott lennék. És velem mi lenne? Nem tudod milyen nehéz volt ott lenni melletted. De nem értem, azt mondod, nem vagy boldog. A múltkor azt láttam, hogy Hanna-n eljegyzési gyűrű van. És már teljesen össze vagyok zavarodva. Egyszer azt mondod nekem elhatározottan, hogy szereted őt, most meg, hogy én hiányzok és szeretsz. Mi ez Sebastian? Mit akarsz ezzel?
Elmosolyodott, de ez nem boldog mosoly volt, inkább egy kényszernevetés lett belőle.
- Ez a baj. A média mindenhol ott van, azt állítja, amit nem lehet. Elhatároztam, hogy kiverlek a fejemből. Őszinte leszek veled. Sokáig gondolkoztam azon mit tegyek, mit mondjak. Mindenki próbálta az életem élni helyettem. Itt volt Hanna és a gyerek és a másik oldalon te. Ha a szívemre hallgatok, akkor téged választalak, de mások is befolyásoltak és az eszem döntött. Azt mondtam neked, hogy még érzek Hanna iránt valamit, és ahogy te is mondtad, hogy az évek nem múlnak el nyomtalanul. Micsoda szöveg. De hazugság volt. Minden egyes szavam hazugság volt. Rossz volt látni téged akkor, láttam a szemedben a csalódást. A gyerek jövőjét tartottam szem előtt. A gyerekét, akiről azt hittem az enyém. Arra a kis lényre úgy tekintettem, mint a saját véremre és ez motivált csak. De már korántsem biztos, hogy az én vérem.
Nem tudtam mit is mondjak. Azt mondta akkor hazudott nekem, mikor elengedett. Az első reakcióm az volt, hogy ezt csak most találta ki, de amikor a szemébe néztem és mondta, rájöttem igazat mond.
- Most… most…
- Ne mondj semmit. Megtudtam véletlenül, hogy nem biztos, hogy Hanna az én gyerekemet várja. Miután szakítottunk lefeküdt mással, és ő sem tudja ki az apja. Nem mondta el ezt nekem, hanem véletlenül hallottam meg egy beszélgetést. Iszonyat dühös és mérges voltam. Nem is tudom mit tettem volna legszívesebben, viszont tekintettel voltam a gyerekre. Azelőtt jelent meg rólunk egy cikk, amiben az eljegyzést találgatták. Mivel nem tudja ki a gyerek apja, várunk az apasági vizsgálatig. Viszont mi már nem élünk együtt. Nem akartam a média előtt bármelyikünkből is botrányhőst csinálni. Én egy egyszerű ember vagyok és ha lehet kerülöm a médiában való szereplést. Ezért sem hoztam ezt nyilvánosságra. Nem beszélünk, csak akkor, ha a gyerekről van szó és ő a szüleinél lakik. Ezt akartam neked elmondani. Úgy éreztem, hogy összeomlott az életem. Mindent elveszítettem. Mikor a gyereket választottam téged, és most azt is, akiért akkor téged taszítottalak el.
Láttam rajta, hogy őszinte. Nem hittem a füleimnek. Hanna ezt tette meg vele és az orránál fogva vezette őt és mindenkit. Velem is elhitette, hogy ő ártatlan és csak Sebastian van egyedül neki, de most kiderült, hogy nem teljesen olyan. Most mondhatnám, hogy haragszok rá, de nem tudom. Csak sajnálni tudom azért, amiért ilyen módszerrel tud valakit maga mellett tartani. Bár miatta dobtam el Sebastiant, most mégis van valakim. Bár nem is tudom, most megkavarodtam. Ez a kis idő vele, valami nyomot hagyott bennem. Visszavitt egy rövid időre valami régihez, újra előhozott bennem valamit. De ezt a valamit nem hagyom a továbbiakban előjönni. Egy múló kis pillanatnak tekintem. Megkönnyítem az életemet és az övékét is.

Christian szemszög:

Végre vége lett a megbeszélésnek. Már azt hittem sose jön el ez a pillanat. Bár itt voltam testben, fejben mégis sokszor más helyen jártam. Claire járt az eszemben és az, hogy vajon a találkozón mi történt. Amint kezet fogtam a jövendőbeli támogatóinkkal, azonnal a telefonom kerestem meg. Láttam, hogy van nem fogadott híváson és hangposta üzenetem is. Claire volt az. Azonnal meghallgattam:
Én vagyok. Túl vagyok a találkozón, ha lesz időd hívj fel. Szeretlek.

Hallottam a hangját és éreztem benne, hogy csalódott. Azonnal elővettem a telefonom és tárcsáztam is.

Kicsöngött, de nem vette fel. Biztos nem vette észre, hogy hívom. Járt ez a gondolat a fejemben. Újra megpróbáltam, de ismételten semmi.
Vártam pár percet, majd újra tárcsáztam, de most is ugyanaz történt, mint korábban. Ismételten eljutottam a hangpostáig. Most viszont már nem bírtam és üzenetet hagytam neki.
- Hívtalak már párszor, de ezt észre fogd venni. Merre vagy? Hiányzol. Ha meghallgattad hívj. Szeretlek
Elindultam vissza és összepakoltam minden fontos iratot. Készülődtem az útra, hogy megyek vissza Claire-hez. Mielőtt elindultam volna, azonban még egyszer megpróbáltam őt felhívni, de most sem vette fel. Kezdett ez egyre jobban zavarni és ideges is lettem. Mit csinálhat most és hol lehet?

Claire szemszög:

- Ennek már nincs értelme. Én Christiannal alkotok egy párt. Boldog vagyok vele. Már elfelejtettelek. Akkor mikor azokat mondtad nekem végleg kinyílt a szemem. Akkor változott meg bennem valami. Elhatároztam elfelejtelek. Beleszerettem Christianba.
- Szerelmet érzel vagy csak szeretetet? Ő megbecsül téged és vigyáz rád, de szerelem az, amit érzel iránta? Vagy amikor azt mondod neki szeretlek, csak szeretetet érzel?
Folytatta tovább. Úgy gondoltam jobb, ha ennek a beszélgetésnek véget vetünk.
Most teljesen megkavart. Olyan dolgokat mondott el, ami más megvilágításba helyezhet dolgokat. Igazából ez a mostani beszélgetés is furcsa volt. Úgy éreztem tudja, amit el akar mondani, de kereste a megfelelő módot, hogy mindezt közölje.
- Jobb lesz, ha megyek.
- Ne, várj, ne menj még! Elfogadom, hogy ti együtt vagytok. Elfogadom azt is, hogy nem akarsz. De legalább annyit adj nekem, hogy a barátom maradsz. Leszünk barátok? – kérdezte némi kétségbeeséssel.
- Lehetünk még. – mondtam neki majd felálltam.

Sebastian szemszög:

Azt állítja, hogy ő szerelmes Christianba, de mégsem válaszolta meg a kérdésem. Talán azért mert fél saját magának is bevallani, hogy nem szerelem amit érez. Tudom, hogy még van keresnivalóm. Tudom azt is, hogy tudja, hogy most őszinte voltam vele. Látom rajta, hogy a szívében van még valami, ami hozzám köthető, nem tépett ki onnan. Azt mondta lehetünk barátok. De én nem csak a barátságát akarom, hanem őt.
Félek attól, hogy most mindent elrontottam. Eddig legalább beszélgettünk, most viszont lehet ez is félresiklott. Olyan furcsa volt neki elmondani mindent. Gyakorlatilag szinte egy hazugság volt az utóbbi életem. Sok dolgot zúdítottam rá, és csak azt akartam, hogy mindent tudjon, de lehet ezzel több kárt, mint hasznot csináltam. Egy dolgot azonban határozottan tudok: Már egyszer elveszítettem, nem akarom ezt még egyszer…