43. fejezet

Sziasztok!

Ismételten itt vagyok. Először is szeretném elmaradásom pótolni. Kaptam az utóbbi időben 2 díjat amiket nagyon köszönök!

Másrészt végeztem egy kisebb rendrakást az oldalamon. Sajnos sok olyan oldallal találkoztam a cserék között amik megszűntek, ezeket kivetem onnan, valamint pár darab modult is kivettem és a díjakat is kiegészítettem.
Legutóbb azzal jelentkeztem, hogy az oldal a születésnapját ünnepelte. Akkor rossz érzés volt, hogy nem hoztam nektek fejezetet és ezért is és egyéb okok miatt is most hozok nektek egy teljesen más dolgot. Ennek a címe Melissa Clayton. Erre a linkre kattintva elérhetitek: http://melissa-clayton.blogspot.hu/ 
 Kérlek titeket olvassátok el, és ha érdekel titeket a folytatás írjatok hozzá!
Ami pedig a folytatást jelenti. Nem voltam elégedett önmagammal, amolyan válságba keveredtem. Már nem szeretném ecsetelni különösebbképpen, úgy érzem már elmondtam nektek mi járt a fejemben. Sok lehetőség merült fel bennem a folytatásra és sokáig nem tudtam eldönteni melyik lenne a legmegfelelőbb. Végül emellett a variáció mellett döntöttem. Megeshet, hogy meglátszik a fejezeten a kimaradás. Még annyit róla, hogy ez a rész hordoz egy kisebb üzenetet, és apróbb jeleket. Ezek fontosak lesznek a későbbiekben. Kérlek titeket fejtsétek ki a véleményeteket!
Valamint egy kedves ismerősöm megkért arra, hogy mutassam meg nektek az új történetét. Itt elérhetitek:  http://novellakreni.blogspot.hu Olvassátok ezt is!
Nem szaporítom tovább a szót, jó szórakozást!

43. fejezet

Apró jelek, parányi darabok…

Az élet egy hatalmas dolgot már megtanított nekem: Küzdeni kell! Minden egyes másodpercért, a számunkra fontos emberekért, az életért. Életünk, mindennapjaink folytonos harcból állnak, amik néha már észre se vehetők, hisz már belefásulunk és már megszokott dologgá válik számunkra. Kerülhet elénk könnyebb vagy nehezebb akadály, hihetjük azt, hogy ez volt az utolsó, itt a végállomás. Nem adhatjuk fel, próbálkoznunk kell, akarni kell, harcolni kell mindaddig, míg szívünk pumpálja a testünkbe a vért, míg csak ver, amíg a létezésünkre mondhatjuk: élet.

Memoár

…Épp a balettcipőm felhúzása okoz hatalmas gondot. Néha már annyira túlzásba viszem a táncot, hogy több kárt csinálok, mint hasznot. Most is ez a helyzet. Vágyakozom a tökéletesre, minden egyes mozdulatomból a legjobbat akarom kihozni. Tegnap is ezért fáradoztam. Lelkem nem hagyott addig nyugodni, míg úgy nem éreztem az a forgás olyan lesz, mint ahogy egy igazi művész csinálja. Most pedig ennek iszom meg a levét. Tegnap tegnapelőtt és azelőtt. Sorolgathatnám a napokat, de mind hiába. Ezeken az estéken megállás nélkül tökéletesítettem mozdulataimat. A lábam viszont most iszonyatosan fáj. Be van kötve, le van ragasztva. Amennyire csak tudom, ellátom a magamnak okozott sebeimet. Próbálom a cipőmbe szorítani, de a mozdulat óriási fájdalmat okoz. Viszont nem adom fel, hisz ez a nap, ami a karrieremet meghatározhatja. Eljött az idő, a sokévi gyakorlásnak végre megérhet a gyümölcse. Előttem a lehetőség, csak nem szabad feladnom. Összeszorított fogakkal, de végül sikerült. A lábamon immár a kissé már megkopott, de minden mozdulatot látott balettcipőm van.
Nekikezdtem és az óriási fájdalom ellenére kibírtam, megcsináltam. Küzdöttem és elértem a célom. Mondhatjuk betáncoltam magam a karrieremet meghatározó darab főszerepébe…

Claire szemszög:

Van még valami, amiről nem tudsz. Ismétlődött újra és újra ez a mondat. A hangot hallottam, de Jess szája nem mozdult. Felállt a székből.
- Miről nem tudok? – kérdeztem. – Jess! Hallasz? Miről nem tudok? – mondtam és egyre kétségbeesettebb voltam, hisz ő ügyet sem vetett rám, készült kimenni. Hirtelen felpattantam a székből és megragadtam a karját.
- Áruld el könyörgöm! – mondtam neki, ő viszont rám nézett, majd a kezére, amit fogtam. Kitépte a karját a szorításomból majd otthagyott egyes egyedül. Valamiről nem tudok, de mi lehet az? Mi az a dolog, ami még nem jutott a tudomásomra? Tudnom kell mi az! Idegességemben fel akartam a széket borítani, de megállított valami belül. Odalépkedtem a falhoz, majd azt csapkodtam. Miről nem tudok? – mondtam ki hangosan. Miről? – majd tovább ütlegeltem a falat.

Hirtelen felriadtam. Szívem eszeveszettül kalapált össze vissza, homlokom pedig tiszta víz volt. Kapkodtam a levegő után, nem tudtam hirtelen mi is zajlik körülöttem. Néztem körbe, de nem fogtam fel semmit. Olyan volt mintha egy ismeretlen helyen lettem volna, ha csak néznék, de nem látnék. Fel sem tudtam fogni mi is történik igazán. Megrémültem, hisz az előbb még nem itt jártam. Épp a falat ütöttem és meg akartam tudni azt, hogy miről nem tudok, most pedig itt vagyok. Nem tudtam hova tenni az egészet. Annyira megrémültem hirtelen, hogy néhány könnycseppem utat tört magának. Mindent éreztem, félelem, idegesség, düh, bánat. Szemeim lehunytam, majd bal kezemmel magam mellé nyúltam, ahol egy férfi karját tapintottam meg. Nem mertem kinyitni a szemem. Könnyeim továbbra is folytak. Majd erőt véve magamon kinyitottam szemeim és magam mellé tekintettem. Mellettem feküdt és édesden aludt Christian. Ezek szerint csak álmodtam.
 Egy kő leesett a szívemről, hisz Christian itt feküdt mellettem, de a lelkem legmélyén nem tudtam megnyugodni, ugyanolyan zavart voltam. A fejemben újra végigjátszódott az a képsor, hogy leszúrom őt. Újra és újra, és a düh. Összeszorítottam fogaim. A gyógyszerek! Azok a gyógyszerek megtehetik ezt velem a való életben is. Ráadásul minden olyan valóságos volt. Talán ez egy jel volt? Kezeimbe temettem az arcom. Igyekeztem visszaszorítani sírásom, nem akartam őt felébreszteni. Némi erőt gyűjtöttem magamon, majd felálltam az ágyról. Míg sírtam csak az járt a fejemben, hogy ezek a gyógyszerek megváltoztathatnak és veszélyes lehetek, inkább nem szedem azokat.  El kell azokat tűntessem az életemből örökre. Nagyon rossz és zavart lelki állapotban voltam. Levettem a táskám a székből, majd elkezdtem benne kutakodni. Keresgéltem, de nem találtam azt, amit szerettem volna. Ettől idegesebb lettem. Idegességemhez párosult lassacskán egy másik érzés, de ez ismert volt számomra. Düh keletkezett bennem, hasonló, mint álmomban. Ettől még jobban megijedtem és biztosra vettem, hogy az álom jel volt. Ha azt mondom ezek után, hogy érzések netovábbja kavargott bennem egyáltalán nem túlzok. Testem reakciója pedig a sírás volt. Hiába kotorásztam egyszerűen nem találtam azt a kis dobozt. Megfogtam a táskám, felfordítottam és tartalmát a szőnyegre borítottam. Megráztam egy kicsit, hogy minden kiessen belőle. Mikor már minden kihullott, a kupac közül kiszedtem végre azt, amit kerestem. Felemeltem a kis dobozt. Akkor, abban a pillanatban úgy éreztem a legjobb döntés, ha azoktól a piruláktól megszabadulok. Felálltam, majd a fürdőszobába siettem. A mosdókagyló előtt megálltam. A kagyló felett egy tükrös szekrény található, amire rátekintve magamat láttam vissza. Szörnyen néztem ki. Sírástól eltorzult arcomat figyeltem. Elmondható zavaros állapotban voltam. Néztem magam, majd megtöröltem a bal kezemmel szemeimet ezzel is meg akartam gátolni a könnyeimet. Ezután a kezemben lévő dobozra néztem. Egy pillanatra hezitáltam, de újra megerősödött bennem, hogy le kell engedjem azokat a lefolyón. Nekileselkedtem a felbontásnak. Nehezen ment egy kicsit, a körmömmel feszítettem felfelé a doboz tetejét. Végül sikerült. Már csak egy mozdulat választott el attól, hogy megszabaduljak tőlük. Csupán annyit kellett tegyek, hogy csuklóm elforgatom egy kicsit és kész. A kezem remegett, de nekikezdtem. Egy picit magasabbra emeltem a kezem a benne lévő műanyag gyógyszeres dobozzal és lassan elkezdtem kiönteni.

Christian szemszög:

Megfordultam, át akartam ölelni Claire-t. Viszont nem találtam magam mellet.  Elkezdtem tapogatózni, kerestem őt mindenhol. Mikor körbenéztem a szobában és láttam az ágy előtt a szőnyegen azt a felfordulást azonnal tudtam, hogy történt valami. Arról viszont elképzelésem sem volt, hogy mi. Gyorsan kipattantam az ágyból és odalépkedtem a kupachoz. Megnéztem mi lett kiöntve, próbáltam rájönni mi hiányozhat. Gyorsan körbefutottam, mikor rájöttem mi hiányzik: a gyógyszeres doboz. Ideges lettem, egy pillanatra azt hittem tett magával valamit. Kiléptem a szobából. Tanácstalanság fogott el azzal kapcsolatban, hogy mégis hol keressem őt. Hatalmas ez a ház és bárhova mehetett, ha nem találom meg időben ki tudja mit tett és mi lehet annak a következménye.  Elindultam hát egyenesen. A fürdőszobából fényt láttam kiszűrődni így odafutottam. Megtaláltam. Ott állt a mosdókagyló előtt, hallottam ahogy sírt és láttam, hogy készül valamire. Teljesen zavart állapotban volt. Gyorsan odaléptem mögé és megpróbáltam megakadályozni, még mielőtt bármi butaságot is tenne.

Claire szemszög:

 Már az első szem majdnem ki is hullott a dobozból, mikor Christian hirtelen megragadta a karom.
- Mit csinálsz? – kérdezte
- Megszabadulok tőlük. – mondtam neki sírva, s közben próbáltam a kezem kiszabadítani és kiönteni a gyógyszereimet.
Ő viszont nem hagyta megfogta a derekam és elhúzott onnan. Amint hátrahúzott, a kezemből a kis műanyagdobozka kiesett, lehullott a földre, tartalma pedig szanaszét gurult a padlón.
- Kérlek szépen eressz el, had szedjem össze és had öntsem ki. – kérleltem.
- Nem fogom hagyni! - mondta határozottam, majd egészen elhúzott a falig, ahol ő háttal nekidőlt a falnak, majd mind a ketten lecsúsztunk és leültünk a hideg földre. Nem tudtam kiszabadulni, de talán visszagondolva így a legjobb.

Nem engedett el, tartott a karjaiban. Én közben próbáltam kiszabadulni, kérleltem, hogy engedjen el.
- Kérlek, könyörgök neked, had szabaduljak meg tőlük!
- Nem engedlek. Miért akarsz ennyire a gyógyszerektől megszabadulni? – kérdezte
- Meg fog történni… - csak ennyit mondtam neki, s közben csak sírtam továbbra is.
- Mi fog megtörténni?
- Meg fog…
- Beszélj kérlek!
- Sajnálom.
- Mit?
- Én nem karlak bántani téged. Ezért kell a gyógyszereket leengedjem a lefolyón. – próbáltam neki elmagyarázni
- Nem értelek. Miért bántanál?
- Megváltoztatnak.
- Nyugodj meg! – mondta, próbált egy kicsit megnyugtatni s karjaiban tartott továbbra is.

Christian szemszög:

Rossz volt ezt látni. Egyik pillanatról a másikra csak így összeomlott. Feldúlt volt. Éreztem rajta, hogy mennyire zavart és nehezen emészti meg a dolgokat, hisz teste reakciója ezt súgta nekem. Szinte reszketett, s közben keservesen sírt. Ki akart szabadulni, de nem hagytam neki, majd lassacskán kezdte ezt feladni. Ez az élet, ez a sors, ez a sok nehézség lassan tönkre teszi és én ezt nem akarom. Nem hagyom, hogy kiforduljon önmagából, hogy legyőzött legyen. Erős jellem és kell a támogatás neki én pedig itt vagyok vele. Nem fogom hagyni, hogy meghátráljon. Éreztem, hogy már nem reszket, ez már jele volt annak, hogy kezdett megnyugodni. Így engedtem én is a szorításból lassacskán.

Claire szemszög:

 Ott voltam a védelmező ölelésében. Lassan sikerült megnyugodjak. Ő is észrevehette rajtam, így engedett a szorításból. Egymással szembe fordultunk.
- Elmondod mi történt? – kérdezte tőlem.
- Volt egy rémálmom. Álmomban minden olyan volt, mintha az valós lett volna. Reggel egymás mellett ébredtünk, itt töltöttük a napunkat. Bevettem a gyógyszerem és megváltoztatott. Dühös, hirtelen haragú lettem és kiszámíthatatlan. Elmentünk vásárolni, majd miután hazajöttünk én elindultam főzni. Te odajöttél hozzám és csikoltál. Én pedig leszúrtalak téged. Kórházba kerültél én pedig börtönbe. Megműtöttek és felébredtél én meg arra vártam, hogy elindítod-e ellenem az eljárást vagy sem. Aztán Jess is megjelent. Azt mondta nekem, hogy magadhoz tértél, de van még valami, amiről nem tudok. Nem mondta azt, hogy mi csak fogta magát és elment. És felriadtam. Mindent éreztem, minden érzelem valóságos volt, ez egy jel. Érted? Nem szabad szednem!
- Ezt csak álmodtad! Ez nem fog így megtörténni! – s közbe két kezével az arcom megfogta.
- De mi van ha mégis? Nem akarlak bántani téged!
- Nem is fogsz! Szeretlek és nem hagyom, hogy bármi rossz is történjen velünk!
Hitet adott minden egyes szava. Átöleltem és szinte kapaszkodtam belé. Szorítottam magamhoz. Olyan erővel szorítottam ahogy csak bírtam. Hajába is belemarkoltam. Jól esett érezni, jó volt a támogatása. Egy jó darabig szorítottam csak és erőt gyűjtöttem, majd elengedtem őt.
- Gyere, szedjük össze a gyógyszereket a földről. – mondta, majd nekiláttunk, hogy megkeressük a padlón sokfelé guruló gyógyszerszemeket. Szépen lassan sikerült összeszedjük, majd visszahelyeztük azokat a tartódobozukba, azt pedig lezárta Christian.
- Feküdjünk vissza. – állt fel mellőlem és nyújtotta felém a kezét, majd felsegített. Felálltam, majd átkarolt és visszasétáltunk a szobába. A gyógyszereimet letette az asztalra és visszafeküdtünk. Odabújtam hozzá. Fejemet a mellkasára helyeztem ő pedig átölelt.
- Megnyugodtál már? – kérdezte.
- Meg. – válaszoltam halkan, bár ez nem volt őszinte.
Nem tudtam megnyugodni, csak az járt a fejemben továbbra is mi lesz, ha ezek a gyógyszerek kihozzák belőlem ezt. Észre se vehetem akár, és csak megtörténik majd a baj.
Elkezdte a karom simogatni.
- Próbáljunk meg aludni. – mondta s egészen addig cirógatott míg el nem aludt. Éreztem ahogy egyenletes tempóban veszi a levegőt, ahogy nyugodtan és békésen pihen. Én viszont nem tudtam lehunyni a szemem. Nem akartam még egyszer ilyeneket álmodni. Csak gondolkoztam, járt az agyam. Néztem közbe a sötétbe, meredtem jobbra balra, de nem láttam sok mindent. Félek továbbra is ettől az egésztől. Tudom, hogy ez egy hatalmas harc lesz, ahol csak egy győztes lesz, annak pedig nekem kell legyek. Ez az elhatározás bennem van, ez ad erőt nekem, de e mellet egyfajta félelem is rejtőzik valahol a belsőmben. Mennyire lesz nehéz a harc? Fog-e áldozatokat követelni? Mi lesz, ha mégsem én kerülök ki győztesen? Ezek csak egy parányi részei voltak azoknak a kérdéseknek, amik megválaszolatlanul megjelentek a fejemben. Tudom, hogy nehéz az élet, de hogy ennyire!
Már régóta csak feküdtem, de továbbra se tudtam aludni. Christian még mindig ugyanúgy feküdt, tartott a karjaiban. Én meg már több órája gondolkoztam. Meddig fog ez így menni?
Már reggel hat óra volt. Azóta egy hunyásnyit sem aludtam. Úgy éreztem ekkor jött el annak az ideje, hogy kikeljek az ágyból. Semmi értelme annak, amit már órák óta műveltem. Óvatosan kimásztam az ágyból, ügyelve arra, hogy Christiant ne ébresszem fel. Betakartam, kivettem egy régi pulóvert a szekrényből, majd elindultam ki a szobából. A szobából kifelé menet megálltam egy pillanatra az asztal előtt. Felvettem a gyógyszeres dobozt és csak néztem. Ki kellett volna belőle vegyek egy szemet és egy pohár víz kíséretében le kellett volna nyeljem. Viszont nem tettem meg, egyszerűen csak visszatettem a helyére. A korábban elővett pulóvert felvettem magamra és kimentem a házból.

Odaálltam a korlát mögé, s néztem előre. Hűvös volt még, a friss levegő pedig az arcom simogatta. Jóleső érzés volt, egy kicsit ki is szakított a folytonos gondolkozásból. Néha egy kicsit erőteljesebben fújt, olyankor még a hajam is össze-vissza dobálta. Fáradt voltam, hisz mióta felriadtam az álmomból nem tudtam aludni, így most egy kicsit felfrissültem a levegőn. Néztem a természetet és lekötötte a figyelmem. Olyannyira, hogy mikor visszamentem a házba csak arra lettem figyelmes, hogy már több mint egy órája kint tartózkodtam. Visszamentem Christianhoz a szobába, aki még mindig aludt. Megsimítottam az arcát és elmosolyodtam. Megfordultam és indultam ki a szobából, mikor megfogta a kezem.
- Ne siess ennyire! – mondta álmosan és mosolyogva
- Sikerült felébresszelek, pedig nem akartam.
- Nem baj, ha te ébresztesz fel, annak örülök a legjobban, ha te vagy itt reggel mellettem mikor felébredek.
Elmosolyodtam, majd odahajoltam hozzá és adtam egy puszit a szájára.
- Megyek, csinálok reggelit.
- Megyek én is. – majd kikelt az ágyból, gyorsan átöltözött és jött utánam, hogy együtt csináljuk meg a reggelit.
Hamar megcsináltuk, majd megterítettünk és együtt elfogyasztottuk utána pedig együtt is takarítottuk fel a romokat.
- Christian! – szóltam neki – Sajnálom, hogy hajnalba annyira kiborultam, csak…
. Csak semmi baj. – szakított félbe. – Én szeretlek téged és itt vagyok melletted történjen bármi. Gördülhet egy akadály eléd én segítek majd és elgördítjük ketten. Ez a betegség már régóta terhel téged és megmérgezi az életed, de együtt legyőzzük. Lehetnek rossz napjaid, de itt leszek.
- Köszönöm . – mondtam neki majd odabújtam hozzá, ő pedig megölelt.

***

Éppen zuhanyoztam, mikor bejött a fürdőszobába Christian is.
- Telefonon keresnek!- szólt
- Ki? – kérdeztem vissza
- Egy bizonyos Dr. Mike Harris.
- Kicsoda? Dr Harris? – gondolkodtam hangosan, de hiába próbálkoztam rájönni ki lehet nem tudtam. – Egy pillanat. – mondtam, majd kiszálltam és gyorsan magamra tekertem egy törülközőt. Christian átadta a telefont.
- Igen tessék, itt Claire Ecclestone.
- Jó napot! Dr. Mike Harris vagyok.
- Jó napot doktor úr!
- Én vagyok az, akiről Dr. Holt beszélt, én fogom a maga műtétét elvégezni. Szeretném, ha találkoznánk és konzultálnánk a műtéttel kapcsolatban. Meg kell beszéljük  a részleteket, el kell mondjak önnek mindent a műtéttel kapcsolatban. Most egy hétre el kell utazzak egy konferencia miatt, így ez az alkalom lenne a legideálisabb. Önnek jó ma?
Hirtelen nem tudtam az információáradatot kezelni. Csak az ragadt meg bennem, amit utoljára mondott.
- Igen jó.
- Nagyszerű. Akkor délután 3 órakor jöjjön el a kórházba.
- Rendben. Megadná a kórház pontos címét? Tudja Dr. Holt még ezt az információt nem árulta el.
- Persze. – mondta. Gyorsan előkotortam egy papír cetlit és egy tollat és leírtam, hogy hova kell majd menjek.
- Rendben, akkor délután találkozunk. Viszont hallásra!
- Viszont hallásra! – majd letette a telefont.
- Mit akart? – kérdezte azonnal Christian
- Ő fog megműteni és azért hívott, hogy ma találkozzunk a kórházban. Azt mondta meg kell beszéljük a részleteket és tájékoztatnia kell mindenről ami a műtéttel kapcsolatos.
- Hány órakor találkozunk ma vele?
- Délután 3 órakor. Eljössz?
- Ez csak természetes. Ezt együtt csináljuk végig már mondtam. Mindvégig veled akarok maradni és ebben semmi se fog megakadályozni. Se a munka, se senki nem fog azokban a percekben mellőled elszakítani mikor ilyen fontos dolgokról van szó.
- Nem is tudod ezt mennyire jó hallani. Annyira boldoggá teszel ezzel. – mondtam neki
- Boldognak is akarlak látni. – s megsimította az arcom
Visszamentem a fürdőszobába, megtörölköztem, felöltöztem majd gyorsan hajat szárítottam. Miután végeztem indultam, hogy megkeresem Christiant, hogy mit csinál. Nem találtam sehol. Kerestem minden helyiségben, míg végül az ablakon keresztül megpillantottam. Kint ült a tornácon. Kimentem hozzá.
- Igen ezzel én is egyet értek. – mondta a telefonba.
Leszűrtem, hogy munkával kapcsolatos a telefonhívás. Leültem mellé a padra.
- Igen azt is megbeszéltem már. – folytatta.
Én csak ott ültem és figyeltem. Tudom, hogy fontos ember és nagyon elfoglalt, csak sajnálom szegényt, hogy nagyon kevés a szabadideje. Ott ültem csendben mellette és míg ő telefonált nézelődtem.
Már hosszú percek óta telefonált. Egy kicsit fölöslegesnek éreztem magam ott, ezért visszamentem a házba. Bementem a szobámba és mindent összeszedtem, hogy ha indulunk az orvoshoz ne kelljen az utolsó pillanatban kapkodni. Egyik pillanatban megint az asztal előtt találtam magam. Ott volt előttem az a bizonyos gyógyszeres doboz. Ismételten a kezembe vettem. Vettem egy mély levegőt és hoztam egy döntést. Odalépkedtem az éjjeliszekrényemhez, aminek kinyitottam a fiókját. Bele akartam tenni a dobozkát, de valami mégis megakadályozta a kezem. Visszacsuktam a fiókot, majd a táskámért nyúltam. Beletettem, majd becibzároltam.
 Nem sokkal később ő is csatlakozott hozzám. Hátulról átölelt, majd belepuszilt a nyakamba.
- Sikerült elintézned mindent? – kérdeztem tőle.
- Sikerült nagy nehezen. Néha nem mozgunk egy hullámhosszon ilyenkor egy kicsit több időbe telik, mire megoldjuk a felmerülő kisebb nagyobb ügyeket.
- Az a lényeg, hogy sikerült. – fordultam vele szembe. Mélyen a szemébe néztem és a köztünk lévő távolságot is lassan loptam. Már csak milliméterek voltak közöttünk, mikor ismételten megcsörrent a telefonja. Ránézett dühösen a telefonra, majd újra rám. Már a pillantásából is tudtam, hogy megint az a bizonyos valaki hívhatta, akivel nemrégen beszélt.
- Vedd fel. – mondtam neki.
- Megőrítenek! – sóhajtott egy hatalmasat majd felvette.
Fel alá mászkált a szobában, ebből arra következtettem, hogy ideges.
- Nem! Nem ez volt megbeszélve! – dühöngött a telefonban. – Micsoda? – mondta egyre hangosabban.
Kiment a szobából. Lehet nem akarta, hogy lássam őt kiakadni. Körülbelül egy fél órát töltöttem még én is bent, majd újra megkerestem őt és mikor megtaláltam ismételten kint, kimentem hozzá. Most nyugodtabbnak tűnt már.
Letette a telefont szinte azonnal, hogy én kimentem.
- Ne haragudj…
- Semmi baj. – szakítottam őt félbe.
- Ne haragudj, egyrészt ezért mert itt eszeveszett módjára kiabálok a telefonba, másrészt pedig mert el kell menjek.
- Hova kell? – kérdeztem egy kicsit meglepődve
- El kell menjek egy fontos tárgyalásra, ami nem tűr halasztást.
- Értem. – mondtam csalódottan.
- Haragszol érte? – kérdezte tőlem
- Nem haragszok, menj nyugodtan. – elmosolyodott, majd adott egy puszit.
- Tudom, hogy megígértem, hogy elmegyek veled, de ez közbe jött.
- Semmi baj. – mondtam neki halkan.
Azt mondta se a munka se senki nem fogja őt gátolni abban, hogy velem jöjjön. Sajnos most mégis lett egy akadály. Én pedig ezt nem fogom neki odadörgölni az orra alá. Tudom, hogy ő nagyon fontos láncszem a csapatban és hogy sok idejét leköti a munka. Egy kicsit rosszul esett, de ez van, most háttérbe szorultam pontosabban a száguldó cirkusz mögé. Belegondolva a későbbiekben is előfordulhat még ez, hozzá kell majd szokjak?
Mivel neki sietnie kellett ezért gyorsan felkaptam a táskám, bezártam a házat, majd elindultunk haza. Dél körül volt az idő, amikor megérkeztünk a háza elé.
- Nemsokára találkozunk.
- Sietek vissza. Szeretlek. – mondta
- Én is szeretlek. – mondtam neki, majd megcsókoltuk egymást.
- Ha végeztél hívj! – mondta nekem
- Rendben. – mosolyogtam rá egyet bár továbbra is csak a csalódottságot éreztem
Kiszállt az autóból én pedig elindultam haza.
Volt még egy kis időm a megbeszélt találkozóig addig igyekeztem magam felkészíteni. Átöltöztem indulás előtt majd úti célom a fejembe táplálva elindultam. Egész úton elkísért egy bizonyos kis félelem. Talán ezért éreztem ezt, mert féltem attól mi is fog történni ezen a találkozón. Megérkeztem a megadott címre. Táskám felvettem mellőlem, kiszálltam az autóból, majd lezártam és elindultam a kórház bejáratához. Miután minden szükséges információhoz hozzájutottam megkerestem az orvost. Sikerült hamar megtalálnom. Ott álltam az ajtaja előtt. Az első és ugyanakkor nagyon fontos találkozó az orvossal én pedig itt vagyok és készen állok, még most így egyedül is…