48. fejezet

48. fejezet

Ne engedj el…

Van, amikor pillanatok döntenek el fontos dolgokat. Van, amikor rögtön kell döntenünk, cselekednünk valamit. Nem tudjuk mi lesz egyik illetve másik esetben. Szárnyalunk vagy a mélybe zuhanunk? Keserűséget vagy a boldogságot választjuk? Helyes-e amit teszünk vagy éppen a legrosszabb döntést hozzuk meg?

Amikor a kezünkbe veszünk egy tollat és a papírhoz nyomva betűket formálunk, alkotunk valamit. Lehet az egy szó, lehet az egy mondat, lehet az valakinek a története. Akkor a kezünkben van az általunk papíron megszemélyesített illető sorsa, mi döntjük el miként cselekedjen, mi történjen vele, de mi a helyzet velünk? A mi életünket és sorsunkat is megírja valaki? Milyen sorsot szán nekünk? Milyen akadályok elé állít minket, kik okoznak nekünk még csalódást? Milyen befejezést szán a mi történetünknek?

Váratlanul érte a felmondásom, meglepődött. Láttam mindezt kiülni az arcára.
- Ezt nem fogadhatom el! – reagált így a kezében lévő borítékra, majd anélkül, hogy felbontotta volna nyújtotta felém.
Én eltoltam magamtól a kezét.
- Ki szeretnék lépni, ha ezt nem most, akkor mihelyst lehet megteszem! – próbáltam határozott lenni.
Erre nem mondott semmit, csak fogta és eltépte az egészet.
- Claire…
- Elég volt! – néztem rá, de alig bírtam türtőztetni magam, hogy ne sírjak – Elmondtad mit gondolsz és elég volt! Sajnálod, hogy belém szerettél… Most adok esélyt arra, hogy nélkülem folytathasd az életed!- egy egyszerű mozdulattal felkaptam Jess bőröndjét és megkerültem őt. Ő viszont nem hagyott elmenni. Magához húzott. Kezemből kiesett a bőrönd fogója, ő pedig tartott. Ha azt mondom, hogy szorított az erős kifejezés, de jelezte, hogy szeretné, ha az ő akarata dominálna most. Arcát egyre közelebb tolta az enyémhez. Szinte érintették egymást bőreink. Azt vártam, hogy mondjon valamit, de nem. Kezem szorításából lassan engedett, míg végül elengedte azt.
- Claire. – súgta ismételten a nevem
Nyeltem egy nagyot. A torkomban éreztem egy hatalmas gombócot, és érzéseim egyre jobban győzedelmeskedni akartak felettem.
- Nem kell folytatni… - mondtam egyre halkuló hangon, s közben szemem is lehunytam.
- Ne menj el!
- Elmegyek. – szólaltam meg ismételten. – Nem tudom elfelejteni amit mondtál… - akartam még beszélni, de már nem tudtam. Az érzéseim győztek.
Elhúzódtam tőle, kezembe vettem ismételten a bőrönd húzóját és újra nekiindultam.
Egy egyszerű dolognak tűnik az egész mégis hihetetlenül nehéz volt nekem. Akárhogy is nem tudom elfelejteni és nem tudom megbocsátani, amit mondott. Büszkeség. Nevezhető ennek is, de akkor belém gázolt. Elégszer tapostak már belém és most itt az ideje, hogy elég legyen mindennek. Vannak olyan pillanatok, amikor szárnyalok, de sokszor érzem azt, hogy egy óriási gödör mélyén vagyok. Többnyire pedig az utolsó variáció érvényes. Újra a magasban akarok lenni, újra úgy akarok élni, mint azelőtt. Talán ez az idő, amit itt töltöttem egy külön állomás volt számomra, ahonnan most tovább utazok, és nem térek már vissza.  Elköszönök mindenkitől és mindentől, elfelejtek mindent és mindenkit és egy új életet kezdek.
A csendes folyosón hallatszottak lépteink, hallatszott a bőrönd kerekének kisebb robaja. A lifthez mentünk és megvártuk, míg értünk jön. Hamar megérkezett és mi beszálltunk. A recepciónál Jess elintézett mindent.
Elindultunk a szobámhoz, hogy én is össze tudjak pakolni.
- Gyere, ülj le egy kicsit, még összepakolok és hívok egy taxit. – mondtam barátnőmnek. - Rendben vagy amúgy Jess? – érdeklődtem felőle, hisz féltem őt és megijesztett, mikor rosszul lett.
- Persze. Bár csak egy kicsit játszottam rá a dologra, de jól vagyok. – nyugtatott meg
- Ki fogod bírni az utat?
- Persze.
Ő leült a fotelbe én pedig nekikezdtem összeszedni minden holmim. A ruháimat igazából nem is nagyon pakoltam ki a bőröndből. Csak egy-két apróságot kellett összeszedjek, majd egy egyszerű mozdulattal összehúztam a bőrönd cipzárját. Odavittem a másik bőröndhöz az ajtó mellé és felállítottam. Elővettem a telefonom. A kijelzőre nézve észrevettem, hogy van nem fogadott hívásom. Megnyomtam a gombot és megnéztem ki keresett. Ez az illető Christian volt.
Megnyomtam a kilépés gombot, majd tárcsáztam és hívtam egy taxit. Azt mondták egy fél óra múlva érkezik, így addig azt a kis időt a szobámban töltöttük még. Ez alatt a rövid idő alatt volt lehetőségem gondolkozni. Odaálltam az ablakhoz és meredtem néztem ki az üvegen keresztül. Néztem, de mégsem láttam, nem ott jártam fejben. Az érzések kavarogtam bennem, de legfőképp csalódást éreztem. Ismételten felszínre akartak törni, de én ezt nem akartam, csak el akartam fojtani azokat. Azonban ez nem úgy sikerült, mint ahogy azt fejben elterveztem. Könnyeim csordogáltak arcomon, amiket én egy egyszerű kézmozdulattal félre söpörtem. Jess meghallotta, hogy sírok. Odalépett mellém és bátorításképpen megsimította a karom.
- Nem lenne jobb, ha beszélnél róla?
- Nem tudom.
- Mi történt Claire? – kérdezte
Könnybe lábadt szemmel válaszoltam neki.
- Felmondtam.
- Mit csináltál? – kérdezte meglepődve.
- Felmondtam. – megtöröltem közben a szemeim.
- De…
- Elmondtam neki amit érzek. Egyszerűen nem tudom lenyelni amit mondott.
- Nem úgy gondolta… - kezdte menteni – De mi történt a szobában?
- Azt mondta nem fogadja el a felmondásom, és egyszerűen csak széttépte. Aztán azt mondta, hogy bocsássak meg neki. Ott akartam hagyni, de ő a karomnál fogva megragadott, odahúzott magához és súgta, hogy ne menjek el. Én pedig csak azt mondtam neki, hogy nem tudom elfelejteni amit mondott és otthagytam.
- Nem akartam beleavatkozni az életedbe és sajnálom, hogy odahívtam, de… - szabadkozott, de én félbeszakítottam.
- Nem baj, így legalább le tudtunk mindent zárni.
- Ezzel most mire akarsz célozni?
- Arra, hogy kiléptem és ezzel vége. Sajnos megszegtem az anyunak szánt ígéretem, de nem bírom betartani. Nem tudom csinálni ezt a se veled, se nélküled dolgot. Ez lassan belülről felőröl. Amúgy is van… mindegy.
- De nem mindegy! Látom rajtad, hogy sok összegyűlt.
- Jobb lesz. Csak felejtek és kész.
- Biztos vagy te ebben, hogy jó-e a döntésed? Szerinted menni fog ez a felejtéses dolog?
- Igen. – mondtam bizonytalanul
Beszélgetésünket telefonon ismételt rezgése zavarta meg, amit odatettem az asztalra. Jess odalépett az asztalhoz, felvette onnan a készüléket, majd odaadta a kezembe.
- Eleget hallgattam már, hogy csörög, vedd fel!
Elvettem tőle a készüléket. Egy pillantást vetettem a kijelzőre, majd megnyomtam a gombot. A zöld helyet, viszont a pirosat.
Nem sokkal ezután összeszedelőzködtünk, majd elhagytuk a szobám és kijelentkeztem a szállodából. Ott álltunk kint és vártuk a taxink. Olyan volt az egész, mintha csak egy filmben lettünk volna, ahol egyszer csak történik valami és minden más lesz. Azonban az a különbség a vászonra vetített élet és a valóság között, hogy mindaz csak kitaláció. Az életben semmi sem olyan egyszerű, nem léteznek csodák, nem megy minden olyan könnyen.
A rendelt taxink megérkezett. Leparkolt a hotel előtt. Kiszállt a sofőr. Nagyon segítőkész és kedves férfi volt, elvette tőlem a bőröndöket és betette a csomagtartóba. Megköszöntem a segítséget és ezt a kedves gesztusát egy mosollyal is jutalmaztam.
Az ajtót készültem kinyitni. Nehezebbnek bizonyult, mint amennyire annak kellett volna lennie.
- Szállj be! – szóltam Jess-nek. Ő beszállt, majd bentebb csúszott.
- Gyere, be tudsz te is ülni. – mondta nekem.
Készültem beszállni a taxiba, de nem sikerült. Megakadályoztak ugyanis ebben. Egy kéz ragadott meg hátulról.
- Nem hagyhatlak elmenni! – hallottam mögülem a hangot.
Megfordultam. Christian állt ott és fújtatott nagyokat.
- Christian… - nem hagyta, hogy folytassam.
- Csak egy percet adj! – könyörgött.
Közben hallottam Jess-t is megszólalni az autóból.
- Beszélj vele!
Arrébb léptünk pár lépést.
- Claire kérlek szépen…
- Már elmondtam mit érzek.
- Sajnálom.
- „Sajnálod, hogy belém szerettél…” - nem tudom elfelejteni.
- Én nem tudom…
- Zárjuk le!
- Kérlek, ne engedj el!
- El kell egymást engedjük!
- Én nem tudlak! Én szeretlek téged és nem akarlak elveszíteni.
- Meg akarom neked köszönni, hogy boldog voltam veled. Régen éreztem már ehhez hasonló boldogságot. – lehajtottam a fejem. –Sajnos sokáig rossz úton jártam, de miattad léptem erre az útra aminek most itt a vége. - újra felemeltem a fejem és a szemébe néztem. Már mondtam neked mi az oka. Nem akarok itt veszekedni vagy ordibálni, jelentet rendezni. Annak semmi értelme. Nem tudom kiverni a fejemből, amit és legfőképpen, ahogy mondtad. A szemed akkor mindent elárult, láttam rajtad, hogy komolyan is gondoltad amit mondtál. Leforrázott. Nem hittem annak, amit akkor látok.
- Claire én a bocsánatodért esedezek. Mindennél jobban szeretlek és az, hogy most el akarsz menni ráébresztett mindenre. Ideadtad azt a borítékot és elmondtad, hogy ki akarsz lépni. És az életemből is. Ezt nem hagyhatom, nem hagyhatom, hogy elsétálj. Nekem szükségem van rád. Nekem te vagy a jövőm. Ezt már akkor is éreztem, mikor a túra után a csillagokat néztük és megcsókoltál. Akkor pedig, mikor ezt mondtam neked, nem úgy viselkedtem, mint ahogy kellett volna.
- Nem tudok máshogy érezni. Nem tudom kiverni a fejemből, nem megy. Váljunk el csendben egymástól.
- Menj csak el így könnyebb lesz! – vágta a fejemhez.
Meglepetten néztem rá. Hirtelen egy másik véglet állt előttem.
- Jössz ezzel a csendben váljunk el dologgal. Biztos, hogy szerettél? Ha szerettél és szeretsz, ennyi miatt nem hajíthatsz el magadtól! Csak jöttél beléd szerettem és most itt hagysz had fájjon!
- Kár, hogy nem látod magad!
Ideges lett.
- Ez nem így működik. Most mi lesz, ha megtudja…
- Ha megtudja mi? A média vagy az apám? – vontam kérdőre. Téged csak az érdekel? Csak a hírnév és apám támogatása? Ez most komoly?
- Claire, én nem így gondoltam. – kezdett mentegetőzni
- Tudod az futott át az agyamon, hogy te vajon ugyanaz az ember vagy akibe beleszerettem, vagy csak egy színész? Hát persze, mi más is lenne! Jöttem és amint megtudtad a nevem fordult a sorsod. Odakerültem a csapathoz és érdekes módon apámmal is jobb lett a viszonyod, sőt mit mondjak egyre jobb a csapat helyzete! Micsoda véletlenek ugye? Szánalmas vagy… Nem vagy különb ember Sebastiannal. Még róla gondoltam azt, hogy egy sajnálatra sem méltó ember és most te is.
Ekkor olyan szinten csalódtam emberben, mint még soha. Kereshetem a megfelelő szavakat, de nem találom. Elhúzott előttem egy mézesmadzagot, mutatott nekem egy jövőt, elhitetett velem egy boldog életet. De csak egy színjáték volt. A helyzetnek köszönhetően megmutatkozott a valódi énje.
Csak ott akartam őt hagyni, nem akartam már neki semmit sem mondani, de úgy érzem nem is tudtam volna.
Léptem egyet hátra, de ő gyorsan utánam lépett, két kezével közrefogta az arcom és megcsókolt. Viszonoztam a csókot. Egy hosszabb pillanatnyi varázs volt, de tudom ez csak az én részemről.
Ajkaink elváltak egymástól és lassan ő is távolodott tőlem.
- Ez is bizonyítja, hogy nem úgy van, ahogy te gondolod!
Szemeim megteltek könnyel, de még elmondtam neki amit akartam:
- Jól vésd az emlékezetedbe ezt a csókot, én is azt teszem hisz ez lesz köztünk az utolsó…

Mindannyian hordozunk sebeket, ki kisebbeket, ki nagyobbakat. Mélyen elrejtjük magunkban, hogy mások ne lássák a beforradó sebeket, vagy a régi hegeket. Ezek mindig velünk lesznek és emlékeztetnek minket arra, amiken valaha is átestünk életünk során, amik formáltak minket, erősítettek, ráébresztettek dolgokra, amik miatt azok lettünk, akik most vagyunk. Okozhatnak ismételt könnyeket, de rájövünk mégis így kellett mindennek lennie. Csalódhatunk sokszor, jöhetnek kihívások erősnek kell lennünk és ki kell bírnunk. Hisz nem tudjuk, mikor jön el valóban az Utolsó…