Utolsó Ígéret: Csomagolatlan ajándék

Sziasztok!

Boldog Karácsonyt Mindenkinek!

A mai nap is megérkezett az ajándékom! Mint ahogy azt tegnap is mondtam először felsorolom a korábbiakat:

1. ajándék: Beauiful (egy kattintással elérhető)

2. ajándék: Utolsó Ígéret 49. fejezet 

Ami pedig a mai ajándékot illeti. Hoztam nektek egy novellát. A novella szereplőit már ismeritek, hisz mindannyian ennek a történetnek a szereplői. Ez az ajándékom egy amolyan "különkiadás". Szeretném leszögezni, hogy ez nem a folytatás és nincs köze az elkövetkező részekhez, ez amolyan lehetne akár ez is majd egyszer történet. A novellában vannak momentumok amiket a történetből ragadtam ki és vannak, amiket a megírásakor találtam ki. Remélem tetszeni fog és megleptek ajándékként néhány hozzászólással. :)

A következő ajándék Dec. 27-én fog felkerülni!

Még egyszer Mindenkinek Kellemes Ünnepeket!

Jó szórakozást!

Puszi

Csomagolatlan ajándék

Karácsony. Talán a valaha hallott egyik legszebb szó. Egy ünnep, ami a szeretetről szól, arról, hogy akik fontosak nekünk ott legyenek velünk.
Míg kint hull a hó és hideg van, addig odabenn a házban áll egy feldíszített fenyő, finom illatok, meleg és kellemes hangulat van. Ez az az ünnep amikor nem számít ki kicsoda, mindenkinek jár egy szelet a boldogságból. Lehet, hogy valaki egyedül tölti ezt az ünnepet, magányosan, mert elveszített valakit, de mégis tud mosolyogni, mert hisz. Ezen a napon mindannyian hiszünk. Hiszünk a csodákban, elfelejtünk mindet, hisszük egy percre megáll a világ, egy pillanatra csupán önfeledten boldogok vagyunk. Ekkor lelkünkben valahol a magasban szárnyalunk, a csillagok között és ott újra találkozunk, még ha csak egy pillanatra is azokkal, akik igazán hiányoznak nekünk, akik fizikailag nem fogják meg a kezünk a fa mellett állva, de abban a pillanatban és ott láthatatlan kezükkel megsimítják arcunk. Érezzük, s abban a pillanatban a hiányuktól sajduló szívünk nem fáj.

Én is ezt teszem egy pillanatra, mint ahogy azt már néhány éve. Behunyom a szemem és egy rövid időre a magasba szállok, újra látom őt, majd visszatérek. Elmosolyodok, mert ott volt.
A mögöttem álló idő, nagyon sok mindent hozott. Küzdelmet, erőt, fájdalmat, könnyet, de mindemellett támogatást, boldogságot, szerelmet.
A konyhában vagyok és készülődök. A sütemény már a sütőben. A krémet készítem el a tetejére. A recept alapján haladok. Nem vagyok egy tökéletes háziasszony, és ez főleg a süteménysütésnél mutatkozik meg, de igyekszek. Karácsony van és sütemény kell!
Christian odasettenkedett a hátam mögé, majd karjaival hátulról átölelt.
- Milyen finomságot készítesz?
- Megpróbálkozok ezzel a süteménnyel. – s mutattam a papírra, majd a krémre a tálban.
- Megkóstolhatom? – kérdezte
- Persze. – egy kis krémet tettem az ujjam végére, majd nyújtottam felé, de nem tudta megkóstolni, mert rányomtam az orrára.
Elkezdtem nevetni.
- Hékás!
Ő is belenyúlt a krémbe és engem is össze akart maszatolni. Én megpróbáltam elhúzódni tőle, de nem sikerült, én is krémes lettem. Nagyot kacagtunk a másikon. Nyakánál átöltem majd közelebb hajoltam hozzá, míg homlokunk össze nem ért. Ő derekamnál fogva átkarolt.
- Szeretlek. – súgtam neki.
- Én is szeretlek. – súgta ő is.
Adtam egy puszit neki. Elengedtük egymást, majd folytattam tovább a krémkészítést. Ő mégis megkóstolta.
- Finom! – adott még egy puszit az arcomra majd elhagyta a konyhát.
Nem sokkal később elkészültem a süteményekkel. Levettem magamról a kötényt, majd betettem a krémes csodát a hűtőbe.
Kilépve a konyhából nem találtam sehol párom.
- Christian merre vagy?
Hirtelen kilépett a hálószobából.
- Itt vagyok!
- Mit csináltál?
- Azt nem árulhatom el! – mondta mosolyogva, majd finoman arrébb tessékelt a szobától. – Díszítsük fel a fát! – lelkesedett.
Elmosolyodtam rajta, majd nekikezdtünk. A fa már be volt állítva a helyére. Elővette párom a díszeket és odahozta a fához. Mind a ketten vettünk ki az ezüstszínű gömbökből és elkezdtük azokat egyenként feltenni a fára.
Hosszú idő után egy olyan karácsony küszöbén állok, ami nem megszokott, legalábbis számomra nem. Érzem már a levegőben is a boldogságot és ez fantasztikus.
Csörrent egyet a telefonom. Ez a hang jelezte, hogy egy üzenetet kaptam. Odasétáltam az asztalhoz, kezembe vettem a készüléket, majd megnéztem kitől kaptam.
A feladó Jess volt, az üzenet pedig az alábbi:
„Épp most küldtem egy angyalt, hogy vigyázzon rád, de az visszajött, mert az angyaloknak nem kell egymásra vigyázniuk!”
Az üzenethez volt mellékelve egy fotó is, amin hárman vannak rajta. Gregor, ő és a kislányuk. Ott vannak a karácsonyfájuk előtt.
Boldogságom tovább fokozódott.
- Christian nézd mit kaptam! – szóltam, s közbe már vittem hozzá a telefont. - Milyen boldogok együtt! – mondtam.
- Igen azok! Megérdemelték. – majd megölelt.
Egy kis ideig csak ott álltunk egymáshoz bújva és néztük a képet, amit elküldött.

- Ez kerüljön ide! – szólalt meg, mikor már csak az utolsó simítások voltak hátra.
- Várj! Odaadom!
- Tartom a kezem!
- Tessék!
Feltette az utolsó díszt is és ezzel végeztünk.
- Gyönyörű lett! – jelentettem ki.
- Igen az! – elmosolyodott miközben rám nézett.

Már végeztem az átöltözéssel. Christiannak is kikészítettem egy inget és egy másik nadrágot, hogy azt vegye fel.
- Kiraktam az ágyra az inget és a nadrágot öltözz át!
- Rendben asszonyom. – mondta majd elindult a hálószobába.
Ránéztem az órára. Megnyugodtam még időben voltam. Minden pont úgy haladt, mint ahogy azt a telefonban megbeszéltük. Halk kopogásra lettem figyelmes. Kinéztem a kukucskálón. Elmosolyodtam. A lehető leghalkabban kinyitottam az ajtót. Ott álltak Christian szülei az ajtó másik oldalán.
Ez az év nem csak nekem okozott váratlan eseményeket, hanem neki is. Volt neki is egy hullámvölgye, amikor nagyon elmérgesedett közte és a szülei között a viszony. Olyannyira elfajult, hogy bezárták előtte az otthonuk kapuját. Édesapja azt mondta neki, hogy már nem az az ember, mint akit nevelt, ő már nem a fia. Édesanyja szótlanul és sírva az édesapja mellé állt. Ekkor pedig Christian is megtört. Sokáig láttam rajta, hogy ez nagyon fáj neki, de az idő múlásával apránként megpróbálta leplezni. Tudom, hogy vágyik arra, hogy meg tudjanak egymásnak bocsátani és a büszkeségét mindenki félre tudja tenni. Én pedig ezt szeretném megadni neki. Pár héttel ezelőtt elutaztam a szüleihez. Beszélgettem velük, meséltem nekik a fiúkról. Elmondtam azokat is, amiket ő szavakkal nem mondott nekem, de én mégis láttam. Az édesapja félre tudta tenni a büszkeségét és belátta, hogy ő is hibázott.
- Jöjjenek be! – suttogtam.
- Christian? – kérdezte édesanyja
- Bent öltözik.
Elvettem tőlük a kabátjaikat, felakasztottam, majd bentebb invitáltam őket a lakásba.
- Megyek, előcsalogatom! – mondtam mosolyogva
Benyitottam a szobába. Már az ingjét gombolta össze.
- Felöltözött már ez a sármos úriember itt előttem?
Elnevette magát. Lépett közelebb, minden egyes lépéssel csökkentette a köztünk lévő távolságot.
- A világ legszebb nőjének megadom erre a választ. Elkészültem.
- Helyes. – adott egy puszit.
- Segítened kellene egy kicsit a konyhában. – próbáltam ezzel mihamarabb kicsalogatni a szobából.
- Egy pillanat és megyek!
- Kint várlak. – majd elhagytam a szobát.
A szülei ott álltak a kanapé előtt és nézték közben az általunk feldíszített fát. Mikor mozgásra lettek figyelmesek azonnal odakapták a fejüket a hang forrásához és nézték feszülten ki lép ki az ajtón. Mikor én jöttem ki egy kicsit csalódtak.
- Mindjárt jön. – suttogtam izgatottan.
Láttam rajtuk is, hogy várják ezt a pillanatot.
Nyílt az ajtó. Lélegzetvisszafojtva várták fiúk megjelenését, és én is vártam, hogy miként fog alakulni ez a pillanat.
- Már itt is vagyok! – mondta kilépve a szobából. – Miben kell… - itt megakadt a szava, meglátta a szüleit.
Édesanyjának könnybe lábadt a szeme. Christian annyira meglepődött, hogy szinte földbe gyökerezett a lába. Senki nem szólalt meg, így végül megtörtem a csendet.
- Tudom, hogy vágysz arra, hogy a szüleiddel együtt tölthesd az ünnepet! – ekkor rám nézett. Meg volt hatódva, az ő szemébe is könnyek gyűltek. – Most itt a lehetőség, menj oda és adjatok a családotoknak még egy esélyt! – az utóbbi mondatot, már csak neki súgtam.
Ő hallgatott rám és odament a szüleihez. Megölelte először az édesanyját és adott egy puszit az arcára, majd édesapját is átölelte. A szülőkben is felszakadt valami. Már nyoma sem volt a korábbi veszekedésnek. Mindannyian elkezdtek sírni. Én is megkönnyeztem. Látni a boldogságukat felemelő érzés volt. Nekitámaszkodtam a falnak és úgy figyeltem őket. Mindenki hevesen törölgette a szemét.
- Fiam! – mondta még egyszer az apukája, s még egyszer újra magához szorította.
Miután elengedték egymást odajött hozzám Christian és megölelt.
- Köszönöm az ajándékot! Többet ért bárminél! – súgta a fülembe és hallottam a hangján, hogy még mindig sír.
- Nekem te vagy a legfontosabb, és boldognak látni téged mindennél többet jelent! – súgtam neki.
Elengedett. Fejét odahajtotta az enyémhez és mélyen a szemembe nézett:
- Köszönöm! – súgta ismét, majd megcsókolt. – Szeretném én is átadni az ajándékom. – mondta miután ajkaink elváltak egymástól - Gyere, ülj le. – húzott a kanapéhoz.
Nem tudtam elképzelni milyen ajándékot akar adni. Bement a hálószobába, majd egy DVD lemezzel a kezében jött ki. Megállt előttem.
- Tudom, hogy nem egy óriási ajándék, de neked sokat jelent. – betette a DVD lejátszóba a lemezt, majd elindította.
Egy régi felvétel volt. Egy kisgyermek karácsonya. Egy kislányé, aki ott sertepertél édesanyja mellett, mindenben segíteni akar, aki igyekezetével több kárt csinál, mint hasznot, aki csak feltartja az édesanyját. Aki ott áll a fa előtt és lelkesen készül díszíteni a fát, aki odaszól a kamera mögött álló édesapjának, hogy menjen ő is segíteni. Odafut a kamerához és rángatja az édesapját, így a felvétel is remeg.  A következő képkocka már a díszített fenyőfát mutatja, ami előtt ott áll a kislány, mellette pedig édesanyja guggol. A kamera mögött álló édesapa egyre közeledik hozzájuk. Majd megszólal a kislány és az édesanya egyszerre:
- Boldog Karácsonyt!
Nevetnek és boldogok. Itt pedig a felvétel megszakad.
Magamra ismertem. Én voltam az a kislány. Elkezdtem sírni. Ez az ajándék egyszerűen szavakkal leírhatatlan volt. Azt hittem ez elveszett örökre. Volt egy tűz, amiben leégett a régi házunk. Minden elpusztult, mindent magával ragadott a tűz. Akkor úgy éreztem a korábbi életem porrá lett, féltem, hogy ha már nem látom a régi felvételeket, amiket apu vagy anyu csinált, akkor el fogom felejteni. Féltem, hogy nem csak kézzel fogható mivoltukban, hanem az emlékeimben is eltűnnek, és csak azt veszem majd észre, hogy már nem látom az akkori arcukat. Kezembe temettem az arcom és zokogtam. Most, hogy újra láttam az arcát, minden olyan valóságos volt, mintha újra az a kislány lettem volna.
Odatérdepelt elém és fejem felemelte.
- Nem akartam, hogy szomorú légy!
- Nem azért sírok, mert szomorú vagyok, ezek az öröm könnyei. Újra láttam ezt a felvételt… - s közben simítottam meg az arcát - …visszaadtál egy kis részt abból, amit azt hittem a tűz elpusztított, és amit féltem, hogy az emlékeimben is eltűnik majd örökre. Köszönöm. - s adtam neki én is egy csókot - Hogy sikerült megmentened ezt a felvételt? – kérdeztem tőle
- Az maradjon titok. – mosolyodott el.
Megtörölgettem én is a szemem. Csöngettek.
- Nyitom! – mondtam majd felpattantam a kanapéról.
Kinyitva az ajtót apám pillantottam meg magammal szembe.
- Szia! – köszöntem neki
- Boldog Karácsonyt! – köszöntött így
- Boldog Karácsonyt! Gyere be! – bejött én pedig megöleltem őt.
Hosszú időbe telt, de rájöttünk valamire. Félre kell tegyük a múltat. Nem kérhetem, hogy válasszon köztünk, és ő sem áll úgy a dolgokhoz, mintha mindig is velem lett volna. Összeszedtük a régi sérelmeket, betettük egy dobozba, és ezt a dobozt a szekrény mélyére eldugtuk. Elvettem a kabátját.
- A többiek a nappaliban vannak! – mondtam neki ő pedig elindult hozzájuk.
Mindenki üdvözölte az újonnan érkezőt. Én is csatlakoztam hozzájuk. Odaálltam Christian mellé és oldalról átkarolt. Beszélgettünk, nevettünk, boldogok voltunk.
Később közösen étkeztünk meg, majd előkerült a krémes csodám is. Mindenkinek ízlett.  Együtt volt a család, mindenki ünnepelt. Félre lett téve minden régi sérelem, ami elpusztult az újra épült. Mindannyian tudtunk nevetni.

Ez az ünnep csodákra képes. Reményt csillant előttünk és kapaszkodót nyújt. Tart egy kezet, ami felemel minket. Meg kell fogjuk, a kézbe kell kapaszkodjunk! Ha a magasból újra visszaérünk, érezve az érintést és mosolyt csalva az arcunkra, osszuk meg mindazt azokkal, akik számítanak nekünk. Adjunk nekik is reményt, mutassuk meg nekik is az utat a magasba, hogy ők is úgy érkezzenek vissza mint mi, ne érezzék, hogy szárnyaszegetten hulltak a földre…