50. fejezet

Sziasztok!

Itt az év utolsó bejegyzése!

Ezúton szeretném megköszönni minden kedves olvasómnak, hogy kitartott mellettem, a hullámvölgyeimben is itt volt velem! Nagyon hálás vagyok nektek! Köszönöm a támogatást, köszönöm a hozzászólásokat, köszönöm a kattintásokat!

Szeretném megköszönni barátnőmnek Klau5555-nek, hogy sokszor nyüstölt és mindig hajtott, a sok ötletelést! :)

És akkor a fejezetről:

Úgy gondolom ha meghozunk egy döntést, megeshet, hogy közben hibát követünk el. Nem vagyunk tökéletesek, ugyanúgy ahogy azok a "személyek" sem akiket megpróbálok előttetek megformálni. Nem vagyunk egyformák és ez jó, ezért olyan változatos a világ. Az általam betűk által megjelenített Claire is hordoz pozitív és ugyanakkor negatív tulajdonságokat is. Talán ebben a fejezetben is egy negatív tulajdonsága fogja őt irányítani, rossz döntést fog hozni?

Egy újabb szál kezdődik meg a történetben most, ami még befolyásolni fogja a folytatást!

Remélem elnyeri a tetszéseteket!

Ezúton szeretném az alkalmat megragadni és Minden Kedves Olvasómnak Sikerekben Gazdag Boldog Új Évet Kívánok! Kívánom mindenki álma valósuljon meg, sokat nevessen és mosolyogjon 2013-ban! Kívánom, hogy mindenki mondja majd azt: 2013 az én évem!

Jó szórakozást!

Puszi

50. fejezet

Kezdet: nélküle

Az idő múlásával egyre több embert veszítünk el. Van, akivel közülük soha többet nem találkozunk, de van, akivel még újra összefuthatunk. Láthatjuk egymást, szólhatunk egymáshoz, de a szívünkben és a lelkünkben mégis elveszett.

Az emberek szerepet játszanak, szerepet a világnak. Ha végigsétálunk az utcán megannyi emberrel, megannyi szereppel találkozunk. Túlságosan felszínesek vagyunk, nem figyelünk a részletekre, az apróságokra. Ha ránézünk két emberre, látunk valamilyen különbséget? Látjuk a különbséget két mosoly között? Érezzük a hangsúlyt két szó között? 

Vannak olyanok, akiken nem látszik, hogy szerepet játszanak. Túlontúl tökéletesítették már képességüket, „színészek”. Valóban nehéz észrevenni, mikor csak egy színdarab az életünk, amikor egy profi színésszel van dolgunk? Tudjuk mikor valós minden?

Én is ebbe a hibába estem? Nem voltam elég alapos?

Ott találtam magam Christiannal szembe. Elég fáradtnak tűnt, nem volt a legjobb formájában. Szívem legmélyéről kaptam egy olyan üzenetet, hogy öleljem meg, de eszem tudta nem szabad. Azzal csak saját magamat hoznám rosszabb helyzetbe. Fel kell fogja a szívem is, hogy ismételten rossz embert választott magának. Már tanulhatott volna a korábbi hibájából, de most úgy tűnik még egyszer elkövette ugyanazt. Vetettem rá még egy utolsó pillantást, majd megkerültem és elindultam. Ő hátulról megragadta a karom és anélkül, hogy mindez bárkinek is feltűnt volna megállított.

- Claire, kérlek beszéljünk! 

- Mégis miről? – szegeztem neki a kérdést. – Elég világos voltál utoljára!

- Nem úgy van, higgy nekem! 

- Már nem tudok hinni!

- Kérlek.

- Csak újra azt tudom kérdezni, miről beszéljünk Christian? – ekkor már elengedte karom. 

- Az életünkről. – mondta nemes egyszerűséggel.

- Mikor érkeztél vissza? – szegeztem neki a kérdést.

- Ma reggel. – válaszolt.

- Hogy ment a csapatnak? – egy újabb kérdés

- Jó eredményt értünk el.

- Látod beszéltünk!

Majd sarkon fordultam és elhagytam a pékséget. Mindezt jelezte az ajtó fölötti csengő is. Határozott voltam, hisz tudtam, hogy ez megint csak előadás lett volna tőle. Tudtam, de mégis fájt. Érzelmileg elég instabil vagyok, de meg kell erősödjek. Szemeim megteltek könnyel. Elindultam hazafelé. Gyors léptekkel haladtam, közben pedig könnyeimet is törölgettem. Az egyik gyalogos átkelőnél pirosat mutatott a lámpa és ő így utolért.

- Ennyi? – kérdezte tőlem.

- Hagyj! – próbáltam rideg lenni

- Ez neked beszélgetés volt az életünkről?

Zöldet jelzett a lámpa és elindultam. Ő velem együtt jött. Nem szóltam hozzá egy szót sem. Tudom, hogy nem a legmegfelelőbb módja volt a dolgok lerendezésének, de nem tudtam mit mondani neki. Végül egészen hazáig velem jött. Utamat elállta a bejárat előtt.

- Nem fogom hagyni, hogy belépj! Mondj valamit, könyörgök! 

- Mit mondjak? Kaptam egy új állást? Megfelel? Már az én életemről is beszélgettünk!

- Ne csináld ezt!

- Mit vársz tőlem, de most komolyan? – néztem rá kérdőn, de nem válaszolta meg a kérdésem. – Figyelj! Sikerült a tudtomra juttatnod mi volt ez egész dolognak a lényege. Kibukott belőled az a mondat. Emlékszel még rá, mit mondtál? Segítek, ha gondolod! Most mi lesz, ha megtudja… Megkönnyítem az életed, nem kell senkinek semmit sem megtudnia. Te elindulsz egyik én pedig a másik irányba. Ilyen egyszerű a történet!

- Így is érzel amit gondolsz? – szegezte nekem a kérdést

- Az most nem számít mit érzek. Az számít, hogy  játszottál velem. De elárulhatom, mit érzek. Érdekel? – vártam néhány másodpercet. Könnyes szemekkel fejeztem be mondandóm. – Csalódást érzek. Úgy érzem ismételten megsebeztek. Nehéz a körülöttem lévő védőburkon átjutni, de neked sikerült. Azt érzem megint becsaptak és fáj a szívem, miattad! – Csak néztem rá és sírtam előtte. 

Ő megfogta az arcom és kezével simította azt, letörölte a könnyeim. 

- Claire…

- Fejezzük be! – elhúzódtam tőle, majd besétáltam mellette a házba. Nehéz kifejezni amit éreztem. Szeretem őt ebben biztos vagyok, de mégis emellett nagyon csalódtam.

Valami olyasmihez tudnám hasonlítani az életem mintha, csak egy kötéltáncos lennék. Sokszor táncolunk kötélen, ez nyilvánvaló. Irigylem az artistákat. Lehet furán hangzik, de így van. Egy vékony kötélen sétálnak, miközben senki sem látja az arcukon a félelmet. Mosolyognak, miközben haladnak előre. Az évek során tökéletesítették képességüket, tudásukat, végig tudnak menni. Egyetlen rossz lépés és lezuhannak. Nem céltalanul haladnak a kötélen, egyik végből eljutnak a másikba. Néha én is úgy érzem, egy kötélen sétálok. Sétálok, mert el kellett induljak az egyik végéről. Most pedig valahol a közepén járok. Megakadtam. Amikor felemelem a lábam, hogy elinduljak, a kötél meginog alattam, így inkább visszateszem azt.  Sajnos nekem nincs meg az egyensúlyérzékem ahhoz, hogy továbbhaladjak, pedig egyszer el kell majd jussak a másik végre. Kétségbeesetten állok középen és várom a csodát.

Amikor becsuktam magam mögött az ajtót, elhatároztam lezárom ezt a dolgot végleg. Gyorsan fellépkedtem a lépcsőkön. Benyitottam az ajtón. Csendben igyekeztem mozogni, hisz nem tudtam fent van-e már valaki. Szerencsém volt, senki sem kelt még fel. A konyhába vittem a vásárolt dolgokat, majd elmentem a fürdőszobába, hogy rendezzem vonásaimat. Megmostam az arcom, mély lélegzetet vettem, próbáltam kiverni a fejemből a nemrégen megtörtént dolgokat. Kinyitottam a tükrös szekrény ajtaját és kivettem belőle a gyógyszeres dobozom. Nagyon könnyűnek bizonyult. Megráztam és üres volt. Levettem a tetejét, hogy szemmel is megbizonyosodjak róla, hogy valóban üres-e. Belenéztem, de minden úgy volt, mint ahogy ezt már megállapítottam.

- Remek! – majd dobtam a mosdókagylóba az üres dobozt.

Kimentem a fürdőszobából be a hálószobámba és elkezdtem a táskámban kutakodni. Mindig veszek ki külön a gyógyszerből és magammal viszem a táskámba, ha elutazok itthonról. Reménykedtem, hogy találok még benne egy szemet. Már szinte mindent kivettem a táskámból. Idegesen rángattam a kezemben, bízva abban, hátha történik valami és megtalálom, amit keresek. Nem volt benne. Elkezdtem a fiókomban keresgélni. Ott is mindent szanaszét dobáltam, de sehol sem találtam. Elkezdtem fel –alá mászkálni és közben azon gondolkoztam, hol lehet. Végül beugrott. Ott hagytam a szállodában. Eszembe jutott, hogy kivettem reggel a táskámból és bevettem belőle egy szem gyógyszert, aztán azt letettem az asztalra. Amikor összeszedtem a cuccaim azt nem is néztem, és ott maradt. Ez azt jelenti, hogy gyógyszer nélkül maradtam. Nem tudom mi lesz, ha a mai napit nem veszem be, hisz holnap úgy is mennem kell az orvoshoz akkor iratok fel. De…

Elmélkedésem barátnőm zavarta meg, aki szinte berontott a félig nyitott ajtón.

- Minden rendben egyben vagy? Mi történt? – kérdezte

Még most ébredt, látszott rajta. 

- Csak a gyógyszer fogyott el.

- Azt hittem, hogy… ott van nyitva a szekrényajtó és a doboz a mosdókagylóban…

- Nincs semmi, csak elfogyott a gyógyszerem, ami meg volt azt a hotelben hagytam.

- Ma akkor elmész a dokihoz ugye?

- Igazából holnap kell menjek és csak egy nap…

- Ne szórakozz velem! Elrángatlak akkor én! – emelte fel a hangját

- Nyugodj meg.

- Mi ez a hanyagság tőled ez a nemtörődömség? – szegezte nekem kérdését Jess.

- Ez hogy érted?

- Úgy ahogy mondom! Azt mondtad itt minden fontos, és ahhoz, hogy nyerj, mindenre odafigyelsz erre most meg jössz, hogy csak egy nap!

Lehajtottam a fejem. 

- Az a baj, hogy ezen az átkozott világon vagyok!

- Hé hé héé! Álljunk csak meg!- jött közelebb. – Mindent el kell mondj! – tudta, hogy történt valami.

Leültünk az ágyamra és nekikezdtem.

- Találkoztam Christiannal.

- Beszéltetek?

- Elmondtam neki, amit az eszem mondatott.

- Ezt most nem értem.

- Elmentem a pékségbe hozni reggelit. Láss csodát ő is oda jött. Azt mondta beszéljünk. Megkérdeztem tőle, hogy mégis miről kellene, hisz sikerült rájönnöm mire ment ki a dolog. Erre ő azt felelte, hogy az életünkről. Én meg, mint egy hülye, – ekkor megtöröltem jobb szemem – megkérdeztem tőle mikor érkezett vissza és hogy ment a csapatnak, majd rávágtam, hogy máris beszéltünk az életünkről, majd otthagytam. Siettem nem akartam vele beszélni. Pech vagy nem tudom mi, de pirosat kaptam és utolért. Folytatta tovább. Kérdezte, hogy ennyi az egész, meg hogy mondjak valamit, de nem szóltam hozzá. - megint megtöröltem a szemem. – Aztán nem hagyta, hogy bejöjjek. Elmondtam neki, hogy kaptam egy új állást. Jó persze tudom, hogy még nincs lebeszélve, de jelezni akartam, hogy túllépek. Majd elmondtam, hogy megtudtam igazából milyen és, hogy egyszerű legyen minden, ő menjen az egyik én meg majd megyek a másik irányba. Feltette a kérdését, hogy így is érzem, amit gondolok? – ismételten a szemem készültem megtörölni, de Jess megfogta a karom.

- Engedd útjára, megkönnyebbülsz! És mit válaszoltál?

- Azt válaszoltam, hogy… – ekkor engedtem és folyt arcomon. Vettem ez levegőt, majd folytattam – …azt válaszoltam, hogy az nem számít mi érzek, de végül mégis kiböktem neki. Csalódtam érted? Hatalmasat. Nagyon fáj! Miért kell nekem beleszeretnem valakibe? – kérdeztem 

- Azért, hogy boldog légy. Én is feltettem magamnak ezt a kérdést nagyon sokszor, de látod, itt vagyok. Átléptük az akadályt. 

- De más a helyzet. Ti szeretitek egymást, viszont mi…

- Ti nem szeretitek egymást?

- Én szeretem, de ő… Már nem tudom, mit gondoljak. Te hogy reagálnál azokra, amiket ő mondott nekem?

- Nem tudom. De én valahol úgy érzem, ő szeret. Nem véletlenül jött utánad, mikor telefonáltam neki.

- Nem tudom, mit gondoljak Jess. Össze vagyok zavarodva. Már egyszerűen nem tudom, mit hihetnék. Szeretem őt, de a csalódás óriási. Kettős érzésem van. Nagyon megbántott és ő talán nem is szeret, de én miért szeretem őt? Egyszerűen nem tudom megmagyarázni amit érzek. Lehet valakit egyszerre szeretni és mégis csalódást érezni, tudva hogy el kell felejtsem?

- Nem tudom.

- Mondd, mit csináljak? Csak lépjek egyszerűen túl mindenen? Hogy verjem őt ki a fejemből, és hogy tépjem ki a szívemből?

- Biztos, hogy ezt kell tenni? Biztos vagy abban, hogy minden úgy van, ahogy te gondolod?

- Mégis hogy lehetne? 

Megvártuk míg Gregor is felkelt, majd együtt megreggeliztünk. Jó volt, hogy itt voltak, addig sem éreztem egyedül magam, addig sem kergettem saját magam az őrületbe. Ők egy kicsit elterelték a gondolataimat a mostani helyzetemről.

Eljött a búcsú ideje. Kivittem őket a reptérre, ahol elbúcsúztunk egymástól. Jess rám kötötte, hogy ma igenis elmegyek az orvoshoz. Én pedig Gregorra, hogy vigye el őt. Megölelgettük egymást és végül elbúcsúztunk. 

Megint egyedül maradtam. Visszasétáltam a parkolóban álló autómhoz, majd beültem. Még mielőtt elindultam volna elővettem a telefonom. Kikerestem Dr. Harris telefonszámát, majd felhívtam.

- Igen tessék Dr. Harris. – hallottam a vonal másik végről

- Jó napot Claire Ecclestone vagyok. Zavarhatnám néhány percig?

- Ön nem zavar. Miben segíthetek?

- Igazából azért telefonálok, mert történt egy kisebb malőr és elfogyott a gyógyszerem. Írna fel nekem esetleg?

- Természetesen.

- Mikor tudnám zavarni?

- Már mondtam, hogy nem zavar. – egy kisebb szünet. – Tudja hol talál meg, kopogjon.

- Rendben. Nemsokára ott leszek!

- Várom!

- Viszont hallásra!

- Viszont hallásra!

Letettem a telefont, odadobtam az ülésre mellém, majd beindítottam az autót és utamat Dr. Harris-hez vettem. Hamar odaértem. Kiszálltam az autóból, majd haladtam tovább. Megmásztam megint a lépcsőfokokat, majd az ismerős folyosóra kanyarodva haladtam tovább. Megálltam a fehér ajtó előtt, amire rá volt téve, hogy Dr. Mike Harris. Kezem felemeltem, majd kopogtam. Három kopogás és már hallottam is a választ odabentről.

- Szabad!

Ekkor beléptem. Egy mosolygós orvos fogadott az íróasztala mögött.

- Jó napot! – köszöntem

- Üdvözlöm! Kérem, foglaljon helyet! – s jelzett a szék felé.

Én leültem.

- Köszönöm.

- Nos, miben segíthetek magának? – kulcsolta közbe össze két kezét és ráhelyezte az asztalra

- Elfogyott a gyógyszerem.

- Ki kellett volna tartania a szemeknek. – ezzel finoman érdeklődött mi történt.

- Tudom, csak igazából, kettészedtem a gyógyszert, és amit magammal vittem azt otthagytam jó pár száz kilométerre a hotelben.

- Értem. – s mosolyodott el. – Semmi baj írunk fel!

Elővett egy receptet, majd nekilátott felírni a szükséges gyógyszert.

- Egyébként hogy van? Minden rendben? – kérdezgetett közben

- Igen jól vagyok. Nem tapasztaltam még semmilyen tünetet.

- Ez nagyszerű! – s nézett fel rám. – Nem akarom elkiabálni, de akkor a gyógyszer úgy hat, ahogy kell!

Befejezte, majd átnyújtotta.

- Köszönöm! És még egyszer elnézést doktor úr, hogy ezzel zavartam.

- Nem zavart már mondtam! Kérem csak Mike. – megint egy mosolyt eresztett el. 

- Rendben. – ekkor már felálltam és elindultam az ajtó irányába ő pedig jött velem. 

- Holnap találkozunk. Várom! – én néztem rá egy kicsit furcsán. Ő zavarba jött. – Ne haragudjon, máskor jobban megy! Jézusom! – szólalt meg, olyan volt mintha csak magában gondolkozott volna, csak azt hangosan tette. – Beszélek össze vissza, most úgy gondolja, hogy kattant vagyok ugye? Nem szoktam… szerintem jobb lesz, ha inkább nem folytatom, ebből csak rosszul jöhetek ki! Elfelejthetnénk ezt most?

Elmosolyodtam.

- Holnap találkozunk! –majd kiléptem az ajtón.

Kedves nagyon Mike és nem mellesleg nagyon sármos is, de úgy gondolom valaki másnak. Most vagyok túl ezen az egészen Christiannal, még most kezdem a sebeim nyalogatni. A szavaiból úgy vettem észre, hogy talán akar valamit. Ha ez valóban így van, az holnap kiderül. Ha pedig így, akkor elmondom neki, hogy nekem most egy barátra van szükségem, de amúgy is úgy gondolom, hogy egy orvos –beteg kapcsolat veszélyes kombináció.

Immáron a recepttel kezemben tettem meg az utat vissza az autómig. Hamar megküzdöttem a lépcsővel és már az utómban ültem pár perc múlva. Beindítottam az autót, majd elmentem kiváltani a gyógyszerem. Hosszú sort kellett kivárjak. Előttem mindenki idegesen toporzékolt, mögöttem pedig fújtattak és mérgelődtek, hogy miért nem lehetne gyorsabb a kiszolgálás. Én pedig? Nem tettem semmi csak álltam és vártam mikor következek sorra. A mellettem lévő sorba kiszúrtam két embert. Egy pár voltak. Fiatalok voltak és boldogok. A nő terhes volt, ez már kirajzolódott, látszott a pocakja. Párja ott volt mellette. Mosolyogtak, nevettek, elütötték az időt. Ekkor elszorult a szívem. Félre néztem. Ekkor megint kiszúrtam magamnak két embert. Egy idős pár volt. Az idős férfi megpuszilta felesége arcát. Az érzésem csak erősödött. Nagyon rosszul éreztem magam ott, alig vártam, hogy végre én kerüljek sorra és elmehessek onnan. Úgy éreztem én vagyok az egyedüli, aki boldogtalan. A percek múlásával az előttem lévők száma is folyamatosan csökkent. Csak előre néztem, majd lesütöttem a szemem, úgy éreztem így könnyebben átvészelem az itt eltöltött időt. Már csak egy ember volt előttem, amikor megint oldalra néztem. A fiatal párt láttam. Csak néztem őket és észre se vettem, hogy én következek.

- Miben segíthetek? – szólalt meg a patikus. Ekkor eszméltem.

- Elnézést, csak elbambultam. – odatettem elé a receptet. – Ezt szeretném.

- Aranyosak együtt! – jelentette ki, miközben a számítógépben kereste, hogy van-e a gyógyszerből nekik.

- Igen azok. – válaszoltam és erőltettem egy mosolyt az arcomra.

- Azonnal hozom. – mondta a gyógyszertáros hölgy, majd bement hátra a raktárba. Már jó pár perce várakoztunk rá. Hallottam, hogy hátul megint mérgelődtek, és engem is kritizáltak és sértegettek, amiért feltartom a sort, holott én is ugyanúgy vártam. Hallottam, sőt meg is fordultam, hogy meglássam az arcot, ne csak a hangot halljam, de nem foglalkoztam vele különösebbképpen. Miután visszafordultam már az illető is abbahagyta.

- Itt is vagyok. – mondta kedvesen a hölgy.

Behúzta a dobozon lévő kódot, majd megmondta az összeget. Egy kisebb vagyont hagytam ott, de az egészségem és az életem fontosabb a gyógyszer áránál. A pénzt letettem a műanyag kis tálkára, ő betette nekem egy papírzacskóba a gyógyszert, elvette a pénzt, majd a visszajárót ideadta nekem.

- Köszönöm! Viszlát! – köszöntem el

- Viszlát! – köszönt a hölgy is kedvesen.

Még mielőtt elhagytam volna a gyógyszertárat vetettem egy utolsó pillantást arra, aki úgy mérgelődött a sorban. 

Beraktam magam mellé az ülésre a gyógyszert és elindultam haza. Egy hirtelen jött változtatás következtében módosítottam azonban az útitervemen. Az egyik lámpánál nem abba a sávba soroltam be, amelyik haza visz, hanem lekanyarodtam balra. Még egy kanyar, egy ismételt lámpa és már ott is voltam. Behajtottam autóval ameddig lehetett. Még az autóban ültem mikor megpillantottam valakit. Ott állt anyu sírjánál. Nem tudtam ki lehet. Figyeltem mit csinál ott, de amikor leállítottam az autót ő is észrevett engem. Hirtelen elindult. Otthagyta a sírt. Én gyorsan kipattantam a kocsimból, és zártam le azt, utána akartam indulni, hogy megtudjam ki ő. De mire mindezt megtettem már eltűnt a sírok között…