Karácsonyi történet: Legyen ünnep...

Köszöntök, minden Kedves Olvasót!

 

 

Tudom, hogy nagyon régen szóltam hozzátok és azt is, hogy eltűntem és nem folytattam a történetet. 2014 egy teljesen más év volt nekem minden tekintetben, teljes mértékben megváltozott az életem. Most azonban szeretnék hozzátok szólni. Egy olyan ünnep van előttünk, ami mindenkié és mindenkit megérint lélekben. Természetesen engem is, így érzéseimet szeretném szavakba önteni. Mindenféleképpen szeretnék nektek adni valamit ajándékba, ennek pedig ez a legmegfelelőbb módja. Egy korábbi karácsonyon megosztottam veletek egy olyan történetet, amelyben az Utolsó Ígéretben szereplő Claire és Christian voltak a főszereplők. Most ismételten ezt szeretném tenni, azonban némileg mégis egy kicsit különleges módon. Az elolvasás után pedig tudni fogjátok a különleges szó alatt mit értettem.

Az inspirációt egy Katona Klári dal adta, mely egyben a novella címe is.

Az alábbi linken el tudjátok érni, kérlek titeket hallgassátok meg, gyönyörű dal szerintem.

 

http://youtu.be/CIfl4KJBqhs

 

A novella végén még néhány sort kimelek az említett dalból, valamint szeretnék egy videót megosztani veletek, ami saját készítésű. Már jóval korábban elkészült és más szerepet szántam a videónak, de meggondoltam magam, így hát most osztom meg veletek. A videó elején egy női hangot hallhattok megszólalni. Ezt a hangot társítottam Claire-hez.

Jó szórakozást kívánok nektek hozzá és remélem tetszeni fog nektek az ajándékom!

 

Szeretnék még Mindenkinek Áldott, Békés, Boldog Karácsonyt Kívánni!

 

 

 

Legyen ünnep…

 

Karácsony van, eljött ismételten a Szeretet Ünnepe. Azoké a pillanatoké, amikor ha nyitottak vagyunk lélekben, a világ legcsodálatosabb ajándékát adhatjuk a másiknak. Feledhetetlent, ami többet ér mindennél.

A világunk átértékelődött. Ez pedig ezekhez a napokhoz érve is megmutatkozik. Sétálok az utcán. Gyönyörű fehérség fogad mindenhol, a tömegközlekedési eszközök pedig ünnepi díszükben pompázva nagyritkán elsuhannak a városban, zúgó hangjukkal átszelve a csendességet és megtörve az én gondolataimat is. Az elmúlt napokban sokat sétáltam. Csak kiléptem az ajtón és a vállamra vettem a várost. Megannyi embert láttam, legtöbbjük óriási táskákkal sietve szlalomoztak mások között. Ekkor elgondolkodtam. Vajon valóban ez lenne mindennek a lényege? A megannyi ajándék? A minél jobban feldíszített ház, a káprázat? Rájöttem, nem. A lényeg az, hogy lelkünkben nyitottak legyünk. Éreznünk kell mit is jelent az ünnep, nem pedig az ajándékokon keresztül kell, hogy lássuk a világot. Meg kell tudjuk érteni a szeretet lényeget és másoknak is át kell ezt az érzést adjuk, vagy legalábbis segítenünk abban, hogy megtalálják a Szeretet Ünnepének valódi értékét. A lelki tisztaságot, az igaz, mélyről jövő szeretetet és hálát. Olyan rossz, hogy az ellentétek milyen élesen kiszögeződnek. Az elmúlt napok nyüzsgése és káprázata mögött meghúzódnak azok a sorsok, akiknek az érem másik oldala jelenti a mindennapokat. Azok az emberek, akik elveszítették azokat, akik megmutatták nekik a lelki boldogságot, azok, akik mindenüket elvesztvén, csupán egy meleg helységre és némi élelemre vágyva szeretnék eltölteni a karácsonyt, akik ezeken a csodás napokon is ágyhoz kötve küzdenek, akiknek egy apró gesztus is maga a varázslatot, a csodát jelenti. Azok a lelket, emberek és életek, akiknek mi is adhatunk olyan ajándékot, mellyel akár egy pillanatra is elfeledtethetjük velük szörnyű sorsukat és felemelvén fejüket az égre, szemüket behunyva lelkük fájdalmát egy röpke szempillantásra elengedhetik. S ki tudja, lehet nekik épp ez a kis varázslat az, ami az igazi ajándékot jelentik azon az ünnepen, amikor a legnagyobb kincs mindenkinek az, ha karjai között tarthatja azokat, akik mindennapjaik csodáját jelentik nekik.

Épp az egyik metrólejáró mellett sétálok. Már messzebbről kiszúrtam egy ott álló hölgyet. Közelebb érve alaposabban megfigyeltem. Egy több helyen szakadt vászontáska volt mellette a földön, ő pedig egy hosszú és vékonynak tűnő kabátban, egy edzőcipőben, egy kopott nadrágban és sapkában állt. A hideget jól mutatta a látszódó leheletünk. Még közelebb érve hozzá megálltam. Ő rám nézett és könnybe lábadt szemekkel és a sírással küszködve elcsukló hangon csak ennyit mondott nekem:

-          Kérem, segítsen rajtam… könyörgöm!

Belenéztem a szemébe és elfacsarodott a szívem. Neki ez volt a sorsa. Csak egy módon tudtam neki segíteni, pedig legszívesebben hazavittem volna, hogy felmelegedjen, de az szinte a lehetetlent jelentette abban a pillanatban. Belenyúltam zsebembe és amennyi aprót csak találtam a kabátomban azt mindet odaadtam neki. Nem tudom pontosan mekkora összeg lehetett, csupán az a gondolat járta át az egész énemet, hogy segíthettem rajta. Megfogtam kezét. Szemében láttam a hálát és köszönetet tükröződni.

-          Köszönöm. – mondta remegő hangon.

-          Kérem, vigyázzon magára! – kérlelten, de én akkor már tudtam valamit. – Hamarosan találkozni fogunk még! – és egy bátorító mosolyt küldtem irányába.

-          Boldog Karácsonyt! – mondta jókívánságát.

-          Magának is Boldog Karácsonyt!

Lassanként, apró lépésekkel otthagytam őt és folytattam az utam. Kezem zsebembe dugtam, fejemre pedig ráhajtottam kabátom kapucniját. Hideg volt kint, így fáztam is. Talpam alatt sok helyen ropogott a hó. Rövid séta után megérkeztem. Felemeltem a fejem és az ablakunkból kiszűrődő fény mosolyt csalt az arcomra. Vettem egy hatalmas lélegzetet és kinyitottam a bejárati ajtót. Egyenként küzdöttem meg a lépcsőfokokkal és rövid időn belül már a lakásajtó előtt találtam magam. Elővettem kulcsom a zsebemből, behelyeztem a zárba és segítségével bejutottam a lakásba. Azonnal a fára vetettem az első pillantást, ami már a tartójában állt, de még díszítetlenül.

-          Halihó, itt vagyok! – köszöntem be vidáman a ház többi lakójának

Bentről nem választ hallottam csak kislányom nevetését, majd azt amint apját, Christiant kéri arra, hogy ne csiklandozza.

-          Apa neeeeee - majd nevetett – kérlek ne csikolj, apu, apu, apu!

Én is elnevettem magam, hisz oly édesdeden tudott nevetni, hogy mindenki követte őt a vidámságban. Kabátom levettem, felakasztottam a fogasra, cipőm is lehúztam és igyekeztem úgy letenni, hogy ne folyjon majd nagyon szét a megolvadt hó a lakásban.

Annyi minden van már mögöttünk. Ha ezt a kijelentést mondom, egyáltalán nem túlzok. Annyi és annyi nehézségen mentünk túl, annyi megmagyarázhatatlan pillanat volt az életünkben, annyiszor adtuk fel és annyiszor jöttünk rá, hogy a mi sorsunk szálai egybefonódnak, egy örök érvényű megmásíthatatlan szerelemben. Ennek a szerelemnek pedig a gyümölcsét is megkaptuk az élettől, egy gyönyörű, életvidám kislányt Emily-t.

A fát készülünk feldíszíteni. Együttes erővel esünk neki a feladatnak. Mindenki kezébe veszi azt a díszt, amit szeretne a fára helyezni így díszíti a fát. Viszonylag hamar megvoltunk vele. A nap további része is elröpült. A sötétség leple kint átvette az uralmat a fény felett, s a házunkba is a fánk fénye jelentette csupán az egyetlen világosságot. Emily a szobájában volt már és aludt. Elfáradt a napi nyüzsgésben. Christian ott állt a fa előtt. Csak meredt előre. Mögé léptem és hátulról átkaroltam. Amennyire csak tudtam szorítottam magamhoz. Egyik pillanatban éreztem, ahogy a teste megrezdült. Zavartan nézett körbe, mintha csak keresett volna valakit, de nem talált senkit. Visszafordult hát a fához. Én elé léptem megemelkedtem és egy apró csókot leheltem ajkaira. Gyönyörű szemibe néztem, melyben most megannyi fájdalom ült.

-          Szeretlek! – súgtam neki.

Fejem mellkasához nyomtam és nekem is könny szökött a szemembe. Felemeltem fejem, újra szemeibe néztem. Ekkor már egy legördülő könnycseppet láttam vonásain haladni. Automatikusan odanyúltam arcához és letöröltem a könnycseppet. Ekkor újra megrezdült. Megint keresett tekintetével valamit.

-          Itt vagyok Szerelmem, itt állok előtted! – mondtam neki és ő mintha meghallotta volna hangom. Rám tekintett.

-          Claire? Te vagy az? – kérdezte zavartan, mintha maga sem hinné el. Én sem hittem el. Mintha újra megjelentem volna szemei előtt.

Odahajoltam újra hozzá és még egy csókot leheltem ajkaira. Behunytam a szemem, majd amikor lassan elhúzódtam tőle és ránéztem, láttam az övéi is lehunyva voltak.

-          Szeretlek! – mondtam neki újra.

-          Én is szeretlek Téged! – hallottam a választ.

Könnycseppek gördültek le arcomon, nekem ez a rövid pillanat volt az ajándékom és neki is. Egy utolsó érintés, egy utolsó csók. Kinyitotta szemeit és úgy nézett felém, mintha látott volna, majd amikor tekintetében ismét némi zavart fedeztem fel, rájöttem eltűntem a szemei elől.

Ott voltam még egy rövid ideig és figyeltem őt, majd eljött a pillanat és el kellett köszönjek.

-          Ég veled Szerelmem! – mondtam neki.

-          Ég veled Szerelmem! – hallottam a választ, de már nem nézett rám.

Ekkor tudtam ez a pillanat csupán a véletlen utolsó ajándéka volt még. Odaléptem a bejárathoz, felhúztam a cipőm, majd felvettem a kabátom. Itt volt az idő, mennem kellett. Kinyitottam az ajtót, majd egy utolsó pillantást vetettem még Christianra.

-          Még találkozunk! – mondtam neki, majd behúztam magam után az ajtót.

Rohanva jutottam le a lépcsőfokokon és még egy pár pillanat erejéig megálltam az utcán a ház előtt. Láttam, hogy kislányom szobájába felkapcsolódott a villany. Christian ment be hozzá. Könnyeimet letöröltem, majd elindultam utamon, mennem kellett. Kis idő múlva találkoztam azzal a nénivel, akinek korábban némi aprópénzt adtam. Zavartan mászkált fel- alá és könnyek áztatta arccal állított meg.

-          Nyugodjon meg!  - szóltam azonnal hozzá, próbáltam megnyugtatni és megfogtam a kezét. – Jöjjön velem kérem, nem lesz semmi baj! – ő hallgatott rám és velem jött, lassan pedig eltűnt lábunk alól a ropogó hó és mi is már egy másik helyen voltunk.

 

 

Záró gondolatként néhány sort szeretnék kiemelni az említett dalból:

 

Legyen ünnep az Égben

és ünnep a Földön,

de te messze vagy, nem érlek el,

 

s ahogy égnek a

fények én is elégek,

ha nem lehetsz…

 

Miért nem lehetsz itt közel?

 

Itt pedig az említett videó:

 

 

 

Áldott, Békés, Boldog Karácsonyt!