15. fejezet

15. fejezet

Mindennek megvan az oka

A hét további része eseménytelenül telt. Georgnak még nem szóltam a remegésről, magamban fixáltam, hogy ez az idegesség miatt van. A megszokott rendben zajlott az életem. Találkoztam barátnőmmel és megbeszéltük ügyes-bajos dolgainkat. Az utóbbi időben, ha lehet így fogalmazni elhanyagoltuk a barátságunk, de most mind a ketten részletesen beszámoltunk a másiknak a történtekről. Az én legjobb barátnőmet Elisanak hívják. Vele akkor ismerkedtem meg, amikor beindult a karrierem. Akkoriban úgy voltunk vele, ha a fellépések megszűnnek majd, alakítunk egy tánciskolát. De hát ez is csak álom maradt. Ő egyedül nem mert, és nem is tud bele vágni és most szegénynek neki is megvannak a bajai. Az utóbbi idő neki is elég húzós volt. Szóval miután elmondtam neki a bajomat, ő egyszerűen fogalmazva nem tudott mit reagálni rá. Ő maga sem tudott rajtam segíteni, nem tudott most tanácsot adni, holott sokszor az ő tanácsainak köszönhettem, hogy megoldottam az ügyeimet. Arról persze biztosított, hogy bármi is történjék velem, ő mellettem fog állni. S ezt a betegségre is értette. Neki ugyanis meséltem az egészről ő már amúgy is ismerte az életem szinte egészét. Aztán én is meghallgattam őt. Ő is elmondta mi nyomja lelkét és megpróbáltam őt biztatni. Szerintem mind a kettőnknek jót tett az, hogy kiönthettük a lelkünk.

Amint már említettem az idő gyorsan röpült. Azt hittem most már eredményt fogok kapni a vizsgálatról, de semmi. Ez persze nyugtalanított egy kicsit.

Már hétfő volt és még mindig semmi hír. Egész nap velem volt a telefonom. Mindenhova magammal vittem, állandóan azt néztem, nem merült-e le, sokszor már szinte beképzeltem, hogy csörög, de semmi.

Ugyanígy telt el a keddi és a szerdai nap is. Folytonos várakozással. Végül szerdán már nem bírtam tovább cérnával és úgy gondoltam érdeklődök én az eredményről. Így felhívtam Georgot.
- Szia Claire! Valami baj van? – kezdte rögtön így a beszélgetést.
Hirtelen elgondolkoztam rajta, hogy említsem-e meg a remegést, de végül úgy döntöttem, hogy inkább nem mondom el neki.
- Nem…, nincsen semmi baj, csak érdeklődnék. Azt szeretném megtudni, hogy van-e már eredménye a vizsgálatnak.
- Még nincs. Sajnos a labor most le van maradva az eredmények megállapításával, így csak annyit tudok mondani, hogy várnod kell még egy kicsit.
- Értem. Kérlek ne haragudj, hogy ezzel zaklatlak.
- Semmi baj, megértelek. Ideges vagy miatta?
- Őszinte leszek veled. Nagyon ideges vagyok. Már gyötör az, hogy nem tudom.
- Ezzel mindenki így lenne. Megértelek. De kérlek nyugodj meg. Megígéred?
- Megígérem.

- És azóta nem volt semmi? – kérdezte tőlem.

Most rátapintott a lényegre és már az előbb elhatároztam, hogy nem mondom el, de most mit tegyek? Rákérdezett, mintha csak megérezte volna. A lelkem mélyén azt súgta valami, hogy csak az idegesség okozta, de mégis mi van, ha nem. Megváltoztattam a döntésem és mégis megemlítettem neki.
- Nos…, az az igazság, hogy volt azóta egyszer remegésem, de akkor ideges voltam. Biztos vagyok benne, hogy az idegesség miatt. – mondtam azonnal.
- Claire! Mikor volt ez?
- Még a múlt héten.
- Arra kértelek, hogy mondd el, ha történt valami. Miért nem szóltál?

- Ne haragudj, csak úgy gondoltam az idegesség miatt van. Azon a napon nagyon stresszes voltam. Ne haragudj, hogy nem szóltam.
- Rendben nem haragszok, ha lesz eredmény, akkor majd hívlak. De azért azt hittem hívni fogsz. Te tudod, hogy ez nem játék.
- Köszönöm, és még egyszer elnézést. Csak úgy gondoltam tényleg. Persze tudom, hogy nem játék.
- Semmi gond, vigyázz magadra.

- Jó rendben.

- Szia!

- Szia!

Aztán elérkezett a csütörtöki nap. A repülőm délelőtt 11 órakor indult Malajziába. Így reggel korán keltem. A tegnapi nap nem pakoltam be így ez a feladat is mára maradt. Beraktam pár napi ruhadarabot, elkészítettem az irataimat, ettem természetesen, majd miután átöltöztem az utazásra szánt ruhámba és leellenőriztem, hogy mindent be zártam-e és bezártam az ajtót is elindultam. Még gyorsan az ajtóban leellenőriztem, hogy megvan-e mindenem, nem szerettem volna ha bármilyen iratom is itthon maradt volna, majd miután mindezt nyugtáztam is magamban, és valóban minden iratom meg is volt, egy taxit hívtam. Az autó 10 percen belül ott volt a ház előtt. Ez pont jó volt, addigra lecipeltem a bőröndöm, ami mellesleg elég nehéz volt, holott tényleg nem vittem túlzásba a pakolást.

A taxi sofőr kedves volt és berakta a csomagomat a csomagtartóba. Láttam rajta, hogy küzd ő is rendesen vele. Hát akkor én mennyire harcolhattam vele, ha egy férfi is küzdött?
Egész úton csak nézelődtem. Néztem az ismerős épületeket, melyek kifutottak a látóteremből.

Hamar kiértünk a repülőtérre. Kifizettem a fuvart és a sofőr nagyon kedves volt, kiemelte a csomagom a csomagtartóból. Megköszöntem neki, majd elköszöntem tőle. Így utamat most már tovább folytathattam. Elindultam be az épületbe, hogy mindent sikeresen elintézzek az utammal kapcsolatban.
Miután mindezeken túl estem, már az idő is ott járt, hogy a beszálláshoz álltam sorba.  Hamar végeztem majd beszálltam és elfoglaltam a helyem. Most nagyon jó helyen ültem, az ablak mellett.
Lassan elérkezett a felszállás pillanata is.
Már a levegőben jártunk és én csak bámultam ki az ablakon. Néztem az eget, bámultam a körülöttünk lévő felhőket és töprengtem. Töprengtem az életemen, az elmúlt nap történésein, azon, hogy kétségeim vannak, azon, hogy hogy viselkedek. És ekkor eszembe jutott, ahogy Sebastiannal bántam. Nagyon goromba és durva voltam hozzá. Olyan voltam, mint aki teljesen kifordult önmagából. Magamra se ismertem. Én alapjában véve nem ilyen vagyok, de a bennem kavargó érzések, ezek szerint ilyeneket is kiváltanak. Vagy lehet az a kényszer szülte ezt, hogy megfeleljek annak az elhatározásomnak, hogy ne bántsak meg senkit. Nagyon jó elhatározás, csak egy dolgot nem kalkuláltam bele, én fogok ebbe tönkremenni. Elbukok hamar, megváltozok, összeroppanok, vagy ki tudja. Mindig is híres voltam arról, hogy jól fel tudom mérni a dolgokat, de ezek szerint most rosszul kalkuláltam. De hibázhatunk, hiszen emberek vagyunk. Sokszor szoktam elmélkedni és gondolkozni azon, hogy mi történik velem. Nem tudom megmagyarázni én sem, mi zajlik le bennem. Azt sem tudom megmondani, mi lesz holnap. Régebben mindig volt valami ötletem, tudtam mit kell tegyek, de ez a képességem most cserben hagy úgy látszik. Sokszor nem tudom mi tévő legyek, csak azon veszem észre magam, hogy meghozok egy elhatározást és nem tudom betartani, vagy ha mégis, megesik, hogy másokba gázolok. Csak úgy összekuszálódtak a dolgaim. Egy hatalmas csomó lett az életem, amire még sajnos nem tudom a kibogozást. Olyan mintha egy keskeny jégtáblán sétálnék, mely bármikor beszakadhat és beleesek a mélybe.

Az viszont megállapítottam, hogy egy kicsit nyers voltam Sebastiannal. Igaz tudom ott az elhatározás meg minden, de valami azt súgja, bocsánatot kell kérjek tőle.

Sokat gondolkodtam. Ez az út jó volt arra, hogy ráébredjek egy dologra. Megváltoztam, s nem jó irányba. Vagy mondjam azt, hogy már nem a régi fényemben tündöklök.
De meg kell, hogy ezt a változást állítsam. Újra a régi ember kell, hogy legyek. Így ennek érdekében csak annyit tehetek, hogy elmegyek. Igaz ezt most azonnal nem teszem meg, mert betartom a szavamat és addig segítem a csapatot, amíg a régi sajtós vissza nem tér. Ezt az elhatározást találtam a legésszerűbbnek és legcélszerűbbnek.
Persze az is lehet a megváltozásom oka, hogy a kétségek gyötörnek. Nem tudom, de valószínű.
Már magam is összezavarodtam.
Egész úton csak gondolkoztam. Miután a gép landolt és a csomagomat is megtaláltam egy taxival a pályához vitettem magam. Szerencsére itt sem volt messze a szállásunk a pályától. Hogy pontosítsak a szálloda ott volt a pálya mellett. Ez nekem most tökéletes volt, hisz ezt a nehéz bőröndöt nem szívesen cipeltem. Így is elég volt eljutni a szállodához. Beléptem az ajtón és fújtattam egy nagyot, majd a recepcióhoz pontosabban a pulthoz vettem az irányt.
Odamentem a recepcióhoz s készültem bejelentkezni. Megkaptam a szokásos nyomtatványt és elkezdtem kitölteni, hogy ma este egy szobában, kényelmes ágyon tudjam a fáradalmaimat kipihenni. De nem voltam egyedül. Sebastian ugyanis utánam érkezett vagy két perccel. Ránéztem s láttam rajta, hogy haragszik rám. Persze érthető, hisz csúnyán viselkedtem vele. Ott álltunk egymás mellett, s nem szóltunk egymáshoz. Végül én törtem meg a kínos csendet.
- Szia! – köszöntem neki.
De ő nem válaszolt.  Még a fejét se fordította felém, az arcán pedig látszódott a harag, az hogy goromba voltam vele, mellesleg ha így utólag belegondolok egy butaság miatt és ő ezt nem nyelte le. Rendben felfogtam, vettem az adást. Ő rettenetesen haragszik rám és meg is értem. Ezek szerint sikerült az elhatározásom, hogy eltaszítom magamtól.
Megkaptam a kulcsom és készültem elindulni, de előtte még ránéztem. Ő viszont ügyet se vetett rám. Nem volt mit tenni, megkaptam a bőröndöm húzóját és elindultam a lift irányába. Mikor odaértem megnyomtam a lifthívó gombot. De mivel a lift a 12. emeletről jött le, így vártam ott egy darabig. Mire a lift leért Sebastian is ide ért. Beszálltunk mind a ketten a liftbe, de egyikőnk se szólt a másikhoz. Úgy éreztem itt az idő bocsánatot kell tőle kérni, még akkor is, ha ő egy szót se fog hozzám szólni. Már épp készültem kimondani, de megtorpantam, nem jött ki egy hang se a torkomon. Mire megint rákészültem a lift megállt és most kibukkant belőlem:
- Tudom, hogy elvetettem a sulykot, sajnálom.
De nem kaptam semmi választ, az ajtó pedig kinyílt így kiléptem a liftből. Mind a kettőnk szobája ugyanazon az emeleten volt, így ő is kiszállt velem együtt a liftből. Úgy éreztem nincs mire várni, így sebesen haladtam a szobámhoz. Ő továbbra sem foglalkozott velem. Már épp készültem belépni a szobámba, mikor ő elhaladt mellettem. Én ránéztem, de ő még arra sem méltatta magát, hogy rám nézzen.
Most már biztos vagyok abban, hogy ő nem fog nekem megbocsátani. Ez egy kicsit elkedvetlenített, de ha belegondolok, nem várhattam mást, jogos a viselkedése. Csúnyán kioktattam és most megérdemlem ezt a bánásmódot.

De ha átgondolom a dolgokat, rájövök, már azt sem tudom mit szeretnék. Egyik cselekedtem keresztezi a másikat egy elhatározásom épp ellenkezője a másiknak. Azt akartam, hogy minél távolabb kerüljön tőlem erre most meg a bocsánatát várom. Azt várom, mikor szól hozzám. El kellene végre döntsem mit akarok. Ez az állapot nem jó, se nekem se neki. El kell dönteni azt, hogy mit akarok. Őt vagy lemondani róla és esetleg megpróbálni Christiannal. Sose voltam ilyen. Mindig tudtam mit akarok, erre fel most meg itt tétovázok. Néha úgy vagyok vele, hogy egy szerencsétlen ember vagyok, aki képtelen meghozni egy döntést. Most azonban egyet meghoztam. Igaz ennek nincs köze se Sebastianhoz, se Christianhoz, ennek apámhoz van köze. Úgy döntöttem most elmondom neki, mi történt velem.
 Leraktam a cuccom, és leültem egy kicsit pihenni. Csupán pár percre, hisz ma még apuval is megbeszélem a dolgokat, ahogy már eldöntöttem. El akarom neki mesélni a vizsgálatot, és el is fogom, igaz ehhez kell egy kis lelki erő, össze kell kapjam magam egy kicsit. Ez már nem tűr halasztást. Majd elővettem a telefonom és felhívtam aput. Harmadik csörgésre felvette a telefont...

SZERK MEGJEGYZÉSE: Sziasztok!
Megint itt van a friss rész!
Csak annyit akarok a frissel kapcsolatosan, hogy ez megint nem valami "akciódús", de a későbbiekben jelentőséggel fog bírni.
És a Sebastian fanoknak üzenem, megint itt van a fejezetben! :D
Az utolsó résznél sok véleményt kaptam, és ennek iszonyatosan örültem. Nagyon boldog voltam, hogy olvashattam a véleményeiteket és köszönöm a dicséreteket is!
Remélem most is kapok majd pár sort! :)
Már csak annyi dolgom van, hogy jó szórakozást kívánjak a fejezethez!
Puszi
Zsömi