Rose - 2. fejezet

Sziasztok!

Újra itt és újra friss. Most a Rose folytatása érkezett meg. 

Ezt a részt szeretnénk ajándékba küldeni és egyben ajánlani is egy nagyon kedves barátnőmnek Klaunak! Utólag és még egyszer Boldog Születésnapot kívánunk!

Az első résznél már említettem, hogy miként pattant ki a történet ötlete, ebből kifolyólag a sztorit ketten visszük tovább és írjuk meg a részeit. Remélem tetszeni fog nektek! Ismételten egy kicsike szeletet kaphattok, de nem akarunk minden titkot felfedni, hogy későbbre is maradhasson izgalom. Míg el nem felejtem a szereplők köre kibővült ismételten, oldalt megtalálhatjátok majd, valamint a rész elejére is kikerül egy kép. Már csak jó szórakozást kívánunk nektek és kérünk titeket írjatok véleményt!

Puszi: V. & ZS.

Rose

(2. fejezet)

Gyermekkorunkból felelevenedhet az alábbi mondat: Valamikor réges régen, volt… Ugye ismerős? Többnyire a gyermekkor meghatározó meséi kezdődtek így, amik elindították az embereket az álmodozás útján. Ahol volt esély remélni és egészen merészet álmodni, mígnem a csúf valóság ráébresztett egyeseket az igazi és saját meséjükre. Ez igaz Rose-ra is. Mert és álmodott, képzelt kacsalábon forgó palotát, látta a szőke herceget, bízott abban a szeretet csodákra képes. Majd elkezdte megélni a saját történetét és változott a kialakított kép, egészen más álmok hajkurászását tűzte ki immáron céljának. De most, még egyelőre ott tartunk, hogy valamikor réges régen. Annyi biztosan kijelenthető, hogy akkor történt valami. A többi pedig folyamatosan napvilágra kerül, mintha csak egy bizonyos könyvet lapozgatnánk.

Christian nem tudta mikor találkoztak már, mikorról beszél Rose. Hitte ezt az angyali arcot sosem felejtené el. Lehet ez csak egy próbatétel Rose részéről, csak még titokzatosabb ettől? De Rose nem tette őt próbára. Egyszerű és kézen fogható tényeket közölt. Nézte a mellette ülő férfi arcát, majd rádöbbent magától is, nem tudja ő kicsoda. Rosszul esett neki és csalódott. A tegnapi estét el tudta magában könyvelni, de odabent szentül hitte, ha nem a vörös ruhájában, ha nem a sminkjében látja, felismeri azt a személyt, aki egykoron… valamikor réges régen… és még most is ő. Kelletlenül elmosolyodott és oldalra tekintett. Jobbnak érezte nem beszélni, elrejteni saját magában azokat, amiket most hirtelen a férfira zúdítana. Füle mögé helyezett haját egy egyszerű mozdulattal az ujja hegyével előre emelte. Hullámos hajtincsei az előttük lévő gáttól megszabadulva könnyeden borultak előre és takarták el az arcát. Ez volt a célja. Fölöslegesnek érzett innentől kezdve bármit is a férfi irányába. Christian viszont tudni akarta ki ő. Ő volt a merő titokzatosság számára, egy idegen és mégis csábító világ, ami a hatalmába kerítette rövid idő alatt, és amely foglyává ejtette. Nem kellett azonban fogolynak lennie, puszta akaratából is maradni akart. Az előző estén ez a lány megmozdított benne valamit. Könnyed eleganciájával, bájosságával, kecses mozdulataival felébresztette őt. Újra a valóság rögös útján ténfergett. Kereste Rose-t aki segít neki a helyes útra lelni. Nem hitte, hogy létezik ilyen, mígnem megélte ezt. Akarta tudni a választ, de ezt egyedül nem találta meg, szükség volt Rose segítségére hozzá.

-          Rose. – szólította meg ismételten a mellette ülőt. Ő nem akart tudomást venni róla, de legbelül rájöhetett az butaság lenne, így a látszólagos érdektelenségét egy röpke pillanat alatt megsemmisítette.

A férfi felé fordította fejét és várta mit akar tőle. De Christian ahelyett, hogy egy hangot is kiadott volna, csak nézte őt. Ismételten elvarázsolta őt, noha azt sem tudta ki is valójában Rose. Az arcát fürkészte miközben barnás-szürkés szemei néha összeszűkültek, majd újra kitágultak eredeti helyzetükbe. Egy-két pillanat erejéig Rose azt hitte, végre felismerte őt a férfi, de miután mélyen a szemébe nézett, olyan kétségeket és megannyi kérdést látott a szempárban, mely bizonyította, hogy Christian nem tudja ki is ő valójában. A férfi még mindig csak nézte és nem beszélt. Azt a kis maréknyi reményt is elvesztette Rose, ami még azt sugallta neki odabent, hátha.

-          Christian! – szólította meg a szavakra várva.

Christian hatalmasat nyelt, mivel mikor a nő kiejtette nevét csodás ajkain, tekintete pont oda tévedt.

-          Mit is akart mondani? – nézett rá Rose kérdőn és a választ sürgetve.

-          Ohh, hát én… csak... annyit, hogy…- megdörzsölte arcát a férfi tanácstalanságában, ugyanis már elfelejtette mit is akart annyira elkalandozott a nő vonásainak felderítésében.

-          Szóljon, ha eszébe jutott mit is akart mondani! – mosolygott udvariasan a lány és kicsit csalódottan ütötte fel szerelmes regényét.

Igazából alig várta, hogy belemerülhessen az olvasásba és kizárja a mellette ülőt a fejéből. Kényelmesen elhelyezkedett székében és mielőtt belekezdett volna a következő fejezetbe, hatalmasat sóhajtott. Azt hitte, hogy a 19. században játszódó csöpögős szerelmi történet eltereli figyelmét, de nem így történt. Ahogy haladt a sorokkal az olvasásban, minden mondat nevetésre kényszerítette. Imádja az efféle történeteket és képes magát olyan mélységekben is beleélni, mintha csak az lenne az igazi valóság, most mégis valamiért teljesen nevetségesnek tartotta James Calhoun és a főhősnő Abby szerelmi játszmáját. Abby-ben egyébként már az első mondatokból magára ismert. A történet szereplője is olyan befelé forduló, komoly, okos lány, aki nem igazán kedveli a társasági életet, akárcsak ő. Épp ezért is volt számára a tegnapi este más. Gátlásaitól megszabadult, mintha csak egy rab lett volna és megszabadult volna az őt akadályozó és visszatartó láncoktól. Elszakadt a valóságától, és amikor tegnap este Christiannal táncolt, újra mert álmodni, kislányi és álmodozó énje újra felszínre tört és felelevenedett benne a kacsalábon forgó palota, a szőke herceg és egy teljesen más élet. Haladva a sorok között további párhuzamot talált a könyv általi világ és a saját világa között. Kissé rémisztő volt, ugyanakkor érdekes is. Elérve az utolsó betűt az oldalon, készült lapozni, de szeme sarkából Christiant nézte. Tanácstalannak érezte magát, ugyanakkor kissé butának is, amiért belement ebbe az egészbe. Odalépett tegnap este Christian mellé és megismerte őt újból. Valamit ébresztett a férfiban is és ő ezt valahol mélyen tudta. Egy a számára idegen felé egy ismerős érzést. Be kellett magának vallani, vágyott arra, hogy azt a kis időt a férfival tölthesse. Változott és ezt elismeri, de belülről ugyanaz maradt továbbra is, de ezt a Rose-t Christian már nem ismeri fel. Messze elkalandozott az olvasottaktól. Bár haladt továbbra is a sorok között, de fejben nem ott járt. Azon gondolkozott, ami velük történt. Beismerte valóban benne volt a vágy, de más is vezérelte. Csak egy válasz, csupán ennyi. Megannyi kérdést intézhetett volna a férfi felé, de az az egy, ami a legfontosabb, és amire a választ egyedül nem találta meg sok keresésben és kutakodásban töltött óra után egy bizonyos irányba terelte volna őt. Amikor felismerte a neki háttal ülő Christiant, felszabadult benne valami. Úgy érezte az ő egyszerű és néhol cseppet sem felemelő élete egy része, egy igen picike és aprócska szelete megváltozhat. Nem felejtett, de megtanulta elfogadni az embereket és félresöpörni a hibákat. A szavakat olykor elcsépeltnek és kimondott mentegetőzéseknek tartotta, amik mézesmadzagként reményt adnak, majd megcsalnak. Szemfényvesztés, holmi káprázat, hitegetés és végül csalódás. Amolyan összkép. Mégis akkor és abban a pillanatban teljesen más, idegen és ugyanakkor csábító, amolyan bódító tudatlanság vezérelte. A tánc pillanatában, amikor minden érzékét elvesztette és egy pillanatra az ítélő képessége is cserbenhagyta nem az a bizonyos kérdés és válasz foglalkoztatta, bízott abban Christian felismeri, s később adódik lehetőség számára, hogy a kutatott választ megtalálja. Próbálkozott gondolatait visszaterelni a regény cselekményeinek szálaihoz és elfelejteni ezt az egészet. Nem tudja a férfi ki ő és így jobb is talán. Egyszer már csalódott benne, így nem lesz esély még egyszer erre.

A repülőút további részében nem beszélgettek. Rose elmélyült regénye olvasásában és saját gondolataiban. Még ha akart volna is kommunikálni Christiannal nem tette volna, ugyanis látta, ahogy a férfi egy dossziéban kotorászik papírok és iratok között, miközben néha még a telefonját is nyomkodni kényszerült ügyei intézése érdekében. Viszont az, hogy Christian a legutóbbi versenyhétvége statisztikáját böngészte át, számára is elterelő hadművelet volt, hogy ne kelljen szótlanul és számára lükén ülnie a lány mellett, míg az láthatóan habzsolja könyve betűit. A gép néhányszor megrázkódott. Ilyenkor Rose erősen megszorította a szék karfáját és mély levegőket vett. Nem tartozik kedvenc közlekedési formájához a repülés, de kedves barátnője esküvőjén mindenképpen ott akart lenni és Londonból Toscana-ba ez tűnt a leggyorsabbnak és a legkényelmesebbnek is. Három és fél órás út után alig várta, hogy csomagjait a kezében tudhassa és lábait kinyújtóztathassa. Együtt szálltak le a gépről Christiannal és a bőröndöket is együtt vették át. Rose egész végig azon gondolkozott hogyan köszönjön majd el a férfitól és egyáltalán reménykedjen-e a viszontlátásban. Christiannak is hasonló gondolatok kavarogtak a fejében. Félt, hogy Rose tolakodásnak venné, ha elhívná ez kávéra valamelyik nap, esetleg elkérné a számát. Azt sem tudta biztosan, hogy a lány foglalt-e. Habár ha az lenne, biztosan nem engedte volna, hogy olyan közel táncoljanak egymáshoz az esküvőn, hogy szinte érezte Rose forró bőrét a saját ingjén és azon a bizonyos vörös ruhán keresztül is. Már majdnem a reptér kijáratához értek mikor Christian szólásra nyitotta volna a száját, de egy néhány fős lelkes tömeg az útját állta szavainak és autogrammért nyújtották papírjaikat. A csapatfőnök készségesen szolgálta ki rajongóit és igaz néhány perc alatt mindenki kívánságának eleget tett a hirtelen odagyűlt tömegből, azonban amikor legközelebb feltekintett az aláírások között, Rose már sehol sem volt. Így egyedül kényszerült a taxihoz menni. Hogy is gondolta, hogy Rose majd szépen megvárja, míg ő teljesíti kötelességei egyikét, miszerint odafirkant egy-egy papír cetlire egy aláírást és műmosollyal belenéz a fényképezőgépek, esetleg a telefonok kamerájába…

Rose kulcsa segítségével kinyitotta lakása ajtaját, de az elé táruló látvány nem igazán nyűgözte le. Sörös üvegek az asztalon, pizzás és kínai kajás doboz a konyhapulton, ingek, zokni szerteszét a szőnyegen. Mintha csak egy bomba robbant volna. Brian alkotott… Lepakolta kézi táskáját és a kis utazó bőröndjét, majd a sötétítő függönyt széthúzva napfényt engedett a nappaliba. Még le sem dobta cipőjét, máris a férfi után kezdett pakolni.

-          Megjöttél végre? – csoszogott ki Brian a hálóból.

-          Amint látod… de kérdem én, mi ez a rendetlenség itt? – vonta kérdőre.

-          Ne haragudj, este lazítottunk a srácokkal…

-          A lakásomban? – emelte meg hangját a lány.

-          Tudod, hogy a te lakásod központi helyen van, így a srácok is hamar hazaértek innen… ezért gondoltam, hogy idejövünk.

-          Remek! Tudod legalább egy SMS-t küldhettél volna, hogy megkérdezz erről engem is. – kezdett betelni Rose-nál az a bizonyos pohár.

-          Most mi bajod van? – hagyta el az előbbi mézes mázosságát a férfi s kissé nyersebb hangvételben tette fel kérdését.

-          Brian, tudod, hogy nem szeretek mindenféle embert a lakásba engedni azóta, mióta kiraboltak. Nem lehet ezt megérteni?

-          De hiszen ők a haverjaim, nem pedig mindenféle emberek…

-          Nekem pedig mindenféle jött mentek, mivel én nem ismerem őket! – szállt szembe a férfival és védte igazát.

-          De már találkoztál velük!

-          Igen, de akkor sem ismerem őket jól… ki tudja mi jár a fejükben!

-          Vigyázz a szádra kicsim, a barátaimról beszélsz! – emelte fel hangját Rose barátja, tett a lány felé egy határozott lépést, némi fenyegető mozdulattal, mire Rose összerezzent…

Rose és Brian Kay már lassan 4 éve alkotnak egy párt. Miután Rose lediplomázott munkát keresett és Brian cégénél kapott titkárnői állást, majd miután Brian lecsapott rá, előnevezte a reklám részleg menedzserének, így Rose egy előkelő állás birtokosa lett, mely nem jár kis fizetéssel sem. A több számjegyű havi fizetés ellenére Rose nem él nagy lábon, alig költ valamire és megspórolt pénzét egy bankszámlán gyűjtögeti. Brian és az ő kapcsolata azonban az utóbbi időben nagyon elfajult. A kezdeti rózsaszín köd lehullása után Brian kimutatta foga fehérjét, valódi énjét és agresszív, uralkodni vágyó stílusát. Rose-t figyelmeztette néhány munkatársa a cégnél, hogy vigyázzon Brian-el, mert a férfi nem az, akinek mutatja magát, de Rose-t nem lehetett befolyásolni, így nem hallgatott senkire, és különben is úgy tartotta, hogy azok a lányok csupán féltékenyek rá, így azért hordanak össze-vissza mindenfélét a főnökükről. Egyszer kapott egy névtelen üzenetet az íróasztalán, amelyben az állt, hogy amint teheti, hagyja el Brian-t és a cégtől is távozzon, mielőtt baja esik. A névtelen író olyan képtelenséget mondott Brian-ről miszerint a férfi egy agresszív vadállat, aki bántalmazza a nőket. Akkor Rose egyetlen mozdulattal összegyűrte a kis sárga post-it-ot és a kukába dobta. Akkor még nem hitt az efféle üzeneteknek és szóbeszédeknek egészen addig, míg meg nem tapasztalta Brian Kay ki is valójában és meg nem érezte karja erejét az arcán és szinte az egész testén…Akkor, az első verés után Rose annyira összetört, hogy nem tudta mihez kezdjen. Senkije sincs ebben a világban, csak Brian. Rose azért mégsem egy bolond liba, így abban a pillanatban kitessékelte a férfit a házból és vagy egy hétig be sem ment dolgozni. Szégyennek titulálta a megtörténteket, a saját szégyenének. Majd amikor Brian az ajtóban állt egy hatalmas csokor rózsával és szíve minden szeretetével bizonygatta, hogy mennyire sajnálja a dolgot és Rose bocsánatáért esedezett, miközben bűnbánó lelkének és hibájának beismeréseként egy könnycseppet is elmorzsolt, Rose-nak megesett a szíve rajta, így beengedte a férfit a lakásába és ezzel együtt beengedte újra az életébe is. Azóta ez ismétlődik, egy pokoli körforgás ahonnan nem tud kiszállni. Minden veszekedés és verés után Brian visszasírja magát, Rose pedig visszaengedi, mivel csak ő van neki, mindez pedig már így megy lassan 3 éve. Rose-t annyira elhagyta már az ereje Briannal szemben, hogy nem tud kilépni a kapcsolatból, hiszi ez volt az utolsó. Mindemellett fél is, hogy ha megszakítja vele a kapcsolatot teljesen magára marad a világban…és azt meg nem akarja… nem akar újra egyedül maradni.

-          Sajnálom… igazad van… - mentegetőzött Rose.

-          Nem hallom! – emelte meg még jobban hangját Brian.

Válasz adására azonban már nem volt esély Rose részéről, elcsattant egy hatalmas pofon. A lány automatikusan odakapott arcához. A férfi ökle ismételten lecsapott, ezt azonban már nem bírta talpon elviselni. A lendület miatt oldalra esett vállát pedig beleverte az asztal szélébe. Előtört belőle a sírás és könyörgött azért, hogy ezt a poklot ne kelljen újra átélnie. Brian elvesztette önkontrollját, szemei szikrát szórtak, olyan volt akár egy vulkán, ami abban a pillanatban tört ki. Nem tudta Rose megakadályozni az ezt követőeket. Felkapta a földön fekvő nőt egy hirtelen mozdulattan a férfi, majd arrébb lökte, mintha csak szegény egy rongybaba lett volna, amit kedvére dob arrébb bárki. Leteperte a földre és ráült a lány derekára. Két karját szétfeszítve a földhöz nyomta majd egészen közel hajolt hozzá. Fejét egyre jobban nekinyomta a lány homlokának tudatosította benne ő az úr.

-          Nézz a szemembe! – utasította szegény törékeny nőt.

Rose engedelmeskedett neki.

-          Nem akarom, hogy még egyszer ilyet mondj! Értetted? – sziszegte, s arca a dühtől teljesen eltorzult. – Nem hallom! – rázta meg kezeinél fogva.

-          Igen. – szedte össze magát Rose.

Brian feltápászkodott a lányról, majd Rose is készült felállni, de Brian megadta neki az utolsó ütést. Erejét összeszedve belerúgott a földön éppen felállni készülőbe. Rose oldalát érte a rúgás. Meghőkölt, majd újra visszarogyott. Beszorult a levegő neki és félve kapkodott egy kis oxigén után. Odakapott az oldalához és feküdt a földön. Újra megélte. Énje egy rész ismételten elpusztult. Zokogott és próbálta magát összeszedni. Lehetett volna valaki számára aki megmenti, de ő eltűnt előtte, mielőtt lehetőség lett volna arra, hogy a segítő kézbe belekapaszkodhasson.