PROGRAM 8 - Rose 4. fejezet

Üdv Drága Olvasóim!

Ismételten itt vagyok és hozom is a következő programot. Sajnos nem jött össze, az előző írásnál a kért szám, de itt vagyok most.
Lassan a végéhez ér a maraton, de ez persze még semmi más végét sem jelenti majd. Bár megsúgom nektek, ebből a történetből sincs már sok hátra.

Szeretnék most is ajánlani nektek egy számot.
Ajánlott szám: 5

Tehát, szerintem már tudjátok, ha estig megérkezik a kért szám, akkor holnap reggel érkezik az utolsó iromány az Utolsó Ígéret folytatása.

Nincs más dolgom hátra, Jó szórakozást kívánok!

Puszi

Rose

4. fejezet

Azt kívánni bárcsak itt lenne, butaság, hisz ő már nem lehet ott. Azt kívánni, hogy segítsen lehetetlenség. Ő már elment és elbúcsúzott, csak éppen tőle nem búcsúztak még el az emberek és Rose sem. De itt hagyott valamit a lány számára, amit még ő sem tud. Mit sem sejt az egészről. Csak egy vallomás, csak egy válasz és maga is megtudja mi az, ami itt maradt számára.

Változások. Hordozta ezt a másnap. Másképpen mondva egy ismeretlen utat. Rose nehézkesen ébredt fel. Fáradtnak érezte magát, pedig nem volt késő amikor nyugovóra tért. Kitakarta magát, majd hirtelen kipattant az ágyból és az ágy szélén ülve próbált meg ébredezni. Nézett le a földre és gondolkozott. Egy ideig azon, hogy a noteszét hol hagyhatta el. Gyakorlatilag létfontosságú volt számára, minden találkozója abban van feljegyezve, e nélkül fogalmazhatunk úgy meg van lőve. Nagyokat ásítozott és egy hatalmasat is nyújtózott. Végül felállt. Beledugta mamuszába lábát, majd kicsoszogott a hálószobából. Elkezdett készülni, futtában pedig bekapott pár falatot reggeli gyanánt. Összeszedett mindent, majd a fehér borítékba helyezett felmondólevelét vette kezébe. Itt volt a döntése a kezében. Érdekes érzés kerítette hatalmába, míg fogta azt a bizonyos borítékot. Ez volt a garancia arra, hogy a cégtől távozik, ezzel együtt pedig Brian elnyomásától is megszabadul. Táskájába helyezte, majd útnak indult. Helyesbítésre van szükség, indult volna. Lenyomta a kilincset és épp egy csengetni készülő barna hajú, karcsú, nővel találta magát szembe. A nő meggyötörtnek tűnt, olyannak, mint aki mögött már több évtized van. Rose ismerte őt. Meglepődött, hisz egyáltalán nem számított rá. Már egy ideje nem találkoztak, s amikor találkoztak is, akkor is a nő segítségért fordult a lányhoz.

-          Szia! – köszönt elsőnek az ajtóban álló nő.

Rose szemügyre vette. Rájött már rég nem olyan, mint amilyen volt. Megváltozott. Az őt ért hatások megtörték, elvesztette életkedvét és meg kellett tanulnia küzdeni. Ebben a kegyetlen világban a mindennapokért. Arcán több fájdalom, mint öröm ült.

-          Szia. – köszönt ő is. – Mit keresel itt? – kérdezte tőle kissé nyersen.

-          A segítségedre van szükségem. Beszélnünk kell! – mondta el azonnal, bármiféle csel nélkül.

Rose nem válaszolt semmit, gesztusa többet mondó volt. Beengedte a nőt az ajtón. Tudott, ez a nő többnyire akkor látogatja meg Rose-t, amikor szüksége van a segítségre. Így ez most sem volt meglepő. De Rose úgy érzi kötelessége segíteni és akárhányszor jön el hozzá, mindig kihúzza a bajból. Egyébként a nőt nem érdekli, mi van a lánnyal, nem foglalkozik azzal, mi zajlik körülötte, sikerült-e már feldolgoznia a történteket, így pedig a segítséget sem tudja és nem is viszonozza Rose számára. Mivel Rose pedig nem olyan ember, hogy ne segítene, ezért állja meg helyét egy korábbi kijelentés. Történetesen ez már a többedik ilyen alkalom, amikor itt áll a nő és Rose segít. Belelátni a lelkébe és abba mit gondol és érez nehéz, de igazából nem a nő miatt teszi azt, amit. A kislánya és Henry miatt. Mindig is csak őket tartotta a szeme előtt, nem pedig az itt lévőt. Azt sem lehet elmondani, hogy nem érti meg őt, hisz Rose számára is világos, hogy nem egyserű a nő élete, sőt egyáltalán nem, de…

-          Valami baj van? – kérdezte Rose.

-          Pénzre lenen szükségem. - mondta nyíltsággal.

-          Mi történt megint? – tudta, hogy ezért jött el a nő és rezzenéstelen volt az arca, amikor feltette felé kérdését.

-          Nem tudom fizetni a törlesztőt és elveszik a házat a fejünk felől! – mondta kétségbeesetten és bízva abban Rose szíve ismét megenyhül irányába.

-          De hisz ezt a múltkor elrendeztük! – úgy gondolta, hülyének akarja őt nézni a nő.

-          Tudom, de nem sikerült. Adódtak újabb problémák. Nem tudtam rendezni. Elvesztettem az állásom és valamiből meg kellett élni. Viszont most találtam másik állást, de Rose könyörgöm, ki kell minket húznod a bajból! – kérlelte továbbra is a lányt, akinek megesett ismételten a szíve rajta. – Ha kell itt a percen térden állva könyörgök neked! – Rose meglepődött, hisz a nő ehhez tett mozdulatokat. Megkapta karját, majd végre megszólalt.

-          Egy dolgot ne veszíts el, a méltóságod! Segítek rajtad, eddig is segítettem, hisz gyakorlatilag család lettünk. Én megtartom az ígéretem, nem úgy, mint mások és segítek. Mennyire lenne szükséged?

-          Mint a múltkor. – mondta hálálkodva a nő.

Előkotort egy csekket, kitöltötte a kért összegre, majd átnyújtotta a papírost. Rettentő hálás volt érte, amiért a lány ismételten segített rajta. Viszont ez a segítségnyújtás nem épp a legjobbkor jött Rose számára. Azzal, hogy azt a pénzt odaadta eldobta az álmait. Csak a megtakarított pénze volt, amit néha napján megcsapolt ez a nő és ő csak ebből tudott adni neki mind ahányszor az ő segítségére volt szükség. A nő megköszönte és kérte, hogy ha tud segíteni ő is, forduljon hozzá Rose. Elment végül és Rose számára kitépődtek azok a bizonyos új lapok az új életből és visszatért a régihez, de egy elhatározástól még nem szabadult meg. Brian és közte vége mindennek! Így végül a felmondólevelét egy könnyed mozdulattal a szemetesbe dobta. Ismételten nekifutott az elindulásnak. Úti célja nem változott. A munkahelyére ment. Beszélnie kelett Brian-nal.

A munkahelyéhez vezető úton beleszaladt egy baleset miatti útlezárásba. Kerülő útra kényszerült emiatt. Így pedig volt egy kis ideje gondolkozni azon, innentől kezdve miként alakítsa sorsa szálait. Megérkezett, majd leparkolt. Markolta továbbra is kormányt, noha az autó már megállt. Meredten nézett előre. Pár perces csend után kiszállt az autóból, majd belépett az épületbe. Az üvegfalakon keresztül a napfény áramlott be, megtörve ugyan azokon, de színesebbé tette az egész épületet. A liftet választotta, mint közlekedési formát. Az emeltre érve szempárok sokasága tapadt rá, akik minden mozdulatát leesték. Kerestek apróbb, avagy nagyobb jeleket, de nem találtak. Rose mestere volt azok eltüntetésének. Figyelték arcát, figyelték karjait, nincs-e rajtuk bármiféle ütésnyom, nézték miként lépked és halad el mellettük. Eljutott irodájáig. Becsukta maga mögött az ajtót, majd az asztalra tekintett. Meglátta a papírhegyet és elszörnyülködött. Kész káosz uralkodott az asztalon. A kíváncsiság vezérelte, egy-két iratba beleolvasott. Teljesen elmerült egyik áttanulmányozásában, olyannyira, hogy arra lett figyelmes csak, hogy az ajtó becsapódott. Megfordult és Brian-nal találta magát szembe. A férfi odalépett hozzá és igyekezett némi gyengédséggel a lány felé közeledni. Ő védekezőleg és távolságtartólag hátrébb lépett egyet. Brian követte őt, Rose pedig ismételt lépés megtételére készült, de íróasztala megakadályozta ebben. Brian még közelebb lopózott és igyekezett azt éreztetni, hogy nem kell tőle félnie a lánynak.

-          Rose. Megváltozok, bármit megteszek, amit csak akarsz. - kezdte azonnal a bűnbánó és bocsánatkérő szövegét. Ismerős lehetett Rose számára, majdnem minden alkalommal ugyanígy hallhatta vissza és mindig hatással volt rá.

-          Brian… - nekikezdett. Ki kellett mondani, hogy a kapcsolatuknak vége.

Brian azonban nem tágított és nem hagyta azt, hogy Rose végig mondja a mondandóját.

-          Szeretlek. – nézett mézédesen a lány szemeibe és ismételten sikerült neki. Valami hatással lett Rose-ra. Megmondani annak a kérdésnek a válaszát, hogy Rose miért gyengült el ismét, nem lehet és nekem nem is reszortom.

Néha hagyni kell a másikat, hogy tévedhessen. Eldönthessen valamit és csak elfogadni, hogy az esetleges hibájából a végső és helyes következtetést le tudja vonni. Hagyni kell így hát Rose-t is. Maximum egy személy lehet, aki ebben megakadályozza, de számára Rose ugyanolyan idegen jelen pillanatban, mint akárki. Csak egy kevés együtt eltöltött idő, egy érzéki és forró tánc és egy kijelentés teszi mássá a többi embertől.

-          Nemsokára Vincent-el lesz egy találkozód. Bízom benned és a cég is. – az utolsó szavak kiejtésekor tekintete megváltozott erőteljes és fölényes volt.

-          Tisztában vagyok vele. – tudatosította, hogy teendőjéről nem feledkezett meg.

A férfi hirtelen ismételten elővarázsolt magából némi gyengédséget és próbált továbbra is hatni Rose-ra. Valamicske érzelem élhetett Brian Kay-ben is, valahol mélyen, hisz voltak olyan pillanatok a kapcsolatukban, amikor szinte bármelyik nő azt mondta volna, neki az a férfi kell. Brian mindig is tudta, hogy ki ő és mit akar. Konkrét elképzelései voltak az életéről, a birodalmáról, a saját világáról. Bár az ehhez vezető útjának első métereit édesapja kövezte ki, hisz tőle örökölte meg azt, amije most van. Mégis úgy érzi az nem segített neki abban, hogy ez a Brian Kay legyen.

-          Este átmegyek hozzád. – ejtette még el ezt a mondatot, majd a lány homlokára nyomott egy puszit és óvatosan hátrébb lépkedve elhagyta az irodát.

Rose gyenge nő volt. Akarata, álmai és célja melletti kitartása nem sokáig maradt meg. Megint egyszerűen lemondott róluk, abban a pillanatban, hogy Brian elmondta szereti őt. Azt nem lenne helyes mondani, hogy ítéljük meg mi egyszerű külső szemlélődők őt. Az vesse rá az első követ… nem szükséges a mondat befejezése, úgy érzem.

Ennek értelmében Rose találkozójának a célja is megváltozott ismételten. Már nem arra készült, hogy közölje a férfival, hogy sem ő sem pedig a cég nem állnak szolgálatára, hanem egyezség megkötésére készült. Abba nem is gondolt bele, hogy mi történik akkor, ha bármi oknál fogva ez meghiúsul. A korábban szétszedett iratokat összetette egy kupacba, majd az iroda elhagyására készült. Kilépve irodájából az íróasztalnál ülő, eléggé lenge, vagy talán a kissé hiányos kifejezés jobban passzol öltözetű hölgy munkatársához fordult némi segítségért. Megkérte ugyanis ezt a hölgyet, hogy a holnapi napra egy 10 órás találkozó időpontját egyeztesse le a reklámipar egyik híres feltörekvő és ugyanakkor tehetséges szakemberével egy reklámtervezettel kapcsolatos végső döntések lefixálása miatt. A nő kevésbé volt készséges Rose-val szemben, de tudta Rose szava erősebb az övénél, így kérését teljesítette. A barna hajú nőn látszott, hogy gyűlöli Rose-t, pedig a lány nem tett ellene semmit, ő mégsem szívlelte. Egyes irodai pletykák szerint a háttérben az állt, hogy ez a bizonyos nő mérhetetlenül beleszeretett az agresszív Brian-be s nem bírja elviselni, hogy a férfinak Rose kell nem pedig ő. Flegmán elejtett pár szót, majd közölte Rose-val, hogy megtette, amire kérte.

-          Köszönöm a kedvességet. - jegyezte meg Rose

-          Szívesen. –ejtette el a szót, majd amikor Rose ellépett mellőle megforgatta a szemeit.

Rose autójához ment, majd útnak eredt lakásába. Elkezdett készülődni a találkozóra.

Christian alig várta, hogy elindulhasson Rose találkozójára. Egyrészt, hogy végre újra láthassa a lányt, másrészt, hogy végre mindenre fényt derítsen, ami közte és a lány között van, valamint arra is, ami a lányt körülveszi. Eltökélte, hogy a foltokra is rákérdez, hiszen ha sejtése bizonyosságot nyer, az illetőnek, aki ezt tette a lánnyal, bűnhődnie kell. De egyelőre nem jelenthető ki semmi, hisz ez csak egy feltételezés a részéről és nem állíthat ekkora horderejű dolgokat biztosan, alapos bizonyíték nélkül. Miután lezuhanyozott és felöltözött egy ingbe és farmerbe, beszállt króm fekete autójába és az étteremhez hajtott. Izgatottsága egyre jobban erősödött az étteremhez közeledve. Miután leparkolt még ült egy kicsit autójában és átgondolta mit és hogyan fog mondani. Tudta nem állíthat csak oda és kérdezheti meg tőle. Ha valóban beigazolódik a sejtése, a lány úgysem mondana neki semmit. Ott üldögélve látta, hogy Rose éppen az ablak mellett egy asztalnál foglal helyet. Kifelé nézett az ablakon, majd kihozták rendelését és elkezdte kavargatni a csésze tartalmát. Hirtelen haja előrebukott, amit egy könnyed mozdulattal hátrafésült. Belenyúlt táskája és kivett belőle valamit. Nem látta tisztán Christian mi volt az, de látta amint Rose elmosolyodott. Ujját végighúzta azon a bizonyos dolgon, majd visszatette táskájába. Ekkor jött rá, mi is volt az, amit a lány szorongatott. Egy fénykép. Szíve ismételten nagyot dobbant, igazából maga sem értette miért vált ki Rose látványa ilyen reakciókat belőle, mindenesetre valamiért megdörzsölte bal mellét a szívénél, gondolván egy kicsit lenyugtatja a szaporán verő szervet. Tovább figyelte a lányt. Látta, ahogyan egy férfi megáll Rose asztalánál, mire a lány feláll hozzá. Ekkor egy autó látómezőjét eltakarta. Megállt, mert egy gyalogost elengedett maga előtt, s mire elhajtott onnan a lány és az a férfi már az asztalnál ültek egymással szemben. Christianban rögtön az a kérdés fogalmazódott meg, hogy vajon ő Rose kedvese? Nézte mozdulataikat, nézte gesztusaikat, figyelte Rose arckifejezését, de nem tudta eldönteni mi közük lehet egymáshoz és azt sem, hogy a férfi jó vágású-e vagy sem. Igaz nem reszortja az ilyesfajta megfigyelés, hiszen ő magét sem tartotta egy Adonisznak.

Rose míg várt Vincent-re rendelt magának egy kávét. Kicsit sűrűnek érezte a mai napját, de tudta az a találkozó most életbevágó lesz több szempontból is. Elmerengett és eszébe jutott régen mennyi időt töltött itt. Akkoriban még csak egy egyszerű kávézóként üzemelt ez a helyiség, mára azonban feltornázta magát, ha szabad így fogalmazni és átalakult. Nézett ki az ablakon, majd meghozták a rendelését. Megköszönte kedvesen. Kávéját elkezdte kavargatni, hogy fogyasztásra alkalmas állapotba hozza. Szájához emelte a gőzölgő italt, de az túlságosan is forró volt még, így nem volt alkalmas arra, hogy megigya. Belenyúlt a táskájába egy zsebkendőért, de nem azt vette ki. Helyette egy fénykép akadt a kezébe. Ezt a képet mindig magával hordozza, így egy kicsikét olyan, mintha ott lenne vele. Kivette majd kezében fogta. Mosolygott. Annyi minden tört elő belőle, annyi boldog pillanat. Ujja hegyével megsimította a képen lévő férfi arcát. Hiányzott neki az a pillanat. Nézte még egy darabig, majd visszatette eredeti helyére a képet. Nem sokkal később megérkezett Vincent. Magabiztos kisugárzása messziről érezhető volt már. Rose felállt a székből és üdvözölte őt. Kezet fogtak, majd hellyel kínálta az aranyhalacskát. Vincent nem az a típus volt, aki sokat teketóriázott volna, rögtön a tárgyra tért. Megkezdődtek tehát a megbeszélés percei.

 Christian várt még körülbelül 10 percet a kocsiban, vett egy nagy levegőt, fogta a bőrkötéses könyvecskét és azzal együtt kiszállt a kocsiból. Szétnézett, mielőtt átment az úttesten, de így is egy figyelmetlen sofőr, majdnem elütötte. A sofőr ahelyett, hogy elnézést kért volna, sűrűn mérgelődött, de ez Christiant különösebbképpen nem érintette meg. Belépett az étterembe. A bejáratnál egy kedves recepciós hölgy megtudakolta, hogy foglalt-e asztalt, mire Christian azt felelte nem, de várnak rá. A hölgy mosolyogva bólintott és hagyta a vendéget bemenni. Christian kicsit lassabb léptekkel haladt a célnak számító asztalhoz, majd mikor arra lett figyelmes, hogy a férfi goromba módon beszél a lánnyal és még a hangját is megemeli vele szemben, gyorsított léptein. A férfi csapkodni kezdett az asztalnál, mire Rose láthatóan meg-megrendült. Szája elé kapta kezét, majd felnézve megpillantotta őt. Pár másodpercig csak némán nézték egymást, majd Christian erőt vett magán és a férfi felé fordult.

-          Maga mit képzel magáról, hogy így beszél a hölggyel? Otthon is ezt csinálja ugye? Csak akkor még jól meg is veri, nem igaz? Na de most közlöm önnel, hogy ennek vége! Ugyanis hívom a rendőrséget és bevitetem, amiért erőszakoskodik Rose-val! A foltok mindent elárulnak és az, ahogyan a lány meg van rémülve öntől! – gondolkodás nélkül a férfihoz vágta ezeket a mondatokat. Hallva ezeket Rose megdöbbent egy pillanatra, de hasonló volt Vincent arckifejezése is.

-          Maga mit képzel? Mit gyanúsítgat engem ilyen dolgokkal? És ki a fene maga egyáltalán? – kérdezett vissza Vincent

-          Christian… - dadogta Rose az idegességtől.

Ahogy a férfi rápillantott nem azt látta a szemében, mint amire számított. A hála és köszönet helyett a tekintete inkább szikrákat szórt, és ha szemmel ölni lehetne, Rose már rég padlóra küldte volna őt.

-          Rose? – torpant meg Christian és furcsa érzése támadt.

Az étterem vendégei természetesen mind az iménti incidens jelenetét nézték és várták a folytatást. Kellemetlen helyzet volt ez mindhármuk számára. Rose szemei könnybe lábadtak, majd kezébe temette az arcát.

-          Christian! – mondta ki újra a férfi nevét. – Ő itt Vincent egy nagyon régi megbízója a cégnek ahol dolgozom és éppen egy munkamegbeszélésbe csöppentél! – vázolta fel a helyzetet Rose remegő hangon.

-          Az a helyzet kedves Rose… - kezdte Vincent egy teljesen más hangvételbe, mint amikor Christianhoz szólt – hogy engem még ilyen szégyenbe senki nem hozott, mint most az ön ismerőse… - közben pakolgatni kezdte az iratait vissza a dossziéba – sőt senkinek ezt meg nem engedem! Azt kell mondjam maga és a cég ahol dolgozik még nincs felnőve arra a feladatra, hogy az új megbízásomon dolgozzon. Azt hittem a korábbi pozitív tapasztalatok után, hogy hatalmasat fejlődtek és önök lesznek a legjobb választás, de tévedtem. El kell tekintsek az önök munkájától a jövőben és egy másik vállalatot kell keresnem, ahol úgy bánnak velem, ahogyan azt én megérdemlem.

-          Ne! Kérem… Vincent… - próbálta menteni a menthetőt a lány, de a férfi felemelte húsos kezét és megálljt parancsolt vele a lány szavainak.

Fogta az aktatáskáját és elhagyta az éttermet. Rose az asztalra borult csalódottságában, majd nagy levegőt vett és megsemmisítően nézett Christianra.

-          Gratulálok… sikerült tönkre tenned az év üzlettét! Köszönöm! – mondta, majd fogta a táskáját ő is és kiviharzott a helyről.

Ekkor még nem foglalkozott a megtörténtek esetleges következményeivel, s főképpen nem Brian reakciójával. Csak a dühöt érezte Christian iránt. Christian rohant utána és a parkolóban végül sikerült utolérnie.

-          Rose várj már! Hallgass meg kérlek! – Rose megállt, de nem fordult meg. – Nagyon sajnálom és nem is tudom mi ütött belém, én csak el akartam hozni ezt, mert tegnap ott felejtetted a lépcsőmön. - felemelte kezét a kis notesszal, bár hiába Rose nem látta azt. -  Bizonyára kieshetett a táskádból és mivel nem tudom hol laksz, ezért belenéztem és láttam, hogy ma itt lesz találkozód, ezért jöttem ide… és azért is még, hogy… hogy végre beszéljünk! – nyögte végül ki mit is szeretne. – Végre mondd el, mi a fene folyik itt, mi a fene folyik közöttünk! Honnan ismerjük egymást? Ki vagy te? Mi közünk egymáshoz? Az a helyzet Rose, hogy mióta találkoztunk úgy érzem felelős vagyok érted, de nem értem miért. Annyit gondolkoztam már ezen, de nem tudom! Honnan jön ez az érzés? Segíts nekem! Kérlek… - fújta ki magát a férfi – Kérlek, beszélj végre és mondd el, mi ez az egész!

Rose idegesen fordult hátra olyan erővel, hogy hosszú barna haja repülve követte a forgás irányát.

-          Tényleg tudni akarod Christian Horner ki vagyok én valójában?

-          Igen! – hangzott az egyértelmű válasz.