58. fejezet

Sziasztok!

Tudom egy picivel korábbra ígértem, sajnálom. Azonban most itt van. Nem akarok most mentegetőzni miért nem sikerült betartanom az ígéretem. 

Felvezetésként csak annyit szeretnék mondani, hogy a változás szelei már fújnak. Még most talált rá Claire-re és Christian-ra a boldogság, de tudjuk, hogy az élet... Ez amolyan a kezdeteknek tekinthető. Lesznek még nem várt események ebben biztos vagyok. Mondjuk azt most fognak csak a nagyobb történések kibontakozni.

Szeretném megköszönni az érkezett véleményeket, most is számítok rátok! ;)

Jó szórakozást!

Puszi

58. fejezet

Súrlódások

Egyesek szerint az apróbb súrlódások teszik még szorosabbá az emberek között lévő köteléket.

Megfogalmazni nem mindig lehet dolgokat. Nem mindig tudunk reagálni adott eseményekre. Előfordul, hogy ott van egy élethelyzet, amibe belecsöppentünk és nem tudjuk miként kezelni. Egyik pillanatból következik egy másik mi pedig csak sodródunk az árral. Talán meghozunk egy rossz döntést, nem parancsolunk időben megálljt magunknak. Elindul egy lavina és nem lesz visszaút. Minden fenekestül felfordul és a feje tetejére áll majd. Ekkor pedig veszíthetünk, és ezt csak magunknak köszönhetjük majd. Hibázunk, tanulunk. Ez az élet rendje. De a veszteség mégis mindennél nagyobb lesz. Az pedig, hogy az életed része, de közben mégsem, rádöbbent óriásit hibáztál. Furcsa megfogalmazása a dolgoknak, de visszautalnék az első mondatra, nem lehet mindent megfelelően szavakba önteni. Ha pedig felmerül a kérdés miként állítom mindezeket, a válasz egyszerű: sajnos sikerült a saját bőrömön megtapasztaljam.

Nehezen teltek a percek, már nagyon vártam azt, hogy újra lássam. Meg kell szokni azonban, hisz ez a mindennapjaink részét teszi majd ki, de elsőre mégis nehéz. Azt állítottam, hogy az az egy nap nem is olyan sok. Pedig igenis az! Azt azonban tudtam hiába teszek bármit akár tótágast is állhatok az idő nem fog gyorsabban telni. Szerencsére legalább annyival le tudtam magam kötni, hogy órát kellett tartsak. A szokásos kis napi teendőimet végeztem amikor Elisa hívott.

- Szia!

- Szia Claire! Beszélnünk kell!

- Komolyan hangzik, történt valami?

-  Személyesen kell megbeszéljük. Tudnál hamarabb jönni?

- Persze.

- Egy fél órával a kezdés előtt találkozzunk.

- Rendben.

- Akkor várlak majd, szia!

- Szia!

Furcsa volt. Bőbeszédűbb szokott lenni, ráadásul a hangja is elárulta, hogy valami történt. Több variáció is átfutott a fejemben, de persze ezek csak találgatások voltak, az igazi okot később megtudtam. Így mivel hamarabb kellett menjek, hamarabb is indultam el itthonról. Kinyitottam az ajtót, majd bepattantam az autóba. Szerencsére nem volt nagy forgalom, így viszonylag könnyedén haladtam és nem kellett éppen valahol egy dugóban üldögéljek. Leparkoltam, majd bementem. Kerestem Elisat, de nem találtam. 

- Itt vagyunk! – hallottam mögülem egy hangot és megijedtem. 

Megfordultam, majd mentem oda hozzá. Amikor beléptem a táncterembe és megláttam Bob-ot, tudtam, hogy valami baj van.

- Sziasztok! – kezdtem így, majd leültem Bob mellé.

- Szia! – köszönt kedvetlenül mellettem Elisa férje.

- Jobb, ha a lényegre térünk! – kezdte a mondandóját – Azért kértem, hogy hamarabb be gyere, mert meg kell beszéljünk valamit.

- De mit? Rátok nézek, és csak azt tudom leszűrni, hogy valami baj van!

- Igen van. – vágott közbe Bob.

- De mégis mi történt? - kérdeztem értetlenül.

- Nagy bajban vagyunk. Nincs elég pénze az iskolának. Meg kell húzzunk egy határt valahol.

- És ez mit takar?

- Nézd Claire én, vagyis mit is mondok mi gondolkodtunk már napok óta, hogy miként lehetne megoldani a helyzetet. Tudod, hogy… - sóhajtott egy nagyot. Sejtettem, hogy mit akar, de az ő szájából akartam mindezt hallani. – nem tudom, hogy mondjam.

- Csak mond ki.

- Nem tudunk alkalmazni itt téged most. Sajnáljuk.

- Értem. – igazából nem is tudtam mit mondjak erre. Ez volt az első szó, ami hirtelen az eszembe jutott. 

- Ne haragudj, hogy ezt kellett tegyük, de más megoldás nem született.

- A tiétek az a hely én csak órákat adtam. Nem tudok mit mondani, ti tudjátok. Sajnálom, megszerettem a gyerekeket. Elfogadom, nem tudok mit csinálni, de most megyek órát tartok.

Indultam, de Elisa még egy pillanatra megállított.

- Claire remélem ez a barátságunkra nem fog kihatni.

Nem válaszoltam, csak elsétáltam. Rosszul esett a dolog. Szerettem ezt az egészet, megszerettem a helyet, megszerettem a gyerekeket, kiegyensúlyozott voltam, de ennyi volt. Igazából fájt a szívem, amiért ezt a számomra kedves dolgot ismét abba kellett hagyjam. Azonban a gyerekeknek nem akartam ebből semmit sem mondani. Elisa dolga.

- Sziasztok! – köszöntem nekik. – Kezdhetünk?

Szinte kórusban érkezett a válasz, úgyhogy elkezdtük a foglakozást. Ahogy egyesével elhaladtam mellettük rájöttem mennyit fejlődtek. Változott némelyikük hozzáállása, volt, akinek elment a kedve tőle, volt, akinek pedig egészen megjött. Botladozva próbálgatták még az első mozdulatokat s most szinte gördülékenyen ment nekik. Rájöttem tettem le valamit az asztalra. Mindig is vágytam erre az érzése. Az, hogy valakinek tudtam adni valamit, ami őt boldogabbá tette. Láttam az arcokon, hogy nem a kényszer vezeti őket ide, akik így éreztek inkább abbahagyták. Láttam rajtuk az akarást és ez engem is ösztönzött. Azt mondta valami odabent nekem: Gyerünk, tovább kell csinálni! Ez lebegett előttem, ha egy percre is olyan helyzet alakult ki, amikor esély volt arra, hogy meginogjak.

Az idő most gyorsan telt, nem úgy, mint korábban. Elérkezett a foglalkozás vége. Mielőtt a lányok szétszéledtek volna, néhány szót szóltam hozzájuk.

- Mielőtt elmentek figyeljetek rám egy kicsit. Mindannyiótokra nagyon büszke vagyok, nagyon ügyesek vagytok! Szeretném, ha nem felejtenétek el sosem, hogy mindenki idebent – mutattam a mellkasomra – egy igazi táncos.

Szegények nem tudták miért mondok nekik ilyeneket. Mondtam nekik, hogy mehetnek nyugodtan. Megvártam, míg mindenki elmegy, majd összeszedtem a cuccom és elhagytam utoljára a termet. Szétnéztem még, majd kiléptem. A kulcsom elvittem Elisa-hoz, aki az  irodájában volt. Tudtam, hogy még itt van. Kopogtam az ajtón, majd beléptem.

- Itt a kulcsom. – tettem le az asztalra.

- Claire tudom, hogy…

- Figyelj Elisa ez van! Nem tudok mit tenni és ti sem. Nincs értelme annak, hogy haragudjak vagy dühös legyek. Csak rossz ez az egész. De ennyi. 

Nem akartam semmit se hozzáfűzni csak hazamenni.

- Claire, a későbbiekben, még ha úgy alakul…

- Meglátjuk. Szia.

- Szia. – köszönt ő is, majd elmentem. 

Nem éppen úgy alakult a napom eddig, ahogy azt terveztem. Tudom, hogy ez még nem a világ vége, de nekem sokat számított ez a munka. Rosszul esett, nem kell ezt túlcifrázni. Beültem az autóba, majd elindultam haza. A korábbi szerencsém elhagyott, egy szuper kis dugóban csücsültem sokáig. Teljesen megbénult a forgalom. Ez már nem is volt meglepő, nagyon sürven előfordul. A rossz napomban legalább egy dolog volt jó. Christian ma hazajön. Ő legalább felvidít majd egy kicsit. Miután már vagy egy fél órája ültem az autóban s közben persze nem haladtam előre semmit megcsörrent a telefonom. Ő hívott.

- Szia! – fogadtam a hívást.

- Szia! Hol vagy?

- Úton. Miért?

- Kerestelek itthon, de zárva az ajtó.

- Dolgozni jöttem. – mondtam kedvetlenül.

- Történt valami? – szűrte le a dolgot azonnal.

- Igen. Kirúgtak.

- Micsoda? 

- Elisa hívott reggel, hogy menjek már be korábban mert beszélnünk kell. Nos, erről kellett. – babráltam közben a kormányt.

- De miért?

- Azt mondta anyagi gondokkal küzd az iskola és ez az egyetlen megoldás.

- De mi lesz a csoportjaiddal?

- Nem tudom. Gondolom majd ő viszi tovább.

- És a gyerekek mit szóltak hozzá?

- Nem mondtam nekik. Nem akartam búcsúzkodni. Nagyon megszerettem őket. Lehet furcsán fog hangzani, de néha úgy éreztem, mint az enyéimek lennének. Büszke voltam, sőt most is az vagyok rájuk. De úgy gondolom Elisa dolga, hogy közölje velük.

- Sajnálom.

- Én is. Nem tudok mit tenni.

- És ha esetleg segítenék?

- Ezt megbeszéljük majd.

- Rendben. Ha hazaértél átjössz?

- Persze. – mondtam egy halovány mosoly kíséretében, bár ő ezt nem látta. – Akkor nemsokára.

- Várlak. Szeretlek.

- Én is téged. – kinyomtam.

Az autóban töltött percek és a körülvevő csend arra volt alkalmas, hogy gondolkozzak. Fel kellett fogjam, innentől kezdve nincs munkám. Lassacskán átkeveredtem magam a forgalmon és némi késéssel, de hazaértem. Felvittem a táskám a házba, átöltöztem, majd felkaptam a telefonom és a kulcsom az asztalról és elindultam gyalog Christianhoz. Az ajtóban álltam és a csengőt nyomtam.

- Igen.

- Én vagyok. – már be is engedett.

Pár pillanat után már ott voltam az ajtóba. Ott állt és várt rám. Odaléptem hozzá és azonnal megöleltem. Magamhoz szorítottam. Beszívtam illatát, végighúztam kezem bőrén. 

- Hiányoztál. – súgta a fülembe.

- Te is nekem. 

Első reakciója ezután az volt, hogy megcsókolt. Csókunk után elmosolyodott.

- Mi az? – kérdeztem tőle.

- Már tudom mire volt szükségem. - mosolyát nem lehetett arcáról eltűntetni. Én is elmosolyodtam.

Elengedtük egymást majd bentebb mentünk. Még nem pakolt ki, ott volt a bőröndje a bejáratban.

- Látom még nem pakoltál ki. – jelentettem ki miután körbenéztem.

- Még nem volt alkalmam.

- Segítek, gyere pakoljunk ki.

Felkapta a bőröndöt, majd pár perc alatt kirámoltuk. Az üres bőröndöt készült eltenni, de az útjába álltam. Lépett egyet balra én is, lépett egyet jobbra szintúgy. Hevesen csóváltam a fejem, jeleztem itt nem fog tudni elmenni.

- Nem mehetsz, csak ha adsz nekem valamit.

- És mit szeretnél?

- Hmm… - csináltam úgy, mint aki gondolkozik, de nem álltam ott sokáig, hiszen ő letette a bőröndöt, majd felkapott és szó szerint arrébb pakolt.

- Nem is tudtam, hogy ilyen erős vagy!

- Nem nézted ki, hogy arrébb raklak?

- Arrébb raksz? Mintha csak egy tárgy lennék.

- Te egy törékeny, csodálatos, felbecsülhetetlen kincs vagy nekem. – mondta miközben egyfolytában a szemembe nézett.

Folyamatosan egyre közelebb és közelebb hajoltam hozzá, miközben a következőket mondtam neki:

- Te pedig az egyetlen jó az életemben. – ismételten megcsókoltam.

Később beszélgettünk egy kicsit a mai napról. 

- Mi lesz ezután? – kérdezte közben pedig főzni készültünk.

- Kitalálom még. Nem igazán tudom elmondani mit érzek. Persze rosszul esik, de mindenkinek, aki elveszíti a munkáját. Meg ott vannak gyerekek is. Hiányozni fognak. Egy kicsit magam is láttam bennük. És igazából ezt nem akarom elveszíteni.

- Mondtam már, de mit szólnál ahhoz, ha segítenék?

- Elisa nem fogadná csak úgy el. Ennyire azért ismerem. Amikor volt a bemutató akkor is a férje győzködése után bólintott arra, hogy elfogadja a támogatást.

- És ha te nyitnál egy iskolát?

- Az nem olyan. – ráztam a fejem, miközben épp szeleteltem.

- De én szívesen…

- Tudod kicsit én is olyan vagyok, mint Elisa, ha akarnám az iskolát, egyedül tenném le az alapjait.

- De én…

- Tudom, hogy te megtennéd értem, de én nem akarom. Egyedül nem vagyok képes rá. Lehet így kellett lennie. Beletörődök és kész.

- És nem lenne kedved visszajönni a csapathoz? – amikor megkérdezte egy pillanatra megfagytam. Abbahagytam a szeletelést és felemeltem a fejem. Néztem előre, közben pedig lepörgettem magamban az okokat.

- Őszinte leszek veled, nem. – tudattam vele az igazságot.

- De miért? 

- Nem akarok visszamenni. Elég volt annyi, amit ott töltöttem. Megismertelek és ezért megérte, de nem szeretem ezt csinálni. 

- Pedig olyan lelkesnek tűntél.

- Csak azt csináltam, amiket néha rám sóztál. Az elején meg tudtalak volna fojtani egy kanál vízben. – mondtam mosolyogva. – El sem tudtam képzelni miért viselkedsz velem úgy ahogy, úgy éreztem csak ki akarsz velem szúrni. De megegyeztük valamiben és ezt nem akartam megszegni.

- Még szerencse. De én komolyan mondtam, most, hogy gyere vissza!

- Kérlek, ne erőltesd. Nem akarom.

- Nem erőltetem. Csak azt szeretném, ha velem lennél.

- Veled vagyok. Csak nem dolgozok a csapatnál ennyi. De itthon várlak.

- Gyere velem! Hétvégén újra futam, gyere el velem! – már ott állt mellettem. Kivette a kezemből a kést én pedig megfordultam vele szembe. Végigsimított az arcomon, majd kérlelt még. – Gyere velem!

- Nem hinném, hogy jó ötlet.

- Miért? – tette fel ismételten a kérdést.

- Tudom, hogy elfoglalt lennél én pedig nem akarlak zavarni.

- Ez rossz kifogás. Tudod, hogy rád szakítanék időt.

- Sajnálom. Nem akarok.

- Értem. – mondta úgy, mint aki megharagudott rám emiatt. Visszament, majd szótlanul folytatta amit eddig csinált. 

Értettem a csendből. Nem esett neki jól, amiért nem akarok vele menni.

- Te most haragszol rám? – kérdeztem tőle.

- Nem tudom megérteni, hogy nem akarsz velem jönni. Ezt csak úgy mondod. Nekem te vagy a legfontosabb és nem hagynálak magadra, sőt nem is zavarnál. Ezt úgy gondolom te is tudod! – ráncolta össze a homlokát. – Más miatt nem akarsz. Talán nem akarsz valakivel találkozni! – gyártott egy saját verziót.

- Hogy mit nem akarok?

- Sebastiannal összefutni.

- Christian ez most komoly? – emeltem meg kicsit én is a hangom. – Már megint ő?

- Ugyan már!

- Mi ugyan már? Mit nem lehet azon érteni, hogy nem akarlak zavarni a munkádban!

- Azt, hogy nem zavarsz és úgy gondolom ezt te is tudod! – ismételte meg szavait, majd kiviharzott a konyhából.

Nem értettem. Sebastian hogy került ide? Miért kombinál ilyeneket. Sikeredett a napom tovább fokozni. A semmin összekaptunk. Mióta újra együtt vagyunk ez volt az első vitánk. Ennek is el kellett jönni egyszer, csak épp nem gondoltam, hogy most és pont egy ilyen dolgon. Nem tartott sokáig a haragja. Körülbelül egy fél óra múlva visszajött a konyhába.

- Ne haragudj rám! 

- Nem haragszok, de bolhából csináltál elefántot.

- Elöntötte az agyam a féltékenység. Nem tudom miért jött ez így. Nem zavarsz és hirtelen eszembe jutott, amikor elmondtad, hogy szeretted Sebastian-t. Magam sem tudom miért pont ez, de úgy éreztem egy pillanatra, hogy miatta nem akarsz jönni és ez egy buta kifogás.

- Jól figyelj most ide! Ha éreznék is valamit iránta azon kívül, hogy mennyire utálom, nem lennék itt! Jó lenne, ha nem kombinálnál.

- Nem fogok. Megbeszéltük?

- Meg. – mosolyodtam el.

A tervezett közös főzés elmaradt. Kapott egy telefont és elkezdett dolgozni, így én fejeztem be egyedül. Bevonult a szobájába, ahol leült az íróasztalához és a laptopján dolgozott lázasan, papírhegyeket halmozott fel és telefonált. Nem mondta pontosan, hogy mit kell csinálnia. Hagytam had végezze a dolgát. Miután befejeztem a főzést elunatkoztam az időt a tv előtt üldögélve. Minden féleképpen meg akartam őt várni, azt akartam, hogy közösen üljünk le az asztalhoz. Emlékszek, miután letette a telefont azt mondta hamar végezni fog, ehhez képest nem így alakult.  Lassan már másfél órája volt bezárkózva mikor úgy döntöttem bemegyek hozzá. Beléptem az ajtón és megálltam mellette.

- Christian. – szólítottam nevén.

- Tessék. – válaszolt, de az iratokat pakolászta.

- Végeztél? Befejeztem a főzést és már rég ki is hűlt.

- Mindjárt végzek. Megmelegíted míg befejezem? – kért meg rá, de továbbra is csak az iratokat és a gépét bámulta felváltva.

- Persze. – válaszoltam.

Kimentem a konyhába és megmelegítettem mindkettőnknek, majd leültem az asztalhoz és vártam. Mit is mondjak, az a bizonyos mindjárt jövök nem következett be. Elüldögéltem még egy órát, ha nem többet az asztalnál. Pótcselekvésként az evőeszközöket piszkáltam. Vártam azt, hogy az a bizonyos mindjárt mikor jön el. Egy idő után megelégeltem a dolgot, felálltam az asztaltól, majd bementem újra hozzá. Nem akartam veszekedni, nem akartam őt kérdőre vonni amiért nem jött még. Csak annyit akartam, hogy legalább ezt a kis időt töltse most velem. Nem volt jó napom és legalább ennyire szükségem lett volna. Egy kis időre vele. Odasétáltam mögé, lehajoltam hozzá és hátulról átkaroltam. Adtam egy puszit az arcára, majd csak ennyit mondtam:

- Kihűlt.

- Megyek már. – rendezgetett egy papírt.

Késztetést éreztem arra, hogy kirázzam ebből a helyzetből. Csak arra tudtam koncentrálni, amit igazán akartam: vele lenni. Azon kaptam magam észre, hogy átnyúltam fölötte, majd lehajtottam a laptopja tetejét. Amikor észrevette hirtelen kifordult önmagából.

- Mit csináltál! – kiabált rám a szó szoros értelmében.

Elengedtem azonnal. Hátrébb léptem tőle. Megdöbbentett a hangnem.

- Azt, amit láttál! – mondtam kicsit megemelve a hangom.

- Amit idáig csináltam szépen tönkre tetted köszönöm! Kérlek, menj most ki, mielőtt..

- Mielőtt mi?

- Olyat mondok, amit megbánnék!

- Mond csak! – tártam szét a karom. 

-  Ennyire nem lehetsz buta, hogy lecsapod! 

- Bocsáss már meg, hogy egy kis időt akartam veled tölteni!

- Elég lett volna mondani!

- Szerinted mi a fenét csináltam? Bejöttem hozzád azt mondtad jössz mindjárt. Ott ültem kint a konyhában és vártalak te meg azt a szart csináltad! – mutattam az irathegyek felé, de ekkor hirtelen elgurult a gyógyszerem.

- Talán azért csináltam, mert ez a munkám! Nem tudod, mit takar ez valójában. Azt mondtad megérted, most meg a szememre veted! Most akkor mi a valóság?

- Elfogadom és ezt mondtam is, de úgy látszik nagy ívben teszel rám és nem figyelsz rám!

- Sokszor csak az megy, hogy te te te de most sem törődsz azzal, hogy velem mi a helyzet! Nem értem mit nem bírsz felfogni abban, hogy ezt meg kell csináljam! 

- Bocsáss meg, hogy néha rám terelődik a szót, bocsáss meg, hogy megosztom veled az életem. Azt hittem ez is egy kapcsolathoz tartozik! Ezek szerint te nem így gondolod! Vagy mit gondolsz erről az egészről? Ez egyáltalán egy kapcsolat köztünk vagy csak szédíted a fejem?

- Megint jössz a hülyeségeddel!

- Értem ezek szerint én hülye vagyok a dolgokhoz! Te pedig…

- Én?

- Lehet jobb lett volna, ha békén hagyjuk egymást! Úgy látszik kibújt a szög a zsákból!

- Tudod, lehet jobb lett volna!

- Úgy tűnik neked nem ugyanazt jelentik a szavak, mint nekem. Jobb is lesz, ha elmegyek!

- Menj nyugodtan!

- Nem gondoltam volna, hogy ilyen vagy… Jó étvágyat a vacsorádhoz!

Fordultam meg majd kiviharoztam. Erőből vágtam be magam után az ajtót, majd rohantam haza. Nem hittem a füleimnek. Úgy tűnik az első veszekedésből jött egy másik, egy nagyobb. Ez viszont… Nem hiszem el. Megint szinte a semmiből alakult ki. Ahogy pedig zárult… Nem gondoltam volna, hogy ilyeneket fogunk egymás fejéhez vágni. Dühös voltam, csalódott úgy éreztem a percen felrobbanok. Akkoriban éreztem magam így, amikor Parker-rel vesztünk össze. Azért éreztem, mert őt is szerettem, ahogy Christiant is szeretem. De ettől függetlenül a tény változatlan. Minden egyes porcikám azt kívánta, hogy lenyugodjak egy kicsit. Felmentem a házba és ott is becsaptam magam mögött az ajtót. Elhajítottam a telefonom, ami szerencsére az ágyamra esett. Kikaptam egy szabadidőnadrágot és egy pulóvert. Felhúztam egy edzőcipőt és elmentem futni. Régen is ezt csináltam. Nem zavart, hogy éppen este van. Szükségem volt arra, hogy lenyugodjak. Bedugtam egy fülhallgatót a fülembe, bekapcsoltam a zenét és elindultam. Csak a zenére figyeltem és próbáltam elterelni a gondolataimat. 

Már régóta futottam. Volt, persze amikor tartottam pihenőt, de folytattam tovább. Úti célom nem volt, csak az, hogy megnyugodjak.

Valamikor hajnal körül értem haza. Amikor már a bejárat előtt álltam éreztem baj lesz. De csak utána történt valami. Úgy érzem, ezt csak magamnak köszönhetem…