Sziasztok!
Elég régen jelentkeztem utoljára, elnézést. Ide is leírom mi az oka ennek: vizsgaidőszak. De most itt vagyok, és meghoztam nektek a folytatást! Sőt, mind a három oldalamon érkezett friss rész:
(kattintással elérhetők)
Valamint szeretném megköszönni a kapott díjakat is. Nagyon jól estek és köszönöm szépen azokat! Hamarosan kiteszem őket! :)
Ami a friss részt illeti:
Nehéz megbirkózni mindenkinek a nehézségekkel. Tudjuk mindig gördül elénk akadály, de valahogy meg kell találjuk a módot leküzdeni. Állnak mellettünk emberek, akik segítenek ebben. És Claire?
Remélem megleptek pár véleménnyel! :)
Jó szórakozást!
Puszi
52. fejezet
...”Az életet érteni egy élet is kevés”…
Sokszor nehéz
elmondani mit érzek, egyszerűbb mindazt leírni.
Az igazi küzdők a végéig harcolnak. Soha se adják fel, még
ha reménytelennek is tűnik minden. Csupán egy lépés. Sokszor már csak ennyi
választ el minket a céltól. Viszont elfáradunk, és óriási erőfeszítésbe kerül
ez az utolsó lépés. Meg kell azonban próbáljuk. Fel kell emeljük a fejünk, még
egy utolsó erőfeszítést kell tennünk, utolsó erőtartalékot mozgósítanunk kell.
Zilálva és fáradtan körbetekintünk, megnézzük mekkora is az az utolsó lépés,
mennyi választ el minket a céltól. Lehet pár centiméter, lehet akár egy méter
is, de ugyanolyan nehéz megtenni. Összeszorítjuk fogunk és megpróbáljuk, harcolunk
ameddig bírjuk, hisz igazi küzdők vagyunk.
Claire szemszög:
Épp az iskolába tartok. A rádióban egy Coldplay szám szól.
Most nem én vezetek, állapotom nem teszi lehetővé. Nemrég engedtek ki a
kórházból, a kezem pedig még mindig rögzítve van. Az utóbbi napjaim nem úgy
alakultak, mint ahogy azt szerettem volna. Ezzel a kifejezéssel pedig finoman
fogalmazom meg azt, amit nehéz szavakba önteni. Nehéz beszélni bárkinek is
arról mit érzek. Még magamnak is nehéz feldolgoznom és tudatosítanom, hogy áll
az életem. Talán ezért is igyekszek ezzel minél később megpróbálkozni. Úgy
érzem, ha nem foglalkozok vele, akkor talán nem is történt meg. Nem tudom
megmagyarázni mit jelent az, ha reggel felébredek, és újra rádöbbenek a valóságra.
Előtte álmodok, akkor egy másik helyen járok, ahol még van esélyem, majd amikor
kinyitom a szemem, csalódok. Újra.
Az anyósülésen ülök, Mike pedig vezet. Nézek ki az ablakon, figyelem az elsuhanó épületeket és embereket. Sóhajtok egy nagyot. Kiadok valamit magamból.
Az anyósülésen ülök, Mike pedig vezet. Nézek ki az ablakon, figyelem az elsuhanó épületeket és embereket. Sóhajtok egy nagyot. Kiadok valamit magamból.
- Minden rendben? – zavar meg Mike gondolatmenetemben.
- Persze. – válaszolok neki, bár nem tudom őt meggyőzni erről.
Újra az ablak felé fordulok és folytatom, amit az előbb tettem.
Miután megtudtam a következményeket úgy éreztem összeroppantam. Az erős Claire
apránként kezdett eltűnni, szépen lassan kezdett elfogyni és végül pedig
megroppant, más lett. Más lettem, máshogy kell a dolgokra nézzek, másként kell
a mindennapjaimat megélnem.
Amikor elestem egyrészt megütöttem a hátam, másrészt pedig a kezem is. A hátam
néha-néha még megfájdul, de mondhatni helyre jött lassan. A kezem viszont
változatlanul rögzítve van.
Egy ideig abba kell hagynom a közös munkát a gyerekkel. Nagyon megszerettem
őket rövid idő alatt és ők is engem. Ezt is bizonyítja az ajándék, amit kaptam
tőlük. Elisa-t nem hagyták békén, amíg oda nem adta nekem az üdvözlőlapuk.
Gyógyulást kívántak és várnak. Nagyon jól esett a tőlük kapott ajándék.
Akárhányszor ránézek a kezemre, elfacsarodik újra és újra a szívem. Rájövök, a
cél messze van, és ki tudja talán elérhetetlen is nekem. Mindennek a tudatában
pedig nehéz megélni a mindennapokat. Olyan mintha, csak beborulna az ég és
sötétség lenne. Úgy érzem a sötétség folyamatosan tart, nem jön soha a
világosság.
Nagyon nehéz felfogni ezt az egészet. Tegnap valahogy egészen jó napom volt.
Egészen egy pillanatig. Ebédelni készültem. A leves ott gőzölgött a tányérban
és mivel túl meleg volt, így kavargattam, hogy hamarabb hűljön. Rövid idő múlva
fogyasztható hőmérsékletű lett, én pedig nekikezdtem az ebédemnek. Egyesével
kanalaztam a levest, mígnem elkezdett a kezem ismételten remegni. Mire
felemeltem a kanalat, abban már nem volt egy csepp leves sem. Azt hittem naivan,
tudom kontrollálni a dolgot. Koncentráltam és igyekeztem hátha kordában tudom
tartani a remegést, de nem ment. Néhány sikertelen próbálkozás után kiejtettem
kezemből a kanalat, majd felálltam az asztaltól. Odasétáltam az ablakhoz.
Szemeim megteltek könnyel, de nem akartam, hogy utat törjenek maguknak. El
akartam felejteni ezt az egészet. Néztem ki az ablakon, azt hitten el tudom
terelni a gondolataimat, az utcán sétáló emberekkel, vagy éppen az autókkal. De
nem ment. Az érzés, hogy legyőztek egyre csak erősödött bennem. A kezem pedig
még mindig remegett. Felemeltem és néztem. Nem tudok vele mit tenni, meg kell
tanuljak ezzel élni. Bírnom kell a látványát, noha még ha úgy is érzem, egy
semmi vagyok. Rövid időn belül és fokozatosan abbamaradt. Nyeltem egy nagyot.
Visszamentem a konyhába, de nem folytattam az étkezést, kiöntöttem a levest, a
tányért pedig a mosogatóba helyeztem.
Nehéz feldolgozni ezt az egészet ahogy már említettem,és nem csak nekem. Nem
egyedül vagyok ezzel és nem egyedül vagyok tanácstalan. Azok, akiknek fontos
vagyok és tudnak a betegségemről valamint a kialakult helyzetről, nehezen
tudják ezt kezelni. Mindannyiunknak furcsa egy-egy beszélgetés. Nem tudják mit
is mondjanak igazán, gondolkoznak mit is ejtsenek ki a szájukon. Próbálnak nem
a nyilvánvalóról beszélni és próbálják az én gondolataimat is elterelni erről.
Azonban ez néha megöli a beszélgetést. Én viszont csak arra vágyom, hogy minden
olyan legyen, mint régen. Ne sakkozzon senki azon mit is mondjon nekem,
kezeljen úgy, mintha ez nem történt volna meg. Nem akarom, hogy szánalmat
érezzenek. Azzal csak rosszabb. Csak egyszerűen Claire legyek a számukra és
felejtsék el a betegséget. Én is elfelejtem és félreteszem. Igyekszek minél
kevesebbet rágódni rajta. Tudom, hogy nem éppen a legjobb megoldás, de így
könnyebb. Egy ideig és nekem. Még most nem tudom egyszerre feldolgozni ezt az
egészet, előbb egy kicsit össze kell szedjem magam, túl sok minden jött
egyszerre, nem megy most, egyszerűen nem.
De nem csak ez nehéz. Elmondani is ugyanilyen nehéz volt. Amikor felhívtam
Jess-t nem tudtam, hogy lássak hozzá a dolognak. Legszívesebben senkinek sem
mondtam volna semmit és féltettem is őt, de elmondtam, hisz a barátnőm.
Hallottam a telefonban, hogy sírt a vonal másik végén:
… - Kérlek, ne sírj Jess, hallom.
De csak szipogott.
- Claire…
- Tudom, hogy nehéz bármit is mondani, de ne sírj, magaddal kell foglalkoznod!
- Tudom, de…
- Tudom. …
Akkor sokat beszélgettünk a telefonba. Mindent elmondtam neki. Kellett, hogy
valaki meghallgasson, és ő pontosan tudja miről beszélek, ő megérti amit
mondok, nem csak a szavakat hallja hanem érti a mögöttes tartalmát is
mindazoknak. Tudja, hisz már ő is megélte.
Bár apámmal nem felhőtlen a viszonyunk, mégis neki is tudni kellett a
dolgokról. Nem tudtam, hogy fogjak neki a mondandómnak az ő esetében is. Végül
úgy gondoltam, könnyebb elmondani úgy, amit ő tanított nekem:
- Szia Lányom! – szólt vidáman a telefonba
- Szia! – hangomon már hallatszott, hogy történt valami.
- Valami történt? – szűrte le ő is a dolgot
- Nem tudom, hogy kezdjek bele… - haboztam egy kicsit
- Mondjad, megijesztesz!
- Emlékszel, amikor kicsi voltam és az asztalnál ültünk egy vasárnap délután? A
kezedbe volt egy érme. Azt mondtad nekem én vagyok az érme a két oldala pedig
az életem. Két lehetőségem van, és még eldőlhet az érme bármelyik oldalára.
- Emlékszek.
- Most eldőlt.
- Ezt hogy érted?
- Úgy értem, hogy a gyógyszerre nem úgy reagáltam, mint ahogy kellett volna.
Rosszul lettem és kórházba kerültem. Kiderült a szervezetemre nem úgy hatott
így le kellett állni a gyógyszerrel, és ez azt jelenti, hogy nem lehet
megműteni sem.
- Tessék? – éreztem a hanglejtésén, hogy nem igazán tudja mit is kezdjen
ezekkel az információkkal.
- Az történt, amit az előbb mondtam. – ekkor megremegett a hangom, de elfojtottam
a sírást.
- Én … én.. most
- Nem kell semmit se mondanod. Időről időre sikerül majd megértenünk és
könnyebb lesz elfogadni a dolgot.
- Claire… tényleg nem tudom mit mondjak. – hallottam, hogy az ő hangja is
elcsuklott.
- És te jól vagy? – érdeklődtem felőle és tereltem a témát más irányba.
- Jól vagyok. Sok a dolgom, de jól vagyok.
- Ennek örülök.
Egy kisebb szünet következett.
- Figyelj, most még van egy kis dolgom, majd beszélünk. – igazából nem volt
semmi, de úgy éreztem, jobb, ha ezt a beszélgetést abbahagyjuk.
- Rendben. Vigyázz magadra. Szia!
- Te is. Szia! – majd elemeltem a fülemtől a készüléket és megnyomtam a piros
gombot
Ott ültem a kanapén továbbra is, a kezemben pedig tartottam a telefont. Egy név
járt még a fejemben. Nekem még fontos, de én neki nem. Számtalan variációt
kreáltam magamban arra nézve, hogy mi történne, ha felhívnám. Egy ideig még ott
ültem, majd úgy döntöttem elvetem ezt az ötletem. Letettem a telefont az
asztalra, majd felálltam.
Nem vagyok egyedül ezt tudom. Vannak, akik támogatnak. Közéjük tartozik Mike
is. Ő egy nagyon kedves és rendes férfi, de még mindig úgy érzem valaki másnak.
Nem érzek iránta semmit. Nem tudom azt mondani, hogy állunk valahányadán is.
Elég sok időt töltünk együtt. Olyankor jól érzem magam vele. Tényleg remek
társaság, humoros, jóképű és rengeteg pozitív tulajdonsága van, amivel le tud
venni egy nőt a lábáról, de nem engem. Nem akarok vele játszadozni, nem akarom
megbántani. Így elmondtam neki mit gondolok, és mit érzek. Ő viszont továbbra
is kitart.
Megérkeztünk az iskolához. Leparkoltunk, majd kiszálltunk.
- Készen állsz? – kérdezte Mike.
- Készen. – elmosolyodtam majd az épületet néztem.
Elindultunk. Az ok amiért most ide jöttem egyszerű. A kis balerinák egy
bemutatóval készültek a szülőknek, emellett és ezzel egyidejűleg a szülők
támogathatják az iskolát is. Mivel eddig én foglalkoztam a gyerekekkel ezért én
is eljövök a bemutatóra, csak ezt a gyerekek nem tudják még. Mike udvariasan
előre engedett így én léptem be elsőnek az ajtón. Mutattam neki az utat és
megérkeztünk a terembe. A szülők már bent mozgolódtak, voltak, akik már
elfoglalták valamelyik széket és voltak, akik még álltak és beszélgettek.
Hallottam Elisa hangját halkan, épp a lányokkal volt, hisz mondta nekik, hogy
még nyújtsanak egy kicsit és hogy lassan elkezdődik az előadás. Majd a szülőkhöz
ment. Ekkor megpillantott minket és jelezte egy kézmozdulattal, hogy ne menjek
még be. Magához ragadta a szót.
- Lányok! Szeretném, ha egy kis időre idefigyelnétek. – ahogy bepillantottam
nem csak ők, hanem a szülők nagy része is Elisa-ra figyelt. – Tudom, hogy
nagyon szeretitek tanárnőt, így most van nektek egy meglepetésem. – ekkor pedig
egy mozdulattal jelzett nekem, hogy már bejöhetek.
Én pedig beléptem mosolyogva. A kislányok nagyon örültek nekem. Odarohantak
hozzám és megölelgettek. Én is nagyon örültem nekik.
- Meg tetszett gyógyulni? – kérdezték.
- Még nem teljesen.
- Mikor tetszik visszajönni? – hangzott a másik kérdés.
- Még nem tudom megmondani.
Elengedtek a lányok, majd megragadtam a szót, hogy szóljak hozzájuk. Közelebb
hajoltam hozzájuk, hogy csak ők hallják.
- Lányok, itt az alkalom, táncoljatok! Mindannyian nagyon ügyesek vagytok! Ne
felejtsétek, amit tanítottam. Kecsesen, mint…
- A balerinák. – fejezték be
- Csak ügyesen! Itt leszek és nézlek majd titeket. Na de futás még nyújtani
kell!
Ők pedig visszamentek és folytatták a nyújtást.
Ezután megfordultam Elisa irányába és a szülők felé. Az itt lévő ismeretlen
arcok közül kitűnt egy ismerős.
Csak őt néztem hosszabb ideig. Elisa odalépett mellém és bemutatott
mindenkinek.
- Szeretném bemutatni önöknek a kislányok tánctanárát, Claire. Ő foglalkozott a
gyerekekkel és tőle tanulták meg mindazt a lányok, amit most maguknak be fognak
mutatni.
A szülők mosolyogtak rám. Szétnéztem, igyekeztem mindenkire egy pillantást
vetni, de valakin hosszabb ideig is ottmaradt a tekintetem. Ez viszont
kölcsönös volt. Ő is nézett engem. Láttam a nőt is mellette, akivel már a
televízióban is, de most mégis egy pillanatra a szívverésem egy ütemet szinte
kihagyott. Olyan furcsa érzés volt őt látni. Majd elemeltem róla a tekintetem
és a többi szülővel kerestem a szemkontaktust.
Christian szemszög:
Ő az. Amikor belépett az ajtón és megpillantottam olyan volt, mintha csak ő
lett volna egyedül itt. A gyerekek azonnal odarohantak hozzá.
Gyönyörű. Ugyanolyan szép, mint pár héttel ezelőtt. Nem tudtam nem őt nézni.
Amikor pedig idefordult velem szembe egy pillanatra úgy éreztem a szívem kihagy
egy ütemet. Csak néztük egymást. Az iskola igazgatója bemutatta őt nekünk.
Mindenkinek ismeretlen volt, de nekem nem. Bár egy új kapcsolatba léptem, ami
nagyon bonyolult, megmondom őt nem tudtam elfelejteni. Beverly pedig. Ő pedig
előbukkant a semmiből. A múltam darabja és most újra utolért a múltam. Talán
az, hogy valaha ő nem volt nekem közömbös bátorított arra, hogy lépjek egyet.
Az előrelépésről reméltem valamit, kerestem valamit, de azt nem találtam meg.
Azt, amit keresek, nem kaphatom meg senkitől rajta kívül. Ő pótolhatatlan.
Akkor nem azt kellett volna mondjam. Akkor nem úgy kellett volna a dolgokra
reagálni, akkor mást kellett volna tenni.
Claire szemszög:
Mindenki helyet foglalt. Christian és a szőke nő középen ültek, mi pedig
Mike-al bal oldalt foglaltunk helyet. A gyerekek befejezték a nyújtást,
nekikészültek, majd Elisa elindította a zenét. Megkezdődött az előadásuk.
Mindenki nagyon ügyes volt, gyönyörűen csinálták meg mozdulatokat. Láttam a
koncentrációt rajtuk, de ugyanakkor azt is, hogy hagyták, hogy a zene átjárja a
testük, az ütem bennük formálódott mozdulattá.
- Jó munkát végeztél! – súgta közben Elisa.
- Köszönöm! De az ő érdemük is. Kell az ő hozzáállásuk is az egészhez. –
válaszoltam egy mosoly kíséretében.
A gyerekek befejezték a táncot. A szülők elmorzsoltak néhány könnycseppet.
Büszkék voltak gyerekeikre és ez jóleső érzéssel töltött el engem is. Felálltak
a székből és megtapsolták a kislányokat. Mi is így tettünk.
Christian szemszög:
Bár Emma előadásra jöttem, mégsem őt néztem végig. Többször megakadt a szemem
Claire-n. Jó volt látni, még ha csak egy rövid ideig is, de jó volt. Ő nem
látta, hogy nézem. A haja eltakarta ez egyik pillanatban az arcát.
Legszívesebben odaléptem volna mellé és a kósza hajtincset félresöpörtem volna.
Jó volt látni, ahogy mosolyog, még ha nem is rám, de jó volt. Láttam, ahogy az
a másik nő súg neki valamit és azt is, hogy egy halvány pír jelent meg bőrén.
Azon a puha bőrön, amit egykor megsimíthattam, de már nem érhetek hozzá újra.
Viszont rossz volt látni valamit. Azt, hogy ott ül mellette az a férfi, akinek
nyilvánvalóan nem közömbös. Megfogta a kezét.
Nehéz volt nézni. Kimondom féltékeny voltam, mert ő ült ott vele nem
pedig én.
Claire szemszög:
Mike telefonja megszólalt. Előkotorta zsebéből, ránézett a kijelzőre majd egy
gyors pillantást vettem rám és felvette. Arrébb lépett tőlünk. Pár percig
telefonált, majd visszajött.
- Claire, ne haragudj, de most telefonáltak…
- Semmi baj. Menned kell.
- Hogy fogsz hazamenni?
- Megoldom.
- Ne haragudj, hogy…
- Nincs semmi baj, megértem. – mosolyogtam rá.
Ő is rám mosolyogott, majd búcsúzásképpen odahajolt hozzám és adott az arcomra
egy puszit.
- Később találkozunk? – tette még fel a kérdését.
- Találkozunk.
Örült annak, hogy ezt mondtam. Mosolyogva fordult meg és végül ment el.
A szülők, míg a gyerekeik öltöztek és élvezték a siker ízét addig beszélgettek
velünk. Tetszett nekik a látvány, és voltak olyanok, akik támogatták is az
iskolát. Ezzel Elisa is sikert ért el, hiszen az utóbbi időben egy kisebb
anyagi nehézség érte az iskolát, de most úgy tűnik, sikerül ebből a kisebb
gödörből kimászni. Voltak olyanok, akik gratuláltak nekem is, hogy nagyszerű
munkát végzek a gyerekekkel és érdeklődtek hogylétem felől is. Fogadtam a
gratulációt és mindenkinek elmondtam, hogy nem csak az én érdemem. Végül egy
ideig magamra hagytak. Ekkor odajött hozzám Christian, az a nő akivel együtt
jött és Emma.
- Ügyes voltam? – tette fel kérdését, amit már a múltkor is kérdezett tőlem.
Ránéztem.
- Ügyes voltál most is, mint eddig is! – dicsértem meg jogosan.
A kislány közelebb lépett hozzám és megölelt. Látszott a szőke nőn, hogy nem tetszett
ez a dolog neki. Miután elengedet a nő szinte elrángatta onnan a kislányt.
- Gyere Emma pakoljuk össze a cuccod! – majd karon fogta a kislányt és arrébb
tessékelte.
Ketten maradtunk Christiannal. Csak néztem rá, nem is tudtam mit mondjak.
Szinte nem is pislogtam.
- Szia Claire. – törte meg köszönéssel ezt a rövidebb ideig tartó csendet.
- Szia. – köszöntem én is halkan.
- Hogy vagy? – kérdezte és láttam, hogy közben a kezemet nézte.
- Jól vagyok köszönöm.
- Mi történt? A kezed… Emma mondta, hogy balesete volt a tánctanárának, de nem
gondoltam volna, hogy te vagy az.
- A kezem… - hebegtem habogtam. Felemeltem egy kicsit, magam elé tartottam majd
adtam egy választ. – Semmi különös, csak… - Elmondjam vagy nem? Ha igen ez a
legmegfelelőbb hely és mód? Kell neki erről tudnia? - … elestem és megütöttem a
kezem, de már jól vagyok. – Magam sem hittem el hogy tudtam ezt elmondani
anélkül, hogy az újra elém jövő emlékkép ne okozott volna nekem újabb fájdalmat
és ne sírtam volna. – És te?
- Megvagyok.
- Látom találtál magadnak valakit. És gyereked is lett egyszerre. Egy egész
családod lett.
- Tévedsz.
- Ugyan hisz látni még látok. De már nem számít a múlt.
- Számít, csak te…
- Csak én? – kérdeztem vissza.
- Te boldog vagy azzal akivel láttalak? Te boldog voltál velem?
- Mike-ra gondolsz?
- Nem tudom, hogy hívják.
- Mike ő más. – csak ennyit tudtam mondani.
- Miért más?
- Hagyjuk ezt a beszélgetést. Tudod meglepődtem, hogy itt látlak, nem gondoltam
volna, hogy Emmának te vagy az új apukája. Nem gondoltam volna, hogy ilyen
hamar találsz valakit. Sok mindent nem gondoltam volna, de ez van…
- Még lehetne másként. – forszírozta a dolgot tovább.
Elég érdekes helyzet volt. A szívem egy dolgot súgott az eszem mást. Az egyik
egyfajta választ a másik egy másikat. Hol egyik, hol pedig a másik terelt a
beszélgetés során.
Én csak néztem rá, nem igazán jött egy szó sem, nem igazán tudtam miként
reagáljak. De nem is kellett. Nem volt lehetőségem rá. Beverly visszaért
Emmával.
- Mehetünk? – kérdezte Christiantól.
…
Szia Zsömi!
VálaszTörlésElőször is nagyon örülök, hogy végre megérkezett a következő rész. A rész nagyon tetszett, de nem igazán értem, hogy Mike mit keres Claireval ha Claire nem érez semmit iránta. Nekem nem szimpatikus nem tudom miért de nem. ( na jó lehet azért mert egy elfogult Chris rajongó vagyok :D ) Nagyon jó, hogy végre ismét találkoztak, bár én főhősnőnk helyett felhívtam volna Christ is, hogy tudja mi van vele, mert szerintem érdekelte volna. Kíváncsian várom, hogy mi lesz a beszélgetésből és remélem valami kis extra i kisül belőle! :D Szóval a lényeg hogy már nagyon várom puszpusz
Szia :)
VálaszTörlésVégre sikerült elolvasnom ezt a részt is. Eddig ahányszor belekezdtem, mindig közbejött valami, de most elhatároztam, hogy addig nem állok fel a gép elől, míg a lemaradásom be nem pótolom! :P
Nagyon jó rész lett, biztos rengeteg időd és munkád van ebben benne, de ez meg is látszik :) Minden egyes fejezet nagyon érdekesre sikeredik és meg kell, hogy mondjam, nem laposodik el :) Különösen tetszetenek a bevezető sorok, az élet nagy igazságait és kérdéseit veted fel.
Sikerül mindig azonosulnom Claire-rel, ő is rengeteg gonddal küszködik, rengeteget csalódott már az életében, de ő sose nem adja fel. Mindig merít egy kis erőt és megküzd a nehézségekkel. Ahogy írtad, az ember sosem tudja mikor éri el kitűzött célját, lehet pár méterrel a cél előtt adja fel.
Chrsitian jelenléte újabb port kavart, Claire érzései ismét ingadoztak, de remélem egyszer rájön, hogy Christian jelenti számára a mindent. Berverly pedig egy eléggé goromba nő, nem tudom Chris hogy tud meglenni mellette...
Várom a folytatást már nagyon :)
puszi
Sziaszia!
VálaszTörlésNe haragudj, hogy csak most írok, de eddig nem tudtam időt keríteni rá, esténként pedig olyan értelmi szinten voltam a fáradtságtól, hogy három értelmes mondatot nem bírtam megfogalmazni :D De elolvastam már hamarabb, de ezt írtam is!:D
Nos, a fejezet olvasása közben az járt a fejemben, hogy nekem naaggyon nem szimpatikus ez a Beverly! És nem csak azért, mert Clairenek és Christiannak együtt kell lennie (ez a világ rendje), hanem mert magában is egy undok, idegesítő nő. Emma pedig aranyos. :D
Továbbra is nagyon sajnálom Clairet, amiatt, hogy így alakultak az események, de hihetetlen milyen erős tud egyébként maradni. És próbálkozik úrrá lenni a remegésen, még akkor is, ha ez lehetetlen dolog. Mostmár tényleg igazán kijárna neki a boldogság:D
Mike pedig egy éééédes pasi, ha még eddig nem írtam, de Clairenek akkor is Christiannal kell lennie! :D
Remélem, hozod hamar a frisst. És akkor folytatom eszmefuttatásomat a következő történeted új fejezeténél...
Pusziiii
Dorililien