Üdv Kedves Olvasóim!

Itt a Magyar Nagydíj hétvégéje. Az autósport kedvelői számára már nagyon várt esemény, melyre szerintem méltán lehetünk büszkék, hisz igenis elmondhatjuk nálunk van Forma 1, igenis hazánkban is köröznek a pilóták versenygépeikkel, igenis a miénk ez a világ egy hétvége erejéig!

Nos most bele is vágnék a dolgok közepébe. Ezen a héten már nem lesz friss. Szerettem volna hozni nektek valamit, de mindig akad dolog, szakmai gyakorlaton vagyok és itthon is akad mindig tennivaló. Most nem leszek itthon és pontosan nem is tudom megmondani mikor jelentkezek. Annyi azonban biztos, hogy tartogatok néhány apróságot a tarsolyomban.
A következő bejegyzésemben egy ismételt Maraton részleteit fogjátok találni. Akartam neki valami kis különleges fantázianevet adni ennek a nevezhetjük egyelőre "eseménynek". Viszont még nem sikerült semmi frappánsat kitaláljak, így ez még várat magára, de igyekszem! Az előző Maraton alkalmával minden nap kaptatok részt valamely aktuálisan folyó történetből. Nos most is ezt tervezem, viszont nem 3 naposra sokkal hosszabbra! Ha minden úgy alakul ahogy tervezem és mindent sikerül megvalósítani egy Utolsó Ígéret résszel vágunk ebbe az egészbe bele. És apropó! Ha már itt tartunk örömmel jelentem be érkezik egy új szereplő! Azt még nem árulom el egyelőre, hogy nő avagy férfi, illetve negatív vagy pozitív személy lesz. Ez maradjon még egy kis ideig titok. Viszont egész nyugodtan találgathattok, akár itt vélemény formájában, vagy a caht-ban is. Akartam róla egy képet hozni, de úgy talán túl könnyű lett volna kitalálni ki és talán mit akar. Na de hamarosan kiderül!
Annyit még szeretnék magával, és akkor nevezzük még egyelőre így a Maratonnal kapcsolatban mondani, hogy némi újítás lesz az előzőhöz képest benne. Hogy mi? Hamarosan kiderül! Legközelebb tehát jelentkezek a Maraton részleteivel, azzal hogy mely történetekből várhatóak folytatások, avagy esetleg mondjuk novella érkezik, illetve... Jobb ha itt megszakítom :)

A hétvégére mindenkinek Kellemes Szórakozást és Jó Szurkolást Kívánok!
Puszi Mindenkinek! :)

Rose - 2. fejezet

Sziasztok!

Újra itt és újra friss. Most a Rose folytatása érkezett meg. 

Ezt a részt szeretnénk ajándékba küldeni és egyben ajánlani is egy nagyon kedves barátnőmnek Klaunak! Utólag és még egyszer Boldog Születésnapot kívánunk!

Az első résznél már említettem, hogy miként pattant ki a történet ötlete, ebből kifolyólag a sztorit ketten visszük tovább és írjuk meg a részeit. Remélem tetszeni fog nektek! Ismételten egy kicsike szeletet kaphattok, de nem akarunk minden titkot felfedni, hogy későbbre is maradhasson izgalom. Míg el nem felejtem a szereplők köre kibővült ismételten, oldalt megtalálhatjátok majd, valamint a rész elejére is kikerül egy kép. Már csak jó szórakozást kívánunk nektek és kérünk titeket írjatok véleményt!

Puszi: V. & ZS.

Rose

(2. fejezet)

Gyermekkorunkból felelevenedhet az alábbi mondat: Valamikor réges régen, volt… Ugye ismerős? Többnyire a gyermekkor meghatározó meséi kezdődtek így, amik elindították az embereket az álmodozás útján. Ahol volt esély remélni és egészen merészet álmodni, mígnem a csúf valóság ráébresztett egyeseket az igazi és saját meséjükre. Ez igaz Rose-ra is. Mert és álmodott, képzelt kacsalábon forgó palotát, látta a szőke herceget, bízott abban a szeretet csodákra képes. Majd elkezdte megélni a saját történetét és változott a kialakított kép, egészen más álmok hajkurászását tűzte ki immáron céljának. De most, még egyelőre ott tartunk, hogy valamikor réges régen. Annyi biztosan kijelenthető, hogy akkor történt valami. A többi pedig folyamatosan napvilágra kerül, mintha csak egy bizonyos könyvet lapozgatnánk.

Christian nem tudta mikor találkoztak már, mikorról beszél Rose. Hitte ezt az angyali arcot sosem felejtené el. Lehet ez csak egy próbatétel Rose részéről, csak még titokzatosabb ettől? De Rose nem tette őt próbára. Egyszerű és kézen fogható tényeket közölt. Nézte a mellette ülő férfi arcát, majd rádöbbent magától is, nem tudja ő kicsoda. Rosszul esett neki és csalódott. A tegnapi estét el tudta magában könyvelni, de odabent szentül hitte, ha nem a vörös ruhájában, ha nem a sminkjében látja, felismeri azt a személyt, aki egykoron… valamikor réges régen… és még most is ő. Kelletlenül elmosolyodott és oldalra tekintett. Jobbnak érezte nem beszélni, elrejteni saját magában azokat, amiket most hirtelen a férfira zúdítana. Füle mögé helyezett haját egy egyszerű mozdulattal az ujja hegyével előre emelte. Hullámos hajtincsei az előttük lévő gáttól megszabadulva könnyeden borultak előre és takarták el az arcát. Ez volt a célja. Fölöslegesnek érzett innentől kezdve bármit is a férfi irányába. Christian viszont tudni akarta ki ő. Ő volt a merő titokzatosság számára, egy idegen és mégis csábító világ, ami a hatalmába kerítette rövid idő alatt, és amely foglyává ejtette. Nem kellett azonban fogolynak lennie, puszta akaratából is maradni akart. Az előző estén ez a lány megmozdított benne valamit. Könnyed eleganciájával, bájosságával, kecses mozdulataival felébresztette őt. Újra a valóság rögös útján ténfergett. Kereste Rose-t aki segít neki a helyes útra lelni. Nem hitte, hogy létezik ilyen, mígnem megélte ezt. Akarta tudni a választ, de ezt egyedül nem találta meg, szükség volt Rose segítségére hozzá.

-          Rose. – szólította meg ismételten a mellette ülőt. Ő nem akart tudomást venni róla, de legbelül rájöhetett az butaság lenne, így a látszólagos érdektelenségét egy röpke pillanat alatt megsemmisítette.

A férfi felé fordította fejét és várta mit akar tőle. De Christian ahelyett, hogy egy hangot is kiadott volna, csak nézte őt. Ismételten elvarázsolta őt, noha azt sem tudta ki is valójában Rose. Az arcát fürkészte miközben barnás-szürkés szemei néha összeszűkültek, majd újra kitágultak eredeti helyzetükbe. Egy-két pillanat erejéig Rose azt hitte, végre felismerte őt a férfi, de miután mélyen a szemébe nézett, olyan kétségeket és megannyi kérdést látott a szempárban, mely bizonyította, hogy Christian nem tudja ki is ő valójában. A férfi még mindig csak nézte és nem beszélt. Azt a kis maréknyi reményt is elvesztette Rose, ami még azt sugallta neki odabent, hátha.

-          Christian! – szólította meg a szavakra várva.

Christian hatalmasat nyelt, mivel mikor a nő kiejtette nevét csodás ajkain, tekintete pont oda tévedt.

-          Mit is akart mondani? – nézett rá Rose kérdőn és a választ sürgetve.

-          Ohh, hát én… csak... annyit, hogy…- megdörzsölte arcát a férfi tanácstalanságában, ugyanis már elfelejtette mit is akart annyira elkalandozott a nő vonásainak felderítésében.

-          Szóljon, ha eszébe jutott mit is akart mondani! – mosolygott udvariasan a lány és kicsit csalódottan ütötte fel szerelmes regényét.

Igazából alig várta, hogy belemerülhessen az olvasásba és kizárja a mellette ülőt a fejéből. Kényelmesen elhelyezkedett székében és mielőtt belekezdett volna a következő fejezetbe, hatalmasat sóhajtott. Azt hitte, hogy a 19. században játszódó csöpögős szerelmi történet eltereli figyelmét, de nem így történt. Ahogy haladt a sorokkal az olvasásban, minden mondat nevetésre kényszerítette. Imádja az efféle történeteket és képes magát olyan mélységekben is beleélni, mintha csak az lenne az igazi valóság, most mégis valamiért teljesen nevetségesnek tartotta James Calhoun és a főhősnő Abby szerelmi játszmáját. Abby-ben egyébként már az első mondatokból magára ismert. A történet szereplője is olyan befelé forduló, komoly, okos lány, aki nem igazán kedveli a társasági életet, akárcsak ő. Épp ezért is volt számára a tegnapi este más. Gátlásaitól megszabadult, mintha csak egy rab lett volna és megszabadult volna az őt akadályozó és visszatartó láncoktól. Elszakadt a valóságától, és amikor tegnap este Christiannal táncolt, újra mert álmodni, kislányi és álmodozó énje újra felszínre tört és felelevenedett benne a kacsalábon forgó palota, a szőke herceg és egy teljesen más élet. Haladva a sorok között további párhuzamot talált a könyv általi világ és a saját világa között. Kissé rémisztő volt, ugyanakkor érdekes is. Elérve az utolsó betűt az oldalon, készült lapozni, de szeme sarkából Christiant nézte. Tanácstalannak érezte magát, ugyanakkor kissé butának is, amiért belement ebbe az egészbe. Odalépett tegnap este Christian mellé és megismerte őt újból. Valamit ébresztett a férfiban is és ő ezt valahol mélyen tudta. Egy a számára idegen felé egy ismerős érzést. Be kellett magának vallani, vágyott arra, hogy azt a kis időt a férfival tölthesse. Változott és ezt elismeri, de belülről ugyanaz maradt továbbra is, de ezt a Rose-t Christian már nem ismeri fel. Messze elkalandozott az olvasottaktól. Bár haladt továbbra is a sorok között, de fejben nem ott járt. Azon gondolkozott, ami velük történt. Beismerte valóban benne volt a vágy, de más is vezérelte. Csak egy válasz, csupán ennyi. Megannyi kérdést intézhetett volna a férfi felé, de az az egy, ami a legfontosabb, és amire a választ egyedül nem találta meg sok keresésben és kutakodásban töltött óra után egy bizonyos irányba terelte volna őt. Amikor felismerte a neki háttal ülő Christiant, felszabadult benne valami. Úgy érezte az ő egyszerű és néhol cseppet sem felemelő élete egy része, egy igen picike és aprócska szelete megváltozhat. Nem felejtett, de megtanulta elfogadni az embereket és félresöpörni a hibákat. A szavakat olykor elcsépeltnek és kimondott mentegetőzéseknek tartotta, amik mézesmadzagként reményt adnak, majd megcsalnak. Szemfényvesztés, holmi káprázat, hitegetés és végül csalódás. Amolyan összkép. Mégis akkor és abban a pillanatban teljesen más, idegen és ugyanakkor csábító, amolyan bódító tudatlanság vezérelte. A tánc pillanatában, amikor minden érzékét elvesztette és egy pillanatra az ítélő képessége is cserbenhagyta nem az a bizonyos kérdés és válasz foglalkoztatta, bízott abban Christian felismeri, s később adódik lehetőség számára, hogy a kutatott választ megtalálja. Próbálkozott gondolatait visszaterelni a regény cselekményeinek szálaihoz és elfelejteni ezt az egészet. Nem tudja a férfi ki ő és így jobb is talán. Egyszer már csalódott benne, így nem lesz esély még egyszer erre.

A repülőút további részében nem beszélgettek. Rose elmélyült regénye olvasásában és saját gondolataiban. Még ha akart volna is kommunikálni Christiannal nem tette volna, ugyanis látta, ahogy a férfi egy dossziéban kotorászik papírok és iratok között, miközben néha még a telefonját is nyomkodni kényszerült ügyei intézése érdekében. Viszont az, hogy Christian a legutóbbi versenyhétvége statisztikáját böngészte át, számára is elterelő hadművelet volt, hogy ne kelljen szótlanul és számára lükén ülnie a lány mellett, míg az láthatóan habzsolja könyve betűit. A gép néhányszor megrázkódott. Ilyenkor Rose erősen megszorította a szék karfáját és mély levegőket vett. Nem tartozik kedvenc közlekedési formájához a repülés, de kedves barátnője esküvőjén mindenképpen ott akart lenni és Londonból Toscana-ba ez tűnt a leggyorsabbnak és a legkényelmesebbnek is. Három és fél órás út után alig várta, hogy csomagjait a kezében tudhassa és lábait kinyújtóztathassa. Együtt szálltak le a gépről Christiannal és a bőröndöket is együtt vették át. Rose egész végig azon gondolkozott hogyan köszönjön majd el a férfitól és egyáltalán reménykedjen-e a viszontlátásban. Christiannak is hasonló gondolatok kavarogtak a fejében. Félt, hogy Rose tolakodásnak venné, ha elhívná ez kávéra valamelyik nap, esetleg elkérné a számát. Azt sem tudta biztosan, hogy a lány foglalt-e. Habár ha az lenne, biztosan nem engedte volna, hogy olyan közel táncoljanak egymáshoz az esküvőn, hogy szinte érezte Rose forró bőrét a saját ingjén és azon a bizonyos vörös ruhán keresztül is. Már majdnem a reptér kijáratához értek mikor Christian szólásra nyitotta volna a száját, de egy néhány fős lelkes tömeg az útját állta szavainak és autogrammért nyújtották papírjaikat. A csapatfőnök készségesen szolgálta ki rajongóit és igaz néhány perc alatt mindenki kívánságának eleget tett a hirtelen odagyűlt tömegből, azonban amikor legközelebb feltekintett az aláírások között, Rose már sehol sem volt. Így egyedül kényszerült a taxihoz menni. Hogy is gondolta, hogy Rose majd szépen megvárja, míg ő teljesíti kötelességei egyikét, miszerint odafirkant egy-egy papír cetlire egy aláírást és műmosollyal belenéz a fényképezőgépek, esetleg a telefonok kamerájába…

Rose kulcsa segítségével kinyitotta lakása ajtaját, de az elé táruló látvány nem igazán nyűgözte le. Sörös üvegek az asztalon, pizzás és kínai kajás doboz a konyhapulton, ingek, zokni szerteszét a szőnyegen. Mintha csak egy bomba robbant volna. Brian alkotott… Lepakolta kézi táskáját és a kis utazó bőröndjét, majd a sötétítő függönyt széthúzva napfényt engedett a nappaliba. Még le sem dobta cipőjét, máris a férfi után kezdett pakolni.

-          Megjöttél végre? – csoszogott ki Brian a hálóból.

-          Amint látod… de kérdem én, mi ez a rendetlenség itt? – vonta kérdőre.

-          Ne haragudj, este lazítottunk a srácokkal…

-          A lakásomban? – emelte meg hangját a lány.

-          Tudod, hogy a te lakásod központi helyen van, így a srácok is hamar hazaértek innen… ezért gondoltam, hogy idejövünk.

-          Remek! Tudod legalább egy SMS-t küldhettél volna, hogy megkérdezz erről engem is. – kezdett betelni Rose-nál az a bizonyos pohár.

-          Most mi bajod van? – hagyta el az előbbi mézes mázosságát a férfi s kissé nyersebb hangvételben tette fel kérdését.

-          Brian, tudod, hogy nem szeretek mindenféle embert a lakásba engedni azóta, mióta kiraboltak. Nem lehet ezt megérteni?

-          De hiszen ők a haverjaim, nem pedig mindenféle emberek…

-          Nekem pedig mindenféle jött mentek, mivel én nem ismerem őket! – szállt szembe a férfival és védte igazát.

-          De már találkoztál velük!

-          Igen, de akkor sem ismerem őket jól… ki tudja mi jár a fejükben!

-          Vigyázz a szádra kicsim, a barátaimról beszélsz! – emelte fel hangját Rose barátja, tett a lány felé egy határozott lépést, némi fenyegető mozdulattal, mire Rose összerezzent…

Rose és Brian Kay már lassan 4 éve alkotnak egy párt. Miután Rose lediplomázott munkát keresett és Brian cégénél kapott titkárnői állást, majd miután Brian lecsapott rá, előnevezte a reklám részleg menedzserének, így Rose egy előkelő állás birtokosa lett, mely nem jár kis fizetéssel sem. A több számjegyű havi fizetés ellenére Rose nem él nagy lábon, alig költ valamire és megspórolt pénzét egy bankszámlán gyűjtögeti. Brian és az ő kapcsolata azonban az utóbbi időben nagyon elfajult. A kezdeti rózsaszín köd lehullása után Brian kimutatta foga fehérjét, valódi énjét és agresszív, uralkodni vágyó stílusát. Rose-t figyelmeztette néhány munkatársa a cégnél, hogy vigyázzon Brian-el, mert a férfi nem az, akinek mutatja magát, de Rose-t nem lehetett befolyásolni, így nem hallgatott senkire, és különben is úgy tartotta, hogy azok a lányok csupán féltékenyek rá, így azért hordanak össze-vissza mindenfélét a főnökükről. Egyszer kapott egy névtelen üzenetet az íróasztalán, amelyben az állt, hogy amint teheti, hagyja el Brian-t és a cégtől is távozzon, mielőtt baja esik. A névtelen író olyan képtelenséget mondott Brian-ről miszerint a férfi egy agresszív vadállat, aki bántalmazza a nőket. Akkor Rose egyetlen mozdulattal összegyűrte a kis sárga post-it-ot és a kukába dobta. Akkor még nem hitt az efféle üzeneteknek és szóbeszédeknek egészen addig, míg meg nem tapasztalta Brian Kay ki is valójában és meg nem érezte karja erejét az arcán és szinte az egész testén…Akkor, az első verés után Rose annyira összetört, hogy nem tudta mihez kezdjen. Senkije sincs ebben a világban, csak Brian. Rose azért mégsem egy bolond liba, így abban a pillanatban kitessékelte a férfit a házból és vagy egy hétig be sem ment dolgozni. Szégyennek titulálta a megtörténteket, a saját szégyenének. Majd amikor Brian az ajtóban állt egy hatalmas csokor rózsával és szíve minden szeretetével bizonygatta, hogy mennyire sajnálja a dolgot és Rose bocsánatáért esedezett, miközben bűnbánó lelkének és hibájának beismeréseként egy könnycseppet is elmorzsolt, Rose-nak megesett a szíve rajta, így beengedte a férfit a lakásába és ezzel együtt beengedte újra az életébe is. Azóta ez ismétlődik, egy pokoli körforgás ahonnan nem tud kiszállni. Minden veszekedés és verés után Brian visszasírja magát, Rose pedig visszaengedi, mivel csak ő van neki, mindez pedig már így megy lassan 3 éve. Rose-t annyira elhagyta már az ereje Briannal szemben, hogy nem tud kilépni a kapcsolatból, hiszi ez volt az utolsó. Mindemellett fél is, hogy ha megszakítja vele a kapcsolatot teljesen magára marad a világban…és azt meg nem akarja… nem akar újra egyedül maradni.

-          Sajnálom… igazad van… - mentegetőzött Rose.

-          Nem hallom! – emelte meg még jobban hangját Brian.

Válasz adására azonban már nem volt esély Rose részéről, elcsattant egy hatalmas pofon. A lány automatikusan odakapott arcához. A férfi ökle ismételten lecsapott, ezt azonban már nem bírta talpon elviselni. A lendület miatt oldalra esett vállát pedig beleverte az asztal szélébe. Előtört belőle a sírás és könyörgött azért, hogy ezt a poklot ne kelljen újra átélnie. Brian elvesztette önkontrollját, szemei szikrát szórtak, olyan volt akár egy vulkán, ami abban a pillanatban tört ki. Nem tudta Rose megakadályozni az ezt követőeket. Felkapta a földön fekvő nőt egy hirtelen mozdulattan a férfi, majd arrébb lökte, mintha csak szegény egy rongybaba lett volna, amit kedvére dob arrébb bárki. Leteperte a földre és ráült a lány derekára. Két karját szétfeszítve a földhöz nyomta majd egészen közel hajolt hozzá. Fejét egyre jobban nekinyomta a lány homlokának tudatosította benne ő az úr.

-          Nézz a szemembe! – utasította szegény törékeny nőt.

Rose engedelmeskedett neki.

-          Nem akarom, hogy még egyszer ilyet mondj! Értetted? – sziszegte, s arca a dühtől teljesen eltorzult. – Nem hallom! – rázta meg kezeinél fogva.

-          Igen. – szedte össze magát Rose.

Brian feltápászkodott a lányról, majd Rose is készült felállni, de Brian megadta neki az utolsó ütést. Erejét összeszedve belerúgott a földön éppen felállni készülőbe. Rose oldalát érte a rúgás. Meghőkölt, majd újra visszarogyott. Beszorult a levegő neki és félve kapkodott egy kis oxigén után. Odakapott az oldalához és feküdt a földön. Újra megélte. Énje egy rész ismételten elpusztult. Zokogott és próbálta magát összeszedni. Lehetett volna valaki számára aki megmenti, de ő eltűnt előtte, mielőtt lehetőség lett volna arra, hogy a segítő kézbe belekapaszkodhasson.

60. fejezet

Sziasztok!

Először is bocsánat, hogy ilyen sokára érkezett a friss fejezet, de annak ellenére, hogy nyár van és szünet ezer felé szakadok. Mindegy nem panaszkodok. Rátérek inkább a lényegre.

Első pillantásra láthatjátok apróbb változást történt. Új fejléc került fel, ami hordoz némi információt is. A Rose című történet folytatódni fog és megtalálhatjátok majd itt! :)

És akkor ami a friss részt illeti. Ismételten egy kerek szám, ami jelenti azt, hogy hosszabb rész következik. Talán eddig ez a leghosszabb fejezet amit írtam. Hordoz majd lényeges momentumokat, olyat is, ami megeshet elsőre egyáltalán nem lényeges. Ismételten feltűnik Sebastian, akinek sikerül egy kicsit megint felkavarni az álló vizet, bár ha elolvassátok a részt láthatjátok nélküle is egészen fel van már az kavarva. :) A végén lesz egy fontos kérdés, melyet egy külső szemszögből írtam hozzátok. Kíváncsian várom vajon tudjátok-e kiről van szó! 

Olvasásra fel és jó szórakozást! 

Várom véleményeiteket! 

Puszi

60. fejezet

Szemeddel láss, szíveddel érezz…

Megesik, kialakítunk egy képet a világról, elskatulyázunk embereket és sziklaszilárd véleményt formálunk róluk. Tartjuk magunkat csökönyös igazunkhoz, igenis hisszük mi tudjuk mi a valóság. Pedig nem mindig. Apránként a napvilágra kerülnek dolgok, mi pedig csak ekkor fogunk feleszmélni, rájövünk az állított tézis hibás, rossz a következtetés. Azok, akikért mindent megtettünk volna eltörpülnek, akikkel kapcsolatban épp az ellenkezőjét éreztük megváltoznak a szemünkben. Amolyan szerepcsere. Fenn áll a kérdés szükséges ez az életemhez? Jól ítéltem meg egyes embereket?

Nem jelenthető ki, hogy a korábbi vitából keletkezett feszültség függetlenné tenné mindennapjaink. Érződik a levegőben, hogy valami van. Egy megmagyarázhatatlan fal emelkedett hirtelen közénk. Úgy vagyunk, hogy elvagyunk egymás mellett és ennyi. Hiányzik valami. Valahogy ezt a vékony falat át kell törni addig, míg ezt meg lehet tenni.
Amikor eljött értem adtam egy puszit a szájára üdvözlésképpen. Elvette tőlem a bőröndöm és betette az autóba. Furcsálltam, hogy a saját autójával megyünk, hisz ilyenkor mindig taxival megy. Beültem mellé, majd miután ő is beszállt elindultunk. Láttam rajta, hogy akar mondani valamit, de nem tudja miként kezdjen hozzá. Rám nézett, majd újra az útra. Én is néha- néha rápillantottam, de én se beszéltem. Nem is akartam. Egyszerűbbnek éreztem, ha hallgatok és némán figyelem az utat, az embereket. Oldalra fordítottam a fejem, egyszerűen és kicsikét kizártam a világot. Már egy jó ideje utaztunk nekem pedig mindez fel se tűnt, elvoltam a saját világomban.
- Most már ez lesz mindig? – szólalt meg mellettem.
Egy pillanat alatt elhagytam azt a helyet ahova elzárkóztam egy kicsit, mind magam, mind pedig előle.
- Mi lesz mindig? – kérdeztem vissza.
- Ülünk szótlanul egymás mellett. Rám se nézel, nem hogy akár szólj is hozzám valamit!
- Nem. – tőmondatos választ adtam.
- Nem vagy bőbeszédű. – tett egy megjegyzést
- Nincs kedvem beszélgetni.
- Akkor ne beszélgessünk! – vetette oda.
Mindössze ennyit „beszélgettünk” az autókázás alatt. Nem eredt meg a nyelve egyikünknek se. Érdekes hangulat vett körül minket. Ez pedig a repülőút okozta megpróbáltatásokkal változott némiképp. Nem volt a legkellemesebb utunk, de átvészeltük. Egymás mellett ültünk az úton is. Megfogta a kezem. Ő kezdte el kocogtatni a falat köztünk. Megszorította. Egy jelzésnek vettem, mintha csak azt akarná vele mondani, hogy fogd meg te is az enyém és ne engedj el. Had maradhassak melletted. Összekulcsoltuk kezünk és végül így éltük meg együtt a repülést. Miután leszálltunk megnyugodtam. Elég ideges voltam fent a magasban és örültem annak, hogy talajt érezhetek a talpam alatt. Miután sikeresen felvettük a csomagjaink elindultunk a szállásunk felé. A szállodánál volt néhány újságíró. Minden ország életében felhajtást jelent a Forma 1, mindenhol igyekeznek minél több információt megtudni az újságírók, és dokumentálni egy-egy mozzanatot. Nagy hatással van mindenkire, azt hiszem, nem kell ezt ecsetelni. Mit sem kell mondanom minket is lekaptak együtt. Megbeszéltük vigyázunk a magánéletünkre és figyelünk arra, hogy a média nem forgassa fel fenekestül az életünk. Viszont nem nagyon érdekelt most ez.
 Elfoglaltuk a szobánk. Amikor beértünk leültem az ágyra. Kifújtam egy kicsit magam. Nem volt megterhelő ez a mai nap éltem meg már rosszabbat is, mégis nagyon fáradtnak éreztem magam. Christian is leült mellém.
- Fáradt vagyok. – jelentettem ki.
Közelebb ült hozzám elsöpörte a hajam a vállamról, majd elkezdte azt masszírozni. Nagyon jól esett. Lehunytam a szemem és csak ott üldögéltünk.
- Mihez vagy fáradt, hozzám vagy pedig úgy mindenhez? – meglepődtem a kérdésén.
Megint elkezdődött.
- Egy újabb veszekedéshez.
Nem szólt semmit, csak folytatta azt, amit eddig csinált. Rövidesen azonban abbahagyta. Még közelebb ült, majd odahajolt hozzám és megpuszilta a nyakam. Odahajtotta fejét az enyémhez. Arca felé emeltem bal kezem és már amennyire tudtam megsimítottam az arcát. Nem volt még késő, de fárasztó utunk volt. Pihenésre vágytam.
- Feküdjünk le. Holnap beindul a hajtás.
Elemelte fejét tőlem. Hallottam, ahogy sóhajtott egyet, de nem fűzött hozzá semmit. Inkább megtartotta magának. Felállt, majd odament a bőröndjéhez és keresgélt benne. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy elmenjek tusolni, úgy döntöttem, hogy majd reggel megteszem azt. Átöltöztem a hálóingembe, majd bebújtam az ágyba. Oldalra fordultam. Kicsivel később éreztem, ahogy ő is bemászik hozzám. Egyszer csak abbamaradt az ágy mozgása. Megfordultam. Velem szembe volt fordulva és engem nézett. Közelebb kúsztam hozzá. Most is olyan pillanatok voltak közöttünk, amikor nem a szavak domináltak. Jobb kezem felemeltem és az arcához nyúltam. Végigsimítottam rajta párszor. Ujjammal éreztem néhány apróbb gödröcskét rajta. Elsimítottam haját arcából. Végül kezem elemeltem onnan, és kettőnk közé tettem az ágyra fektetve. Rámosolyogtam. Minderre egy mosollyal válaszolt, majd megfogta a kezem.  Láttam rajta, hogy valami bántja.
- Mi bánt?
- Semmi. – válaszolt tömören.
- Látom rajtad. Mondd el, kérlek.
Odahajolt hozzám, és megpuszilta a homlokom.
- Félek azért nem értjük meg egymást, mert idősebb vagyok tőled. És így lehet nem is hozzád való.
- Ez butaság. Az számít, amit érzünk egymás iránt. – reagáltam azonnal.
- Szeretlek, sőt nagyon is, de…
- A de nem létezik az én szótáramban. Ezt mondta egyszer nekem valaki. Emlékszel?
Elnevette magát.
- Ezek szerint igen.
- Emlékszek persze.
Bár ezt mondta, de éreztem továbbra is a levegőben, hogy ezt a dolgot komolyan gondolja. Csak néztem őt és láttam, hogy rágja magát ezen.
- Beszélj róla. – kértem.
- Miről?
- Ne csináld kérlek. Mindent meg tudunk beszélni, csak mondd el!
- Így érzek. Nézz rám, aztán pedig magadra. Én nem a te korosztályod vagyok, idősebb vagyok, mint te és ez meglátszik a kapcsolatunkon is.
- Lassan arra a következtetésre fogsz jutni, hogy nem is kellene együtt legyünk!
- Nem ezt akarom mondani!
- De ezt verd ki a fejedből!
Nem válaszolt semmit. De láttam rajta, hogy továbbra is ezen kattog.
- Nem azzal kellene foglalkoznod, hogy miért nem és így nekiállni a dolgoknak, hanem megélni a mindennapokat.
- Azon vagyok.
- Nem úgy tűnik. Lehet ezért ennyire döcögős a kapcsolatunk, mert ahelyett, hogy a kapcsolatban „élnél” azt keresed és azzal foglalkozol miért ne működjön! Aludjunk inkább!
Fordultam meg és készültem elaludni. Nem hunytam le a szemem, hanem bámultam előre és immáron már én is azon gondolkoztam, amit mondott nekem. Odabújt hozzám és átkarolt. Fejét az enyémhez nyomta.
- Felejtsük el. Boldog akarod lenni és túl lenni ezen a hullámvölgyön.
- Én is ezt akarom. – mondtam halkan.
Még közelebb jött hozzám, amennyire csak tudott.
- Holnap este sétálhatnánk egyet.
- Hogy gondoltad?
- Este nem lesz dolgom és a városban sétálhatnánk egyet.
Elmosolyodtam. Nagyon tetszett ez az ötlete.
- Az jó lenne.
- Segítene áttörni ezt a falat. – észrevette ő is.
- Én is így gondolom. Át kell törjük!
- Igen.
Így aludtunk el végül. Reggel arra ébredtem, hogy mozgás van a szobában. Kinyitottam nagy nehezen a szemem és ő mászkált a szobában fel-alá. Észrevette, hogy megébredtem rá, odajött majd adott egy puszit.
- Aludj még! – mondta halkan, és közben megsimította az arcom.
- Máris menned kell? – kérdeztem félálomban.
- Igen. De este felfedezzük a várost! – mondta lelkesen.
- Rendben! – vágtam rá egy széles mosollyal az arcomon.
- Vigyázz magadra! – súgta még, majd újból megcsókolt.
- Te is!- elemelte kezét arcomtól, felkapta a cuccait, majd kiment a szobából. Megfogadtam a tanácsát, aludtam még egy kicsikét.
Később felébredtem. Megdörzsöltem szemeim, nyújtóztam egyet, majd kimásztam az ágyból. Összébb szedtem az ágyat, majd kivettem a táskámból egy ruhát valamint fehérneműt és elmentem zuhanyozni. Felhívtam apámat, akivel meg tudtam beszélni, hogy ha odaértem a pályára beszéljünk. Így hát elindultam, miután teljesen elkészültem. Nem telt sok időbe máris hívtam, hogy kiértem. Jött elém.
- Szia! – köszöntem neki.
- Szia! - meg akart ölelni, majd meghátrált, így végül csak ennyi lett az egész üdvözlés.
- Mondtad, hogy meg kell beszéljünk valamit. Ezért jöttem. – jelentettem ki határozottan.
- Menjünk akkor egy olyan helyre, ahol négyszemközt tudunk beszélni.
Furcsa volt. Érzelemmentes arckifejezése volt, és határozott léptekkel haladt mellettem. Azt sugallta mindenkinek, hogy ez az egész külön világ az övé, rajta áll vagy bukik minden. Végül egy irodaszerű helyiségbe vezetett be.
- Ülj le. – mutatott egy székre s kissé olyan volt a stílusa mintha egy beosztottjával közölte volna, hogy igenis foglaljon helyet.
- Köszönöm, inkább állok. Figyelek rád.
Sóhajtott egy hatalmasat. Úgy tűnt valami óriási dologra készül.
- Nem tudom hol kezdjem.
- Mondjuk az elején! Nem tudom mit akarsz! Felhívsz a minap, hogy meg kell beszéljünk valamit ami nem telefontéma. Figyelmesen hallgatlak innentől kezdve.
- Akkor jól figyelj rám. Komoly dologról van szó. – s nézett rám valóban komoly arccal. Ezt az arckifejezését még sosem láttam. A határozottság szikráját sem fedeztem fel tekintetében kissé magam is láttam benne, láttam azt is, hogy ő is lehet elesett, mint bárki. Nem a Forma 1 mindenható ura, hanem abban a pillanatban egy bizonytalan férfi. – Bajban vagyok. – jelentette ki egyszerűen.
- Bajban? Ezzel nem sok mindent tudtam meg. – néztem rá furcsán, hisz nem tudtam miért van bajban.
- Elég bonyolult az egész. Az, amit eddig felépítettem egy csapásra összedőlhet, ha rossz kezekbe kerül.
- Te miről beszélsz? – ráncoltam meg homlokom.
- Arról, hogy börtönbe kerülhetek. – mondta ki végül.
- Várj! – hunytam le a szemem egy pillanatra és tartottam kezem magam elé. – Mivel vádolnak? – nem hittem füleimnek.
- Azzal, hogy egy bankkárnak kenőpénzt adtam 2006-ban.
Mindenre gondoltam őszintén megmondva, csak erre nem. Kétes ügybe keveredett és most pedig tőlem vár valamit.
- De nem értelek, hogy jövök én a képbe? – kérdeztem végül arra rá, ami érdekelt.
- Úgy, hogy ki fog robbanni ez az egész dolog. Már nem lehet leplezni. Te pedig ott, hogy te vagy az egyetlen, akire rábíznám az életem munkáját. – mondta halálos komolyan. Úgy éreztem le kell üljek. Hirtelen fel se fogtam, hogy mit mondott. – Azt szeretném, ha átvennéd tőlem a jogokat.
- Én? – mutattam magamra. – Most ez komoly?
- Csak rád bízhatom. Valljuk be másra nem. – nem viccelt. Egy pillanatra pedig az a verzió is átfutott az agyamon, de nem ez a valóság.
- Van más családod is rajtam kívül! – csattantam fel azonnal.
- Hagyjam olyanokra, akik abból űznek sportot, hogy minél jobban költekeznek? Be kell látni nem alkalmasak erre. Adjam Tamarának, aki nem képes arra, hogy irányítsa vagy… szerintem jobb nem folytatni a sort. Benned látom a jövőt. – hirtelen más szemszögből látta a világot?
- Bennem? Abban, akire eddig tettél? Most csak úgy rám iratnál mindent? Szerinted én ezt tudnám irányítani? Ezzel így meg vannak oldva a dolgok? Csak a bőröd akarod menteni igaz? – halmoztam el kérdésekkel.
- Te átvennéd tőlem a száguldó cirkuszt, de én járnék el továbbra is minden függő ügyben, ami kapcsolódik hozzá. Te csak a neved adnád, te lennél a tulajdonosa. Mindez pedig titokban. Nem akarom elveszíteni amit ennyi ideje építek, ha börtönbe kerülök.
- Most azt várod tőlem, hogy egyezzek ebbe bele? – vontam kérdőre
- Reménykedem benne.
- Komolyan mondom neked, hogy erre nem számítottam. Egyszerűen nem tudom mit gondoljak erről. Nem hinném, hogy ez megoldás.
- Kérlek. Minden titokban történne, csak hogy mindez érintetlen maradhasson, ha úgy alakul…
- Itt most nem a kérlek szón van a hangsúly. Felfogod mit kérsz tőlem? Mekkora dolgot? Arra gondoltál mi lesz, ha lecsuknak? Ha esetleg rá is bólintok erre, ami most teljes képtelenség számomra akkor mi lesz. Nem értek az üzlethez főleg meg nem ennek az irányításához!
- Christian segítene neked!
- Mi? Tehát neked a kapcsolatunk tökéletes arra, hogy az üzleti érdekeid kiéld vele? Őt is belekevernéd? Vagy, hogy gondolod? Megtenné értem, hogy hirtelen csapot-papot otthagy és átül egy másik székbe? Vagy mégis mi a fenét gondoltál?
- Azt, hogy ti viszitek tovább a birodalmat.
- Jaj hagyd már ezt a szöveget!  - emeltem meg a hangom még jobban.
- Nézd! Lassan nekem lejár az időm akkor mi lesz? Valakire rá kell bíznom és elárulom neked, Christian az esélyesek között van!
- Engem most nem a birodalmad sorsa érdekel! Csak, hogy tudd mindig is gyűlöltem ezt az egészet! Gyűlöltem, mert ezt választottad nem pedig… nem pedig minket. Tudom, és most jöhetsz azzal, hogy két emberen múlt, de ez már nem érdekel! Neked ez kellett és egy új család! Ha akkor ők kellettek neked és velük töltötted az idődet, voltál a féltestvéreimnek apja, míg nekem szinte senkim akkor tőlük kérd ezt!
- Claire… - jeleztem neki egy kézmozdulattal, hogy inkább hagyjuk ezt. Ő viszont tovább folytatta. – Tudom, hogy sokat kérek tőled. Nem voltam melletted ezt is tudom. Mondasz igaz dolgokat, de nem tudod mit jelentenek ezek a szavak nekem. Rájöttem magamtól is, hogy pocsék apa voltam. Ezen nincs mit tagadni. Amikor pedig tőled hallom iszonyatos. Egy újabb rúgás és egyre jobban érzem azt, bánom. Ha lenne esélyem és visszapörgethetnénk az időt, nem lenne ez a helyzet, nem lenne a Forma 1, nem kérnék ilyet tőled.
- Ezt most komolyan is mondod vagy csak azért, hogy rábólintsak?
- Úgy látom mindegy. Ha elmondom mit érzek, a mögött is csak valamilyen szándékot keresel.
Ezek szerint ezt most komolyan gondolta? Merült fel bennem azonnal a kérdés.
- Nem kell bele menned.
- Még nem mondtam neked semmit. Azt áruld el nekem, hogy igaz amivel vádolnak? – tudni akartam, hogy meg is tette-e.
- Sose voltam jó ember. – kezdte így mondandóját. – Elég sok hibát követtem el életemben…
- Tehát… - vontam le azonnal a következtetést.
- Nem mondtam neked, hogy bűnös vagyok!
- Inkább ezt hagyjuk! Nem tudom azt mondani neked, hogy belemegyek.
- Elgondolkozol rajta?
- El. – mondtam bár belegondolva a hideg is kirázott ettől az egésztől.
- Jó lenne, ha hétvégén eldöntenéd.
- Ultimátumot akarsz adni vagy mi? – rá tett még egy lapáttal.
- Nem csak tudnom kell.
- Gondolkozok rajta.
- Még egy dolog lenne. Kérlek, ezt ne mondd el Christiannak és senkinek se.
Erre nem reagáltam semmit, csak fogtam magam és otthagytam.
Sikerült megint megnehezíteni az életem. Elém állt egy ilyen kéréssel és őszintén megmondva köpni nyelni nem tudtam. Nem sokkal ezelőtt fejest ugrottam az ismeretlenbe és most tegyem meg újra?
Próbáltam Christian-t valahogy megtalálni, de ez nem jött össze. El akartam neki ezt mondani, noha apám megkért tartsam a számat. Engem viszont egyáltalán nem hatott meg ez a kérése, úgy éreztem el kell neki mondjam, nem bírom magamban tartani, segítenie kell rajtam. Szükségem volt rá, még ha esetleg csak pár perce jutott volna rám, de akkor is. Az épp elég lett volna.  Viszont lehet apámon kívül más sem akarta azt, hogy megtaláljam, ugyanis a telefonhívásra sem reagált. Így inkább úgy döntöttem elmenekülök vissza a menedéket nyújtó hotelbe.
Az ágy szélén ültem és gondolkoztam. Soroltam érveket, fontolgattam az ajánlatot. Inkább nem, mint igen. Ez volt az akkori felállás. Tudtam nem tudnék mit kezdeni az egész világgal, és ugyanakkor azt sem akartam, hogy fenekestül felforgassam Christian életét. Persze az is megfordult a fejemben, ha nemet mondok neki, kire bízza ezt rá. Csupán egy embert nem kalkuláltam bele a döntésbe: magam. Másért tenném, holott egyáltalán nem akarom. Nehezebbé tenné életem és biztos hatással lenne a magánéletemre is. Hátradőltem az ágyon és bámultan a plafont. Folytattam, amit elkezdtem: gondolkodtam .
A nap további részében ki sem mozdultam szobából. Vártam azt, hogy Christian megérkezzen. Már besötétedett én pedig odaálltam az ablakhoz és nézelődtem. Szép volt a város.  Egy kicsit eltereltem a gondolatom ezen az egyelőre képtelen kérésen. Elmerültem a látványban. Az este több színben pompázott köszönhetően a házakról, kivetítőkről származó fényeknek. Nem tudom pontosan hány óra lehetett, amikor kaptam egy sms-t. A feladó Christian volt.
„ Ne haragudj rám, de ismételten szólított a kötelesség. Ígérem, bepótoljuk! Szeretlek”
Egyszerűen utálom azt, hogy szólít a kötelesség. Már egy embert elveszítettem emiatt és most újra, mert szólít a kötelesség? Felkaptam hirtelen a vizet és válaszoltam.
„ Elmegyek egyedül!”
Hol fel és hol lent. Állandóan történik valami, ami pillanatnyi érzelmeket és indulatokat kelt bennem, avagy mondjuk azt, bennünk és köztünk. Néha a kapcsolatunk olyan akár egy érzelmi hullámvasút. Boldog pillanatokat élünk meg, majd egyikünk mond vagy tesz valamit és a másik robban. Abból a robbanásból pedig kisebb pusztítás lesz, egymáshoz vágunk dolgokat és összeveszünk. Majd újra és újra a hibás fél a másik bocsánatáért esedezik. Ez pedig nem megoldás. Hosszú távon nem működő dolog. Sokszor mondtam már, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Könnyen beszéltem. De ezt akarom, hogy működjön, és mégis néha akadozik a gépezet. Túlságosan is akarnám? Vagy túl sokat kérek tőle?
Leraktam a telefont a dohányzóasztalra, majd elmentem. Egy kicsit erősebben csaptam be a kelleténél az ajtót. Erre a mozdulatomra a megdöbbent arcú Sebastiannal találtam magam szembe. Ránéztem egy pillanatra. Cseppet sem érdekelt mit gondol, csak el akartam egy kicsit tűnni és lehiggadni.
- Szia! – köszönt nekem.
- Szia! – válaszoltam gyorsan és kissé indulatosan, majd elfordítottam a fejem és indultam. Gyors léptekkel haladtam és megcéloztam a liftet. Hallottam, hogy nála is csapódott az ajtó. Oldalra néztem és láttam, hogy felém tart. Idegesen nyomkodtam a lifthívó gombot, de a lift nagyon messze járt tőlem. Így hát a lépcsőt választottam és menekülési útként használtam. Gyorsan lépkedtem lefelé és hallottam, hogy jön utánam. Az utcán ért végül utol. A karomat megfogta így sikerült megállítania.
- Hová sietsz ennyire?
- Sétálni. – el is engedett azonnal. Továbbra is indulatosan válaszoltam.
- Nem inkább futni? – jegyezte meg.
- Nem mindegy az! – indultam tovább, de ő jött velem.
- Állj már meg! – erősködött. Próbált megállítani.
- Miért?
- Mi a bajod? – megállt előttem.
- Valami bajomnak kéne lenni? A világon minden a legnagyobb rendben! – jelentettem ki, de még én sem hittem el ezt. Csak reméltem, hogy ezt a nagyon rossz előadásom beveszi.
- Rendben. – ezek szerint igen. Egy pillanatra lenyugodtam.
- És te hová tartasz? – kérdeztem tőle kissé másabb hangvételben.
- Sétálni készültem. Mehetnénk együtt. – meglepődtem egy pillanatra az ötletén.
- Inkább egyedül megyek. – jelentettem ki.
Egyáltalán nem vágytam arra, hogy együtt sétáljunk. Azok az idők már megváltoztak, amikor miden porcikám azt kívánta, hogy együtt töltsünk egy kis időt, noha már akkor is az eszem döntött.
- Rendben. – egyezett bele.
Így elindultam. Kezdtem lassan lehiggadni és nézelődtem. Kezdtem úgy érezni talán túlreagáltam.  Hallottam, hogy valaki jön utánam. Megfordultam. Sebastian volt az.
- Hát te? – kérdeztem meglepődve.
- Sétálok. Épp erre akartam menni.
- Micsoda véletlen. – kissé ironikus akartam lenni.
- Előfordulnak véletlenek. Sétálhatunk együtt is nem? – továbbra is ezzel az együttsétálós dologgal jött.
- Figyelj nincs kedvem beszélgetni. Csak sétálni akarok egyet. – szögeztem le a dolgot.
- Az jó, mert nekem sincs. Akkor mehetünk együtt tovább? – érdekes volt továbbra is tőle.
Így végül együtt sétáltunk. Ott ment mellettem, de nem beszélgettünk. Csak haladtunk egymás mellett, igazodtunk tempóban is a másikhoz. Egyik pillanatban megálltam. Ő is ezt tette.  Kikeveredtünk a séta közben a színes hirdetőtáblák, sétáló és szórakozó emberek kavalkádjából és egy nyugodtabb helyen sétáltunk. Néztem az elém táruló látványt, közben pedig nekitámaszkodtam az előttem lévő korlátnak. Mindkét kezemmel megmarkoltam és szorítottam. Valamit ki adtam magamból. Sóhajtottam egy nagyot, majd engedtem a szorításból. Ő megállt mellettem és szintén nekitámaszkodott.
- Mi a baj?
- Túl sok minden. – néztem előre. – Ennyire látszik? – fordultam felé.
Teljesen megváltozott a hangulat. A hirtelenjében elkapott heves indulataim már eltűntek és megnyugodtam. Érdekes szó, hogy megnyugodtam. Teljesen nem mondhatnám, hisz odabent valami nem volt velem rendben.
- Őszintén? – mosolyodott el.
- Igen. – válaszoltam szintén egy mosollyal.
- Látszik. Nekem legalábbis igen. És az fáj, hogy nem tudok neked segíteni, mert nem hagyod. – komolyan beszélt.
- Nem tudsz nekem segíteni. Senki se tud csak én. Másrészt pedig nem vagyunk olyan viszonyban.
- Igen ezt tudom. – sóhajtott ő is egyet. – Rossz, hogy beskatulyázol és gondolsz rólam valamit, ami nem én vagyok. – fordult el tőlem.
- Tettél azért, hogy így gondoljak rád.
- Ne higgy el mindent amit mondanak, mert félrevezetnek az emberek. Te túl jó vagy és kihasználják! – fordult ismételten felém és kissé erőteljesebb hangnemben fejezte ki magát, azonban nem értettem ezzel kire avagy kikre céloz.
- Mit akarsz mondani ezzel?
- Azt, hogy nézz jobban szét és láss is, ne hidd el az emberek szavait! – összezavart.
- Mondd ki kerek perec, ne járd körbe a dolgot!
- Ha én mondanám, nem hinnéd el nekem. Az t mondanád ez is csak egy újabb összezavarás. Azt mondanád rosszat akarok neked. Tudom, ha elmondanám, abban a pillanatban itt hagynál és soha nem állnál szóba velem és hagynád, hogy az igazság elmenjen melletted. Attól kell ezt megtudd, aki becsap téged.
- Remek.  – fordítottam el arcom és néztem ismételten előre.
Így álltunk egymás mellett pár percig, majd megfogta a kezem. Odanéztem majd felé fordultam.
- Mi bánt?
- Nem tudom mi tévő legyek. – mondtam neki kétségbeesetten.
- Hogy érted?
- Döntenem kell. Ha igent mondok, minden fenekestül felfordul, ha nem akkor is bekövetkezik majd valami. Megígértem valamit, de nem tudom, hogy ez az ígéretem része-e még. Már megpróbáltam, de az csak egy fölösleges próbálkozás volt. Most pedig megint itt van előttem, egy hasonló helyzet. Nem tudom mi tévő legyek. Túlkomplikált az életem. – így nem tudhatta mit is akarok igazán mondani, de talán megérthette mi bánt.
- Hallgass a szívedre. – tanácsolta.
- Nem tudom mit mondd! Nem csak az én életem változna meg, hanem másé is, azé is, akit szeretek. – mondtam további aggályom.
- Tehát Chritian-é – vonta le a következtetést.
- Igen.
- Magaddal foglalkozz akkor, amikor eldöntöd ne vele!
- Hogy ne foglalkoznék vele is, hisz ő mellettem áll! Együtt vagyunk és rá is kell gondoljak. Vagy te nem foglalkozol mással csak magaddal egy hasonló helyzetben? – kérdeztem vissza.
- Nem ugyanaz a két helyzet! Te őt is számításba veszed, de ő kevésbé téged. – ezzel a kijelentésével bogarat ültetett a fülembe.
Elkötelezett vagyok és bízok Christianban, de egy pillanatra meginogtam. Ez normális?
- Miért nem venne?
- Mikor van melletted?
- Mellettem volt eddig is és most is.
- Érdekes. Én nem látom veled. Nem segít neked a döntésedben.
- A munkája miatt nincs itt.
- Persze. Hányszor szorultál már a munka mögé?
- Most nem lényeg! Tudom, hogy neki a munkája is az élete része és így fogadom el! Azért dolgozik, hogy a te sorsod is megkönnyítse a csapatban!
- Még így látod.
- Így fogom látni ezek után is! – jelentettem ki határozottan.
- Félek egyszer belefáradsz ebbe.
- Nem kell, hogy félts. – húztam ki kezem az övé alól.
- Azt azért ne mondd, hogy veletek minden rendben! Látom, amit látok. Ha rád nézek, látom rajtad bánt valami, a szemed elárul. Ragyog amikor boldog vagy és olyankor te is kivirulsz. De most némi szomorúságot látok bennük. – odahajolt hozzám.
- Nem mindig a legboldogabb perceinket éljük meg, de ez is mindennek a része. Megoldom. – ott volt a közelemben és…
- Bízom benned. Tudom, hogy megoldod, csak féltelek. Azt akarom, hogy boldog légy és most látom, hogy nem vagy az. – amikor ezeket mondta útnak eredt egy könnycsepp az arcomon és elfordítottam hirtelen tőle a fejem. Ő jobb kezével arcomhoz nyúlt és visszafordította maga felé. Végigsimított az arcomon és hüvelykujjával letörölte elszabadult könnycseppem.
- Nem ismerek hozzád hasonlót. Mindig a jót látod az emberekben, kivéve bennem. Megérdemeltem biztosan. Csak az bánt, hogy nem a te szemeddel látsz, hanem rajtad van egy szemüveg, ami a látásodra károsan hat. Remélem, egyszer leveszed ezt a szemüveget és meglátod ki vagyok. Nem az, akinek hiszel. Hihetetlen vagy, mert képes vagy mindent feláldozni másokért, még saját magad is. Ez pedig nem jó. Önzőbbnek kell lenned, de te nem tudsz. Tisztelem benned. Tőled erősebb embert még nem ismertem és azt hiszem nem is fogok. Nem tudom mi bánt, remélem, egyszer még megtisztelsz a bizalmaddal. Remélem lesz még alkalom arra, hogy így állhassak előtted és elmondhassam mit gondolok. Bízom benne meg fogsz még hallgatni és szóba állsz majd velem. Azt akarom, hogy tudd fontos nekem az, hogy boldognak lássalak. Úgy én is boldog leszek egy kicsikét. Ne hagyd magad, bízz magadban. Tudom, hogy megoldod majd minden gondod, remélem, hogy rám mosolyogsz még. Megérdemled azt, hogy boldog légy. Te biztosan!
Nem tudom megmagyarázni, hogy ez milyen pillanat volt. Egy rövid időre elfelejtettem vagy inkább háttérbe szorítottam azt az érzést, ami vele kapcsolatban bennem van. Jól esett amit mondott, ugyanakkor némileg össze is zavart egy két mondatával. A kérdés bennem motoszkált, mit akar azzal mondani, hogy becsap akiben megbízok.
Elhallgattunk mind a ketten. Nem tudtam mit mondjak igazából, ő pedig talán várta tőlem, hogy mondjak neki valamit.
- Menjünk, elég későre jár.  – mondtam végül, ami igaz is volt, hisz hamar elröpült az idő.
- Menjünk. – helyeselt ő is.
Igaz az, hogy adott helyzetekben felborulhat a bennünk kialakított kép. Amiket mondott, és ahogy viselkedett más világításba helyezte őt is egy kicsikét. Majd elhessegettem ezeket a gondolataimat, hisz tapasztaltam milyen ő, nem mások befolyásoltak engem abban, hogy olyannak lássam a szememben ahogy.
Elindultunk. Úton vissza nem szóltunk egymáshoz. Feltűnt egy idő után, hogy ismeretlen ahol megyünk. Bár sose voltam a leghíresebb a tájékozódásomról, de még sose tévedtem el olyannyira hogy nem találtam volna haza. Sebastian viszont határozottnak tűnt, mint aki tudja, hogy merre megyünk. Így hát rá hagyatkoztam, hogy visszasétáljunk szálláshelyünkhöz. Kicsit később rájöttem ő sem tudja merre tartunk. Mit is mondjak? Eltévedtünk. Elnevettem magam. Talán a helyzeten talán ezen az egész sétán. Ekkor pedig ismételten elsöpörtem a kialakított véleményem róla.
- Min nevetsz? – kérdezte ő is mosolyogva.
- Eltévedtünk.
- Nekem is feltűnt.
- Azt hitem tudod merre megyünk.
- Én meg azt, hogy te. – vágta rá.
- Akkor most benne vagyunk a slamasztikában.
- Eléggé úgy tűnik. És most mi lesz?
- Hazatalálunk.  – jelentettem ki egyszerűen.
Persze az előző kijelentés és a valóság nem igazán fedte egymást. Próbálkoztunk a visszavezető út megkeresésével, de nem volt egyszerű. Több szempont is a mellett volt, hogy végre visszaérjünk. Egyrészt Sebastiannak muszáj volt hazamennie, másrészt már én is visszavágytam és megmondom fáztam is. Kezemmel dörzsöltem a karom, hogy egy kicsit felmelegítsem magam. Ezt észrevette ő is, hisz az egyik pillanatban csak arra lettem figyelmes, hogy farmerdzsekijét rám teríti.
- Vedd vissza. – mondtam neki.
- Fázol.
Én viszont ragaszkodtam ahhoz, hogy vegye vissza nem akartam, hogy megfázzon.
- Nem fázok és meg fogsz fázni, vedd fel tessék!  – lekaptam magamról és nyújtottam felé.
- Nem kell most a szuperhőst adnod! Látom, hogy fázol én meg akár hiszed akár nem, nem fázok, sőt melegem van!
- Na ezt azért nehezen hiszem el!
- Pedig így van! Csak maradjon rajtad az a kabát! – erősködött és végül belegyeztem.
Míg megpróbáltunk a szállodához eljutni egész kellemesen töltöttük el az időt. Megnevettet. Egy kicsikét kikapcsoltam és jól is éreztem magam a társaságában. Magyarázott lelkesen és hadonászott és különböző vicces történeteket mesélt magáról.
Hosszabb bolyongás után végül visszaértünk. Örültem, hogy végre ismerős helyet láttam. Együtt sétáltunk vissza a szobákhoz. Az ajtó előtt levettem magamról dzsekijét és visszaadtam neki.
- Köszönöm, nem fáztam hála neked.
- Köszönöm, hogy eltöltöttél velem egy kis időt. –elmosolyodott.
- Jó éjt! – köszöntem el tőle és búcsúzásképpen rámosolyodtam még.
- Jó éjt neked is! – majd léptem az ajtó elé. Megvárta, amíg bemegyek majd csak utána lépett be ő is a szobájába. Óvatosan csuktam be az ajtót, biztos voltam abban, hogy Christian alszik már. Az asztalon időközönként felvillant egy kis fény. Ezt a telefonom adta ki. Így jelez ugyanis, ha van egy üzenetem vagy nem fogadott hívásom. Odalépkedem az asztalhoz és megnyomtam a gombot. Összesen 2 nem fogadott hívás volt. Nem meglepő kitől, Christiantól. Ahogy elfordítottam a telefont és az ágy felé világítottam megdöbbentem. Az üres volt. Bátrabban lépkedve a villanykapcsolót kerestem meg. Amikor fény árasztotta el a szobát észrevettem az ágy érintetlen ő pedig sehol. Furcsa volt. Bevillant egy olyan lehetőség is, hogy még vissza se jött volna? Aztán elhessegettem ezt a gondolatot hisz már nagyon késő volt és vissza kellett érnie minden kétséget kizáróan. Kikerestem a névjegyzékből, majd felhívtam. Foglaltat jelzett. Letettem a telefont vissza az asztalra majd töltöttem magamnak egy pohár vizet. Épp, hogy megittam és letettem a poharat a kezemből, amikor nyílt az ajtó és beviharzott rajta.
-  Hol a fenébe voltál? – harsogta.
- Sétáltam. – válaszoltam.
- Igen? – kérdezett vissza.
- Igen.
- És ez így működik? – idegesen hadonászott.
- Nem jöttél el így elmentem egyedül.
- Egyedül? – kérdezett vissza.
- Igen!  – nem akartam elmondani, hogy nem egyedül voltam ez szerintem csak olaj lett volna az amúgy is egészen nagy lángokon égő tűzre.
- És merre jártál?
- Eltévedtem.
- Nagyon könnyen kezeled a dolgokat!
- Csakugyan? Tudod szükségem lett volna rád, de megint a munka. Lesz ez valaha másképp?
- Megint ezzel jössz?
- Igen ezzel. Én igyekszek úgy gondolkozni, hogy kettőnkre gondolok, de nehéz, ha te nem úgy állsz hozzá! Nem kell, hogy elhitess velem dolgokat például ezt a sétát is, mert csak koppanok.
- Erről nem tehetek, ezt értsd meg!
- Megértem.
- Szerinted hogy kezeljem ezt a helyzetet, de most őszintén? Erre akarsz kilyukadni végül.
- Ne ordibálj velem, kezdjük így!
- Én nem ordibálok veled!- ekkor lentebb vett a hangerőből. – De mégis mit vársz? Visszajövök, sietek amennyire tudok, hogy sétálhassunk egy kicsit erre nem vagy itthon. Hívlak és itt csörög a telefon. Ez megoldás? Azt sem tudtam hova tűntél! Kerestelek egészen eddig, de már biztos hülyének néztek a recepción is, hogy azzal zargattam őket, hogy nem-e láttak valahol.
- Tudod mit…
- Mit? - kérdezett vissza

Megint elkezdődött vagy mondjuk azt folytatódott tovább? …

Külső szemlélőként megélni mást. Más hang szól hozzátok, más szemszögből látszódnak a dolgok. Valami azt súgja nekik a szívük és ez érzelmek összekötik őket, de valami hibázik. Claire és Christian két különböző közegből érkezett egy adott helyre, másak, de kicsikét mégis egyformák. A hibafaktort meghatározni nehéz. Az ő esetükben pedig rejlik a háttérben még valami. Egy őszinte vallomás, avagy egy hazugság. Mások tettei a titkok? Kicsi vagy súlyos horderejű titkok? Egy életet egy jövőt befolyásolhatóak? Tettek? Megbocsáthatóak, avagy örök sebet ejtőek? Meddig lehet cipelni egy titkot?  Azt mondanám, vannak nyilvánvaló dolgok, amiket látunk, de ugyanakkor épp azt nem vesszük észre, amit kellene. Így azt sem tudjuk, egyesekben éppen mi zajlik. Van, aki küzd, önmagával és ugyanakkor a döntéseivel is.  Feltűnt ez bárkinek is? Tudjátok ki az a személy? Ez a nyilvánvaló, vagy amit nem veszünk észre?