Karácsonyi történet: Legyen ünnep...

Köszöntök, minden Kedves Olvasót!

 

 

Tudom, hogy nagyon régen szóltam hozzátok és azt is, hogy eltűntem és nem folytattam a történetet. 2014 egy teljesen más év volt nekem minden tekintetben, teljes mértékben megváltozott az életem. Most azonban szeretnék hozzátok szólni. Egy olyan ünnep van előttünk, ami mindenkié és mindenkit megérint lélekben. Természetesen engem is, így érzéseimet szeretném szavakba önteni. Mindenféleképpen szeretnék nektek adni valamit ajándékba, ennek pedig ez a legmegfelelőbb módja. Egy korábbi karácsonyon megosztottam veletek egy olyan történetet, amelyben az Utolsó Ígéretben szereplő Claire és Christian voltak a főszereplők. Most ismételten ezt szeretném tenni, azonban némileg mégis egy kicsit különleges módon. Az elolvasás után pedig tudni fogjátok a különleges szó alatt mit értettem.

Az inspirációt egy Katona Klári dal adta, mely egyben a novella címe is.

Az alábbi linken el tudjátok érni, kérlek titeket hallgassátok meg, gyönyörű dal szerintem.

 

http://youtu.be/CIfl4KJBqhs

 

A novella végén még néhány sort kimelek az említett dalból, valamint szeretnék egy videót megosztani veletek, ami saját készítésű. Már jóval korábban elkészült és más szerepet szántam a videónak, de meggondoltam magam, így hát most osztom meg veletek. A videó elején egy női hangot hallhattok megszólalni. Ezt a hangot társítottam Claire-hez.

Jó szórakozást kívánok nektek hozzá és remélem tetszeni fog nektek az ajándékom!

 

Szeretnék még Mindenkinek Áldott, Békés, Boldog Karácsonyt Kívánni!

 

 

 

Legyen ünnep…

 

Karácsony van, eljött ismételten a Szeretet Ünnepe. Azoké a pillanatoké, amikor ha nyitottak vagyunk lélekben, a világ legcsodálatosabb ajándékát adhatjuk a másiknak. Feledhetetlent, ami többet ér mindennél.

A világunk átértékelődött. Ez pedig ezekhez a napokhoz érve is megmutatkozik. Sétálok az utcán. Gyönyörű fehérség fogad mindenhol, a tömegközlekedési eszközök pedig ünnepi díszükben pompázva nagyritkán elsuhannak a városban, zúgó hangjukkal átszelve a csendességet és megtörve az én gondolataimat is. Az elmúlt napokban sokat sétáltam. Csak kiléptem az ajtón és a vállamra vettem a várost. Megannyi embert láttam, legtöbbjük óriási táskákkal sietve szlalomoztak mások között. Ekkor elgondolkodtam. Vajon valóban ez lenne mindennek a lényege? A megannyi ajándék? A minél jobban feldíszített ház, a káprázat? Rájöttem, nem. A lényeg az, hogy lelkünkben nyitottak legyünk. Éreznünk kell mit is jelent az ünnep, nem pedig az ajándékokon keresztül kell, hogy lássuk a világot. Meg kell tudjuk érteni a szeretet lényeget és másoknak is át kell ezt az érzést adjuk, vagy legalábbis segítenünk abban, hogy megtalálják a Szeretet Ünnepének valódi értékét. A lelki tisztaságot, az igaz, mélyről jövő szeretetet és hálát. Olyan rossz, hogy az ellentétek milyen élesen kiszögeződnek. Az elmúlt napok nyüzsgése és káprázata mögött meghúzódnak azok a sorsok, akiknek az érem másik oldala jelenti a mindennapokat. Azok az emberek, akik elveszítették azokat, akik megmutatták nekik a lelki boldogságot, azok, akik mindenüket elvesztvén, csupán egy meleg helységre és némi élelemre vágyva szeretnék eltölteni a karácsonyt, akik ezeken a csodás napokon is ágyhoz kötve küzdenek, akiknek egy apró gesztus is maga a varázslatot, a csodát jelenti. Azok a lelket, emberek és életek, akiknek mi is adhatunk olyan ajándékot, mellyel akár egy pillanatra is elfeledtethetjük velük szörnyű sorsukat és felemelvén fejüket az égre, szemüket behunyva lelkük fájdalmát egy röpke szempillantásra elengedhetik. S ki tudja, lehet nekik épp ez a kis varázslat az, ami az igazi ajándékot jelentik azon az ünnepen, amikor a legnagyobb kincs mindenkinek az, ha karjai között tarthatja azokat, akik mindennapjaik csodáját jelentik nekik.

Épp az egyik metrólejáró mellett sétálok. Már messzebbről kiszúrtam egy ott álló hölgyet. Közelebb érve alaposabban megfigyeltem. Egy több helyen szakadt vászontáska volt mellette a földön, ő pedig egy hosszú és vékonynak tűnő kabátban, egy edzőcipőben, egy kopott nadrágban és sapkában állt. A hideget jól mutatta a látszódó leheletünk. Még közelebb érve hozzá megálltam. Ő rám nézett és könnybe lábadt szemekkel és a sírással küszködve elcsukló hangon csak ennyit mondott nekem:

-          Kérem, segítsen rajtam… könyörgöm!

Belenéztem a szemébe és elfacsarodott a szívem. Neki ez volt a sorsa. Csak egy módon tudtam neki segíteni, pedig legszívesebben hazavittem volna, hogy felmelegedjen, de az szinte a lehetetlent jelentette abban a pillanatban. Belenyúltam zsebembe és amennyi aprót csak találtam a kabátomban azt mindet odaadtam neki. Nem tudom pontosan mekkora összeg lehetett, csupán az a gondolat járta át az egész énemet, hogy segíthettem rajta. Megfogtam kezét. Szemében láttam a hálát és köszönetet tükröződni.

-          Köszönöm. – mondta remegő hangon.

-          Kérem, vigyázzon magára! – kérlelten, de én akkor már tudtam valamit. – Hamarosan találkozni fogunk még! – és egy bátorító mosolyt küldtem irányába.

-          Boldog Karácsonyt! – mondta jókívánságát.

-          Magának is Boldog Karácsonyt!

Lassanként, apró lépésekkel otthagytam őt és folytattam az utam. Kezem zsebembe dugtam, fejemre pedig ráhajtottam kabátom kapucniját. Hideg volt kint, így fáztam is. Talpam alatt sok helyen ropogott a hó. Rövid séta után megérkeztem. Felemeltem a fejem és az ablakunkból kiszűrődő fény mosolyt csalt az arcomra. Vettem egy hatalmas lélegzetet és kinyitottam a bejárati ajtót. Egyenként küzdöttem meg a lépcsőfokokkal és rövid időn belül már a lakásajtó előtt találtam magam. Elővettem kulcsom a zsebemből, behelyeztem a zárba és segítségével bejutottam a lakásba. Azonnal a fára vetettem az első pillantást, ami már a tartójában állt, de még díszítetlenül.

-          Halihó, itt vagyok! – köszöntem be vidáman a ház többi lakójának

Bentről nem választ hallottam csak kislányom nevetését, majd azt amint apját, Christiant kéri arra, hogy ne csiklandozza.

-          Apa neeeeee - majd nevetett – kérlek ne csikolj, apu, apu, apu!

Én is elnevettem magam, hisz oly édesdeden tudott nevetni, hogy mindenki követte őt a vidámságban. Kabátom levettem, felakasztottam a fogasra, cipőm is lehúztam és igyekeztem úgy letenni, hogy ne folyjon majd nagyon szét a megolvadt hó a lakásban.

Annyi minden van már mögöttünk. Ha ezt a kijelentést mondom, egyáltalán nem túlzok. Annyi és annyi nehézségen mentünk túl, annyi megmagyarázhatatlan pillanat volt az életünkben, annyiszor adtuk fel és annyiszor jöttünk rá, hogy a mi sorsunk szálai egybefonódnak, egy örök érvényű megmásíthatatlan szerelemben. Ennek a szerelemnek pedig a gyümölcsét is megkaptuk az élettől, egy gyönyörű, életvidám kislányt Emily-t.

A fát készülünk feldíszíteni. Együttes erővel esünk neki a feladatnak. Mindenki kezébe veszi azt a díszt, amit szeretne a fára helyezni így díszíti a fát. Viszonylag hamar megvoltunk vele. A nap további része is elröpült. A sötétség leple kint átvette az uralmat a fény felett, s a házunkba is a fánk fénye jelentette csupán az egyetlen világosságot. Emily a szobájában volt már és aludt. Elfáradt a napi nyüzsgésben. Christian ott állt a fa előtt. Csak meredt előre. Mögé léptem és hátulról átkaroltam. Amennyire csak tudtam szorítottam magamhoz. Egyik pillanatban éreztem, ahogy a teste megrezdült. Zavartan nézett körbe, mintha csak keresett volna valakit, de nem talált senkit. Visszafordult hát a fához. Én elé léptem megemelkedtem és egy apró csókot leheltem ajkaira. Gyönyörű szemibe néztem, melyben most megannyi fájdalom ült.

-          Szeretlek! – súgtam neki.

Fejem mellkasához nyomtam és nekem is könny szökött a szemembe. Felemeltem fejem, újra szemeibe néztem. Ekkor már egy legördülő könnycseppet láttam vonásain haladni. Automatikusan odanyúltam arcához és letöröltem a könnycseppet. Ekkor újra megrezdült. Megint keresett tekintetével valamit.

-          Itt vagyok Szerelmem, itt állok előtted! – mondtam neki és ő mintha meghallotta volna hangom. Rám tekintett.

-          Claire? Te vagy az? – kérdezte zavartan, mintha maga sem hinné el. Én sem hittem el. Mintha újra megjelentem volna szemei előtt.

Odahajoltam újra hozzá és még egy csókot leheltem ajkaira. Behunytam a szemem, majd amikor lassan elhúzódtam tőle és ránéztem, láttam az övéi is lehunyva voltak.

-          Szeretlek! – mondtam neki újra.

-          Én is szeretlek Téged! – hallottam a választ.

Könnycseppek gördültek le arcomon, nekem ez a rövid pillanat volt az ajándékom és neki is. Egy utolsó érintés, egy utolsó csók. Kinyitotta szemeit és úgy nézett felém, mintha látott volna, majd amikor tekintetében ismét némi zavart fedeztem fel, rájöttem eltűntem a szemei elől.

Ott voltam még egy rövid ideig és figyeltem őt, majd eljött a pillanat és el kellett köszönjek.

-          Ég veled Szerelmem! – mondtam neki.

-          Ég veled Szerelmem! – hallottam a választ, de már nem nézett rám.

Ekkor tudtam ez a pillanat csupán a véletlen utolsó ajándéka volt még. Odaléptem a bejárathoz, felhúztam a cipőm, majd felvettem a kabátom. Itt volt az idő, mennem kellett. Kinyitottam az ajtót, majd egy utolsó pillantást vetettem még Christianra.

-          Még találkozunk! – mondtam neki, majd behúztam magam után az ajtót.

Rohanva jutottam le a lépcsőfokokon és még egy pár pillanat erejéig megálltam az utcán a ház előtt. Láttam, hogy kislányom szobájába felkapcsolódott a villany. Christian ment be hozzá. Könnyeimet letöröltem, majd elindultam utamon, mennem kellett. Kis idő múlva találkoztam azzal a nénivel, akinek korábban némi aprópénzt adtam. Zavartan mászkált fel- alá és könnyek áztatta arccal állított meg.

-          Nyugodjon meg!  - szóltam azonnal hozzá, próbáltam megnyugtatni és megfogtam a kezét. – Jöjjön velem kérem, nem lesz semmi baj! – ő hallgatott rám és velem jött, lassan pedig eltűnt lábunk alól a ropogó hó és mi is már egy másik helyen voltunk.

 

 

Záró gondolatként néhány sort szeretnék kiemelni az említett dalból:

 

Legyen ünnep az Égben

és ünnep a Földön,

de te messze vagy, nem érlek el,

 

s ahogy égnek a

fények én is elégek,

ha nem lehetsz…

 

Miért nem lehetsz itt közel?

 

Itt pedig az említett videó:

 

 

 

Áldott, Békés, Boldog Karácsonyt!

Hogyan haladok

Sziasztok!

Ez a bejegyzés azért íródik, hogy tudassam veletek folyamatban van a történet feldolgozása. Teljesen az elejéről kezdtem mindent, hogy minden részlet meglegyen és ne legyen semmi fölött sem elsiklás. Mivel már évekre tehető vissza a kezdet ezért gondoltam azt, hogy teljesen az elejétől olvasom át, írok néhány megjegyzést az aktuális fejezetekhez. A feldolgozás tehát folyamatban van és jelentkezni is fogok hamarosan egy új résszel, de még némi időre szükségem van. Nem megy olyan egyszerűen mint gondoltam, de meg fogom csinálni!
Szép napot kívánok nektek! :)

Egy régi hang újra szól...

Köszöntök Mindenkit!

Nehéz megszólalni. Rengeteg dolog kavarog most bennem. Mit is mondhatnék? Hol kezdjem? Ez a legnehezebb, elkezdeni. Hónapokkal ezelőtt hallottatok felőlem, akkor is csak egy olyan bejegyzést tettem nektek közzé, aminek az volt a lényege, hogy tartsatok ki mellettem én nem hagylak cserben titeket. Mégis megtettem ezt. Valamilyen szinten cserben hagytalak titeket. Amit ígértem nem teljesítettem. Most viszont itt vagyok, s remélem nem túl későn szólok már hozzátok.
Renegeteg minden történt velem. Annyi minden megváltozott, hogy hirtelen azt se tudom mivel kezdjem a számbavételt. Nagyvonalakban azt tudom mondani elvégeztem az egyetemet, és újrakezdezdtem egy másik helyen. Elköltöztem messzire, teljesen felfordult az életem. Új érzések kerítettek hatalmába, máshogy látom a mindennapokat.
Most pedig úgy érzem itt az idő egy új kezdetre, s ezzel együtt a folytatásra is. Megfogadtam én az leszek aki ha törik ha szakad befejezi azt amit elkezdett. Majdnem nem így lett. De ezt nem hagyhatom. Az ígéretem be akarom tartani, s remélem lesztek még akik elolvastok engem. Tudom nehéz lesz újra építkezni és szívből remélem leszek méltó arra, hogy újra a bizalmatokba fogadjatok, s amit írok nektek elolvassátok.
Egyelőre azonban egy picike időt kérek, hogy belerázódjak újra. Újra kell olvassam újra kell értelmeznem a gondolatokat, hogy sikerüljön elkapnom a fonalat. Egyelőre csak az Utolsó Ígérettel kapcsolatban ígérek folytatást, mindenképpen az lesz az a "mű" amit befejezek, s egyelőre újra nekiugrok. Időmtől engedve folytatódnak majd újra a többi történetek is és lassan mindegyiknek majd a végére ráteszem a végső pontot. Úgy szeretném az Utolsó Ígéretet nektek befejezni, hogy az méltó legyen. Ne összecsapott, hirtelen ugrunk az időben legyen, hanem minden a helyén legyen, a kérdések pedig megválaszolásra kerüljenek, hogy teljes egészében minden egy kerek egészet formáljon.
Arra szeretnélek még titeket kérni, hogy aki elolvasta a bejegyzést és esetleg ismer olyan személyt aki olvasta a blogot kérem szóljon neki, hogy újra érkeznek folytatások, egy régi hang újra szól!

Köszönöm figyelmeteket és türelmeteket, hogy ezt elolvastátok!
Ígérem, nemsokára jelentkezek!

A folytatásról

Sziasztok!

Immáron kijelenthetem, ezt a vizsgaidőszakot is sikeresen átvészeltem. Egyáltalán nem mondható, hogy varázsütésre megoldható volt minden akadály, de a befektetett munkának mindig megvan az eredménye. Eljött tehát a pihenés ideje, így ismételten van időm arra, hogy újra a folytatáson ügyködhessek. Viszont! Már említettem nem sok van hátra, az utolsó körökbe kezdtünk bele, ha élhetek ezzel a hasonlattal. Időm nem sokáig lesz már amit szabadon felhasználhatok, az utolsó félévem lesz az eddigi legpokolibb. Ezért most még készülök nektek valamivel. Azt már régen elhatároztam, ha törik ha szakad befejezem amit elkezdtem. Ez így is lesz! Ezt az elvem nem adom fel. Így miután mindent körbevezettem annyit mondok még nektek hamarosan jelentkezek, mégpedig nem mással, mint az Utolsó Nagy Dobással. Hogy ez mit is takar és hogy hány részt egyet avagy esetlegesen egy programot jelent ismételten, nemsokára kiderül.  Most összeszedem még a gondolataim és lefixálok mindent.

Ne feledjétek:

Utolsó Nagy Dobás

Hamarosan...

Utolsó Ígéret 67. fejezet

Üdv Drága Olvasóim!

Ahogy ígértem a fejezet megérkezett. Nem akarom ismételten ecsetelni miért most érkezett, már elmondtam és ennek nem itt van most a helye.

A szokáshoz híven először egy közérdekű információval érkezek. Az Utolsó Ígéret részt vett egy versenyen, ahol sikerült a dobogót megszereznie. Nagyon örültem a helyezésnek, nem gondoltam volna, hogy felérek a dobogó fokára. A helyezésért kapott jutalmat oldalra kiteszem :)

Térjünk rá a részre és a történetre. Már említettem a végéhez közeledik a történet, ezért is lett ilyen, amilyen a fejezet. Most szakítottam a szokásaimmal. Elárulok egy kis titkot, többnyire egy szám hatására írok meg egy fejezetet. Most is ez volt, de nem éreztem magaménak. Ezért így hajnal fél 3 környékén befejeztem ismételten azt a fejezetet amit eddig késznek gondoltam. Valahogy nem éreztem az enyémnek, így kikapcsolva a zenét igyekeztem magamat beleadni. Remélem sikerült. A fejezet főleg áthidaló lesz, de hordoz lényegi dolgokat. Most nem egy csattanó a lényeg, ami igazán fontos ott van a sorokban a szavak mögé rejtve. Erre kell figyelni csupán. Remélem ti is magatokénak érzitek majd egy kicsit és tudtok azonosulni majd vele.
A folytatás időpontját most nem tudnám nektek megmondani, igyekszek minden esetre.
Nagyon-nagyon örülnék a visszajelzéseknek most is, amit ismételten nagyon köszönök az előző résznél is!
Nem fecsegek tovább és energiatartalékaim is kimerülőben vannak már.
Jó olvasást és kellemes időtöltést!

Puszi

Talán egyszer

Két örök érvényű dolog van az életben. A születés és a halál. Erre a világra érkezni és távozni innen egy bizonyos idő után. Évekkel ezelőtt érkezett valaki. Egy aprócska csodának tartották. Megeshet túlságosan is vágyott arra, hogy a világra érkezzen, hisz hamarabb született meg, mint ahogy várták. Olyan aprócska volt, hogy amikor édesanyja a kezébe vette, szíve szakadt meg. A piciny testhez különböző műszerek voltak kapcsolva, hogy éljen. Segítséggel magához emelte gyermekét és érezte a kis test melegét, megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába. Csak állt és élvezte azt a kis időt, míg karjaiban tarthatja. A kislány érezte nincs egyedül a világon és küzdött. Élete első pillanatától kezdve folyamatosan. Megmagyarázhatatlan erő, élni akarás lakozott benne. Túlélte azt, amire sok orvos azt mondta szinte lehetetlen. Folyamatos kis csatákat vívott meg, azért hogy a végső győzelem is az övé lehessen. Ahogy cseperedett többször hallotta azt a szót, hogy különleges. Őt illeték ezzel a jelzővel, de ő nem értette miért aggatnak rá ez emberek ilyen szavakat. Amikor nagyobb lett édesanyja elmagyarázta neki miért is különleges ő. Áhítattal hallgatta a kimondott szavakat, és kezdte elhinni, hogy valóban is az. Úgy érezte egyedi, akiből nincs még egy. Viszont az élet megtanította még egy két fortélyra. Rájött, hogy különlegesnek lenni nem éppen a legjobbat is jelentheti.

Mióta hazajöttünk a Christian szüleinél tett látogatásból eltelt némi idő. Olykor úgy érzem gyorsan elszállt egy-egy nap, máskor úgy, hogy alig akart telni az idő. Mindez a hangulatomtól függően változik. Belegondolva nem teltek el évek, nem telt el nagyon sok hónap csupán pár hét, mégis annyi változás és új pillanat lett az életünkben, hogy az eddig átlagos jelzővel úgy gondolom nem ellátható életünk még jobban átalakult és összekuszálódott. Többnyire eddig is a szálakat bogoztuk, ezek után pedig még több munkára lesz szükségünk a szálak egyenkénti megtalálásához. Az események és kész tények befolyásoltak minket, és megváltozott némileg a kapcsolatunk más emberekkel is. A változás iránya pedig különböző. Azt hiszem, ennek a nevezzük lavinának az elindítója a betegségem alakulása volt. Mintha csak egy mézesmadzag lett volna előttünk elhúzva. Úgy vélem ez az egy mondat hordozza az egész mondandóm lényegét. Itt volt az idő. Úgy alakultak az események, hogy szembenézhetünk a műtéttel és az esélyek és százalékok már nem csak egy későbbi dolog velejárói lesznek, ott állunk a változás kapujában. Rendszeres orvosi vizsgálat, idegtépő várakozással telő percek, többszöri egyeztetés és kontroll után Mike azt mondta nekünk, pár nap múlva műt. Szinte felfoghatatlan volt, de pár nap választott el a döntésemtől. Féltem és némileg elbizonytalanodtam, de Christian mellettem állt és segített nekem. Velem volt amikor kellett, akkor is mikor nem kértem. Ő adta a pluszt és a hitem.  Lassan kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy a hajam le lesz borotválva, hogy valaki a fejemben fog különböző eszközökkel bizonyos dolgokat csinálni én pedig mit sem tudva erről mozdulatlanul fekszek majd a műtőasztalon. Erre igazából akkor is gondolnom kellett volna, amikor rábólintottam és annyira akartam ezt a műtétet, de ezek a lényegi dolgok csak az utolsó előtti pillanatban tudatosodtak bennem. Christianra visszatérve olyannyira ott volt mellettem minden pillanatban, hogy előfordult miattam mondta le valamelyik hivatalos teendőjét. Reméltem azt, hogy miattam nem veszíti el az állását, de szerencsére megértőek voltak vele és velem is. Nem mindenki tud a minket körülvevő és közös életünket alapjaiban formáló betegségemről, de akik tudják, amiben lehet segítenek megkönnyíteni az életünk és meg is őrzik ezt az információt. Mindezért pedig csak hálásak lehetünk neki. Megmondom őszintén néha már úgy éreztem önző vagyok vele szemben és volt, hogy mondtam neki most az egyszer a teendőjét helyezze előtérbe, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy én vagyok az első, történjék akármi. Ezt jó volt hallani tőle. Így alakult az, hogy minden egyes nap a kórházban ott volt mellettem és fogta a kezem, vagy épp tartotta bennem a lelket, ha kellett. Pont úgy, mint akkor, amikor Mike végül azt mondta kell még némi idő és a műtét időpontja el lesz halasztva. Én olyan típus vagyok, aki előre megtervezi a közeljövőt és kalkulál, de ezzel mindent felborított. Tudni akartam mi az, amiért hirtelen ezzel a ténnyel fogadott minket. Megdöbbentem, de tudni akartam mi ennek a döntésnek az oka. A kérdésemre olyan választ kaptam, amit magam sem értettem, de szerintem ezzel nem voltam egyedül. Úgy tűnt az igazi választ akarja elkerülni ezért is bombáz minket különböző szakszavakkal és idegen kifejezésekkel. Így már azt hiszem helyt álló a korábban elhangzott mézesmadzagos mondatom. Egyébként részünkről nem lett volna gond a műtét költségeinek a fedezése sem. Pár napja érkezett ugyanis egy érdeklődő a ház iránt. Találtunk egy ingatlanközvetítőt, aki a segítségünkre volt. Pontosítok Christian talált ugyanis egyet. Egy ideig nem találtunk senkit, aki esetleg potenciális vevő lehetne a házra, de megbeszéltük, ha a műtétig nem lesz eladva a ház párom kisegít én pedig miután eladtam, visszafizetek neki mindent. Ragaszkodtam ahhoz, hogy én álljam a költségeket. Megörültem megmondom őszintén amikor az első és komolynak tűnő érdeklődő a színre lépett, mert szükség volt a pénzre, de ugyanakkor fájt is belül a szívem. Gyakorlatilag a múltam és a gyerekkorom, az emlékeimtől válok meg ezzel a döntésemmel és adom oda egy számomra idegen embernek. Ez a bizonyos érdeklődő szándékai komolynak bizonyultak, minden jel arra utalt ő lesz az az említett idegen.
A betegségem másképp is befolyásolta az életem. Megismerkedtem új emberekkel és új rálátásokkal. Mike a segítségemet kérte.  Létezik ugyanis egy kisebb közösség, amiben olyan emberek tagok, akik ugyanazzal a betegséggel küzdenek, mint én. Ők azonban azt a végletet képviselik, akik fel akarják adni a küzdelmet. Úgy gondolta Mike beszélgessek velük és találkozzak velük, próbáljam meg őket is meggyőzni és mutassam meg nekik a napos oldalt. Azt, aminek létezésében néha én is kételkedem. Én belementem. Nem dolgozok, időm rengeteg van, és míg velük vagyok, addig sem ülök otthon és gondolkozok, teszek fel magamnak újabbnál újabb kérdéseket és igyekszek a dolgok értelmét megkeresni. Elég volt már ebből. Eddig gyakorlatilag ezt csináltam, értelme pedig nem volt. Nem lettem tőle okosabb és nem is gyógyultam meg. Persze tudom, a beavatkozással sem jelenthetem ki, hogy egészséges vagyok, mert én már sosem leszek az, mégis élhetek egy közel normális életet. Nem kell majd óriási háborúkat megnyerjek, csak aprócska csatákban kell majd diadalmaskodjak. Így hát megpróbáltam nekik elmondani miért is érdemes harcolni, miért nem szabad feladni. Egy életünk van, mindenkinek más hosszúságú. Előre nem határozható meg és semmilyen eszközzel sem mérhető.  Éppen ezért minden napot úgy kell megélni, mintha az az utolsó lenne. Olyan könnyű beledugni a fejünket a homokba és azt mondani nekem ez nem megy vagy hogy én feladom. Tapasztalatból beszélek velem is megfordult már. Sokkal könnyebb volt, mint ez a mostani állapot, de nem értem el vele semmit, nem voltam előrébb. Személy szerint bármit teszek, igyekszek a legjobb tudásommal és szívvel lélekkel megtenni. De ha azt mondtam volna itt a vége és ne tovább a szív és a lélek hiányzott volna. Így pedig már nem jó. Nem szabad önzőnek lennünk, amikor azt mondjuk feladjuk, mert akik mellettünk állnak nem érdemlik meg azt, hogy csak így lemondjunk mindenről. A küzdés nem tesz gyengébbé minket, sőt mit is mondok, az mutatja meg igazi jellemünk. Ha felismerjük mik a gyengeségeink és belátjuk mennyi esélyünk van, de ha kevés is mégis felvesszük a kesztyűt a legerősebbek leszünk a világon. A világnak pedig pontosan ilyen emberekre van szüksége. Ne azt érezzem, ha elejtek valamit, vagy éppen nem tudok kinyitni egy zacskót, hogy milyen szerencsétlen vagyok, mert előfordul és nem is ritkán. Nevessek és lássam a másik végletet. Ne keseredjek el, mert minden megoldható. Persze nem minden karikacsapásra, de valahol minden problémára van gyógyír. Meg kell találni a békét magadban és nem feladni, mert ha feladod, vagy úgy indulsz neki az egésznek, hogy nem tudod magadról állítani azt, hogy győztes vagy, úgy biztos el fogsz bukni. El kell hinned és sugároznod kell, nem lehet téged legyőzni. Voltak, akik miután meghallgattak többször, megváltoztatták a véleményük, de voltak olyanok, akik továbbra sem. Emlékszek egyikőjük feltett nekem egy kérdést, amire nem tudtam választ adni és napokig gondolkoztam, mígnem rájöttem. Miért nem adtam fel? Nem én voltam az elsődleges ok, az igazi ott volt mindig is mellettem. Sokszor találkozok ezekkel az emberekkel, és kellemesen eltöltünk mikor mennyi időt együtt. Hihetetlenek. Olyanokon nevetnek és mosolyognak, amin mások nem. Ők bizony azok, akik megérdemlik a jelzőt: különlegesek.
Az eltelt idő alatt igyekeztünk kihasználni azt a szabad időt, amit egymással tudunk tölteni. Praktikusan és jól. Ennek érdekében választottunk egy alternatív megoldást. Összeköltöztünk, de mégsem teljes egészében. Első hallásra kicsit furcsának hangozhat ez a kijelentés, de annyira nem az. Amikor Christian itthon van, akkor az ő lakásában együtt élünk, s addig az én lakásom üresen tátong, de amikor nem tud hazajönni a saját lakásomban töltöm az időt. Érdekes megoldás lett részünkről, de eddig a rendszer működik, és egyelőre megfelel ez nekünk. Bár jobban örülnék annak, ha többször fordulna elő az, hogy az ő lakásában élünk, de egyelőre viszont többször vagyok egyedül, mint vele. Ez pedig nem a legjobb. Hiányzik sokszor. Szegény igyekszik, de sűrűn előfordul, hogy hajnalig görnyed az íróasztala felett és épp az aktuális elintéznivalót végzi. Néha megállok az ajtóban és figyelem őt. Van, hogy akár fél órát is állok ott, de ő nem vesz észre. Volt olyan is, hogy nem bírtam és odamentem hozzá. Megmasszíroztam a vállait, azt akartam, hogy pihenjen le egy kicsit, látszott ugyanis rajta, hogy kimerült. Nem is csodáltam ezt. Pár percet pihent, végül újra folytatta. Azt mondta feküdjek le, ne várjam meg őt. Én hallgattam rá. Nagyon sokáig forgolódtam az ágyban és csak néztem az órát. Hajnali háromkor még mindig nem jött lefeküdni. Visszamentem hozzá, ő pedig még mindig dolgozott.
- Kimerült vagy nagyon, gyere, feküdj le. – mondtam neki ennyit.
- Dolgom van! Feküdj vissza, engem meg hagyj, had fejezzem be! – pirított rám.
- Ne haragudj, hogy csak a jót akarom neked! – szóltam vissza és indultam vissza a hálóba.
Azon az éjjelen nem jött lefeküdni. Másnap reggel nem találkoztam vele, csak egy cetlit találtam az asztalon azzal az üzenettel, hogy: „El kellett menjek, nemsokára jövök” A nemsokára nem egészen hordozta a szónak a jelentését. Ez az alkalom ismételt mérföldkőnek számított. A korábbi minden alkalommal való mellettem lét kezdett megcsappanni. Túl sok elvárással kellett szembenéznie, ez pedig teljesen megváltoztatta. Nem tudott többfelé szakadni, kénytelen volt rangsorolni. Sose hoztam szóba és kértem számon miért nem jött velem, elfogadtam ezt az életet vele, tudtam, hogy nem lehetek mindig első és nem is vártam el. Nem is ez volt, ami bántott. Ahogy utaltam rá, egyre kevesebb idő jutott nekem és egyre több másoknak, egyre többször hallottam egy bizonyos nevet: Olivia.
Valami bennem is megváltozott. Kezdett fogyni azoknak az embereknek a száma, akik közel állnak hozzám. Úgy éreztem Jess-t is kezdtem elveszíteni. Egy aprócska dolgon összevesztünk, olyannyira, hogy régóta nem láttuk egymást és nem is beszéltünk egymással. Nem tudom, hogy viseli a terhességét, nem tudom milyen az élete. Ő sem tudja én milyen napokat élek meg. Furcsa ez így nekem. Sosem volt még ilyen. Egy dologban azonban biztos vagyok, hogy egy kapocs mindig is ott lesz köztünk, ez pedig úgy gondolom, egyszer még újra egy útra terel majd minket, csak a saját büszkeségünk egyelőre még gátat szab nekünk, de ha az egyszer eláll az útból, remélem, bízok benne és valahol mélyen tudom, lehetünk és leszünk még azok, akik korábban voltunk.
Az idő múlása nem csak ránk volt hatással. Sebastian élete sem a jó irányba haladt. Valami nem volt benne egész és eltörött odabent. Ránézve azt mondanám sok darabra tört. Teljesen más volt, mint eddig. Maga a megjelenése, a kiállása, a gesztusai mind ezt sugallták. Türelmetlen volt, ha valami nem úgy alakult egy versenyhétvégén dühöngött és mindenkit hibáztatott, csak éppen önmagát nem. Mikor kinek ordította le a haját, munkatársai pedig ennek ellenére türelmesek voltak vele és hagyták had dühöngje ki magát. Amennyire én tudom senki sem kérdezte meg mi a baja úgy igazán, bár nem is biztos, hogy elmondta volna bárkinek is. Ez is lehet az őt körülvevő hol ezt, hol azt hajazó történeteknek az oka. Sok pletykát lehetett hallani, mindegyik másra utalt, de az igazi okot csak ő tudta és rajta kívül még egy valaki, aki a csapathoz köthető valamilyen úton-módon, vagyis én. Magam sem gondoltam volna, hogy úgymond beavatott leszek az életébe.  Az egyik futam alkalmával én is elkísértem páron. Akkor nagyon kevés időt töltöttünk el együtt, apám is nyüstölt, szeretett volna látni. Úgy voltam vele, elutazok ez egyszer én is, kibírom a hétvégét és többet is lehetek együtt Christiannal. A fejemben előre kikalkulált események nem úgy zajlottak. Egész hétvégén azt néztem az a fiatal, barna hajú, csinos nő miként élvezi a társaságát páromnak, bájolog vele, nevetteti meg, amire sajnos én képtelen voltam az utóbbi időben. Hiába próbáltam és igyekeztem csak nagy ritkán sikerült mosolyt csaljak az arcára. Neki viszont sikerült. Folyton körülötte keringett valamelyik ismert figura is ráadásul, ahogy az újságírók fogalmaztak, igazi karakterek. Ott volt tőlem nem messze, de ennek a sok embernek a gyűrűjében úgy éreztem hatalmas távolságra van mégis. Christian egyre jobban ennek az egésznek a rabja lett, újra a munkája lett az élete. Akkor hagytam had élvezze az őt körülvevő újságírók és média forgatagát és kerestem egy helyet ahol egyedül lehetek. Megint visszatértem a rossz szokásomhoz, hogy buta és ócska kérdéseket teszek fel magamnak, amikre úgyis tudom, nem tudok válaszolni, mégis úgy nyugszik meg a lelkem, ha ezeket megkérdezem önmagamtól. De ez csak egy darabig volt így, nem merenghettem gondolataimba, nem nézhettem üres tekintettel a világra. Társaságom lett. A semmiből érkezett, mégis hatással lett rám. Nem kérdeztem semmit, nem érdekelt melyik pletyka igaz, mégis megtudtam az ő valóságát. Meghallgatva pedig nem volt már értelme tovább merengeni.
- Te vagy az egyetlen, aki nem kérdezi mi az igazi oka annak, amiért ilyen vagyok.
- Ha nem akarod elmondani, akkor mindegy megkérdezem-e vagy sem.
- Akkor téged nem is érdekel… - rögtön ezt a következtetést vonta le.
Nem reagáltam rá, ő pedig fogta magát felállt mellőlem és elindult. Hallottam léptei hangját, ahogy dühösen csapkodta a lábát a földhöz. Egyszer csak elhalkult ez a hang, majd erősödött és újra megszűnt. Ott állt újfent mellettem.
- Nem csak te vagy az, akinek elcseszett az élete! – dobálózott a szavakkal, én pedig nem néztem rá, mintha meg se hallottam volna, amit mond – Nem itt kellene ülnöd, hanem ott lenni vele! Őt választottad, mert szereted, ezt sugalltad folyamatosan, erre fel itt ülsz és merengsz a semmibe! Gratulálok hozzá!
 - Nem kértem kioktatást! – vágtam mondandója közbe.
- Csak közöltem veled, hogy túlságosan magaddal foglalkozol… - hirtelen betelt a pohár. Felpattantam és hevesen mutogatva és éles hangon visszaszóltam neki.
- Ne mondd meg mit kellene tegyek vagy mit nem! – szemeim szikrákat szórtak. -  Először is nem tudod milyen az életem, nem te éled meg. Sejtelmed sincs minek ülök itt, vagy hogy mi a bajom. Marhára nincs jogod arra, hogy kioktass vagy oszd az észt és tudod mit?  Nem is kérek belőle. – vontam meg a vállam gúnyosan. -  Másodsorban meg messze nem állunk olyan kapcsolatba, hogy a tanácsaidat osztogasd. Ki vagy te? – mutattam rá és hagytam egy lélegzetvételnyi időt arra, hogy esetleg bármi hozzáfűznivalóval éljen - Ráadásul te osztod a tanácsokat és az észt, akinek látszólag messze nem egy álomélete van. Nézd már magadra! Széthullottál! Nem vagy ott fejben és sehogy. Csak süllyedsz! Nem az vagy, mint akit akkor láttam a pályán mikor ide kerültem. Jó persze mindenkinek van gondja, de te, ahogy neveznek profi vagy. Nem itt kellene műsort rendezned és hibáztatnod mindenkit, csak éppen azt nem észrevenni, hogy te vagy a hiba forrása! Ha meg valóban profi vagy és nem csak rád aggatták ezt a jelzőt, akkor meg szedd össze magad! Engem meg hagyj békén, had szenvedjek itt, ha akarok és had tegyem azt, amit belátásom szerint akarok! Ha majd életmódtanácsra lesz szükségem, jelentkezek! – majd fogtam magam és újra helyet foglaltam. Minden bennem lakozó düh ezzel elszállt.
- Szerinted az normális hogy más gyerekét neveljem? – emelkedett hangvételben tette fel nekem kérdését. -  Kötelezzem el magam olyan mellé, akit csak emiatt ez egész éra miatt kell úgymond látszatba szeressek, holott semmit nem érzek iránta? Akit szeretek az pedig nem szeret. Szerinted ez így van rendjén, flottul megy az életem? – várt rám, de részemről reakció nem érkezett. - Talán megértheted miért is lettem más, nem az, akit akkor láttál a pályán körözni.
- Sajnálom.
- Ugyan mit? – kérdezett vissza.
- Azt, hogy így viselkedtem veled az előbb. – nem kellett volna így beszéljek vele, beláttam.
- Megvolt az okod. – ült vissza mellém.
- Egyikünknek se könnyű az élete, sőt biztos vagyok benne rajtunk kívül is vannak hasonló cipőben járók. – ezzel mind a kettőnket próbáltam bíztatni.
- Ilyen elcseszettek… - elnevette magát kínjába és én is hozzá hasonlóan.
- Egyszer rendbe jön majd minden.
- Te hiszel még ebben? – kérdezett vissza meglepetten.
Ránéztem és határozottam azt mondtam:
- Igen, hisz csak ebben hihetek. Ha nem hiszek, akkor nincs értelme. Valamiben kell.  Egyedül a hitem tud átlendíteni a mindennapokon. Ez tesz erőssé. Hiszem azt, minden nap felkel a nap, hiszem azt, érdemes kikelni az ágyból reggelente, hiszem azt, minden helyrejöhet egyszer, a nagy számok törvénye alapján a sok bukás után győzelem jön, és miért ne lehetne épp ez az? Hiszem azt, hogy nincs végtelen, csak épp egy olyannak tűnő véges dolog. Így lesz az, hogy minden helyrejön, másképp nem alakulhat. Azt már nem bírnám elviselni.
- Jó neked. Tudsz hinni, erős vagy. Téged nem befolyásol semmi, magad ura vagy, az én szememben te vagy az, aki a legyőzhetetlenséget testesíti meg.
- Nem nehéz dolog hinni.
- Nekem igen.
- Tudom, egyszer minden helyrejön. – jelentettem ki újra, hogy bíztassam.
- Vielleicht einmal. – szólalt meg anyanyelvén.
- Mit mondtál? – kérdeztem rá azonnal.
- Nem fontos. - csak ennyi volt a válasz.
- Kérlek, áruld el.
- Nem lényeges.
- Rendben. – fordítottam el ismételten a fejem.
Ettől kezdve másképp álltam hozzá a vele való dolgoknak. Ha találkoztam vele véletlenül, nem csaptam félre a fejem, megálltam vele  váltani néhány szót, megkérdeztem tőle hogy van. Felnőtt emberek vagyunk, a megbocsátás nagy erény. Még akkor is, ha első benyomásra nem érdemli meg az illető a bocsánatunk. Azt mondják, mindenkinek esélye van arra, hogy nyissuk egy új lapot neki. Ha újra ott ülnénk és beszélgetnénk, azt mondanám neki igaza volt, minden megváltozhat talán egyszer.

Boldog Karácsonyt!

Drága Olvasóim!

Áldott, Békés, Boldog Karácsonyt kívánok Nektek!

Tudom régen jelentkeztem, ennek oka van. Nem csak én sokan tapasztaljuk, az elsődleges kötelezettségeink pl: iskola mennyire fel tudnak őrölni minket és mókuskerékké változtatni a mindennapjaink. Velem ez történt. Az utóbbi hónap nagy megmérettetés volt, fellélegezni sem volt időm igazából. Múlt hét pénteken egy rövid időre félretehettem a könyveket és jegyzeteket és pihenhettem, de a regenerálódás nem ment karikacsapás szerűen. Így ebből kifolyólag nem hoztam nektek friss fejezetet. Az ünnep alkalmával készülődésben vettem részt, segédkeztem.
Igyekeztem esténként folyamatosan visszarázódni ebbe a világba és megpróbálni írni. Ez viszont nehezebb feladatnak bizonyult mint gondoltam. Én viszont nem az vagyok aki csak úgy feladja, amit a fejembe veszek véghezviszem. Úgyhogy már nem kell sokáig várnotok a folytatásra. Némi finomítás kis csinosítgatás és érkezik. December 27-én reggel 8 órától elérhető lesz a folytatás!
Sajnos most szerény lett a Karácsonyom irányotokba és most nem hoztam nektek ajándékot! De kárpótollak majd titeket érte.
Zárásképpen küldök egy számot mindenkinek!

Kelly Clarkson: Underneath the tree

Hamarosan jelentkezek!
Puszi

66. fejezet

Üdv Drága Olvasóim!

Sajnos most nem tudtam betartani az ígéretem, és csúsztam a friss résszel. Ennek nagyon sok oka van, jobb is ha nem forszírozom. Viszont még mielőtt elolvasnátok a fejezetet néhány gondolatot szeretnék veletek megosztani.

Először a résszel kapcsolatban. Kicsit beleláthattok abba milyen háttér van Christian mögött. Kicsit elgondolkodtató lett szerintem a rész, de mindenképpen fontos egy mozzanat szempontjából.

A másik dolog amiről szeretnélek titeket tudatni az, hogy a történet szélsebesen száguld a végéhez. Be kell lássam végzős egyetemista vagyok, egyre kevesebb időt és energiát tudok fektetni az írásra. Nagyon szeretem csinálni, de muszáj ezt a háttérbe szorítsam. Így ez azt jelenti, hogy a történetet be fogom fejezni hamarosan. Pár rész kialakult még a fejemben, s ezeket természetesen megosztom majd veletek is. Érzékelni fogjátok szerintem ti is, hisz kisebb ugrás lesz a történetben, de egy nagyon fontos dolog még hátra van!

Szeretném megköszönni a támogatásotokat, a visszajelzéseket, s remélem most is számíthatok rátok!
Igyekszek a következő részt időben hozni.
Jó szórakozást kívánok nektek!

66. fejezet

Múlt, jelen… jövő?

Akármi is történik körülöttünk, akármennyi kérdőjel és bizonytalanság lesz benned, nézz rám és tudni fogod, a biztos pontja az életednek ott van előtted…

A remény az utolsó szalmaszál. Ha ez eltűnik, csak a borzalom hálózza be perceink. Ilyenkor viharfelhők gyülekeznek körénk. Először igyekszünk nem figyelni rájuk, de amikor érezzük a változás szelét és érezzük a távolból keltetődő robajt, a fékezhetetlen erőt, rájövünk, foglalkozni kell a viharfelhőkkel, fel kell készülni a viharra, meg kell találni azt a rést, ahol a napfény át tud hatolni, azt ahol még az utolsókon túl is van remény. Mert remény mindig van, még akkor is, ha úgy hisszük az utolsó szalmaszálnyi kapaszkodó épp abban a pillanatban csúszott ki a kezünkből. Mindig lesz új esély és van új nap. Az új esély neve pedig a holnap.

Már egy ideje utaztunk. Folyamatosan láttam az arcán némi nyugtalanságot, és némi gondot. Nem tudta letagadni, elárulta az arca. Rákérdezni viszont többedjére már nem tettem meg. Eddig mindig csak azt mondta nekem, hogy nincsen semmi baja. Úgy döntöttem adok neki egy kis időt, majd újra megpróbálom. Kinéztem az ablakon. Jó volt a távolba elmerengeni, egy kicsit kikapcsolni. Néha szükség van az ilyen pillanatokra. Korábban mikor a gondjaim felgyűltek, amikor nagyon sok problémám volt és kilátástalannak tituláltam az életem, néha leültem egy percre és figyeltem. Észrevettem akkor olyan dolgokat, amiket egyébként nem figyeltem volna meg. Elkezdtem másokkal foglalkozni. Megpróbáltam belelátni az ő életükbe. Azzal foglalkoztam, nekik milyen problémáik vannak, így a sajátjaimról megfeledkeztem, el is felejtettem a saját nyomorom. Megeshet furcsán fog hangzani, de jó volt mással foglalkozni, más emberek sorsába belegondolni, vagy bele is látni. Sokat gondolkodtam az életről, a szenvedésről, az apró győzelmekről és sikerekről. Akkor azt mondtam az életem apró győzelmekkel vagy épp vereségekkel tarkított napok összessége. Kerestem egy pontot, egy úgynevezett valamit, ami mögé képzelve azt találom, amire igazán vágyok. A boldogságot és egy végérvényű győzelmet. De rá kellett jöjjek, nem menekülhetek el a saját életem elől, nem foglalkozhatok másokkal, magammal kell foglalkozzak.
 A távolban sötét felhőket láttam gyülekezni. Netán viharfelhők lennének? Ez egy jel arra, hogy nyitott szemmel kell járni? Elfordítottam a fejem. Christian arca ugyanazt sugallta, mint eddig is. Amikor újra kitekintettem megfordult a fejemben, lehet ezek a felhők nem is az én viharom első jelei. De ebben sem vagyok biztos. Azt azonban tudom bármelyikünké is, a napfényt kell keressük, a rést, a változást, a reményt, vagy lehet teljesen valami mást. Ami egyelőre még definiálatlan.

- Már egy ideje megpróbálom belőled kiszedni és bár mindig azt mondod neked ugyan semmi bajod nincs, látom rajtad. Áruld el, kérlek. És ne mondd megint azt, hogy nincs semmi bajod! Látom és kész! – törtem meg a csendet és kérlelésnek már nem igazán nevezhető, amit mondtam neki.
- Mondtam már neked, hogy rossz a viszonyunk a szüleimmel és nem tudom mi lesz most.  Ez a bajom. Látni fogod te is és nem akarom, hogy kellemetlenül vagy rosszul érezd magad emiatt. Nehezem tudom elviselni amiket kapok, legfőképp apámtól. De megígérem neked, hogy kettőnket helyezem előtérbe, történjen bármi.
- Minden rendben lesz. – akartam bátorítani és megsimítottam a váltón lévő kézfejét.
Ő felém fordult és elmosolyodott.
Később már oldottabb volt a hangulat. Mosolygott és kezdtem látni az arcán, hogy az, ami eddig nyomta a lelkét, mintha elillant volna. Viszont ekkor némi félelem bennem keltetődött. Vártam a pillanatot, hogy találkozzak a szüleivel, de volt mégis egy fura érzésem.
Megérkeztünk. Leállította a motort, majd szinte egyszerre nyitottuk ki az ajtót. Kiszálltunk az autóból és elővette a csomagunkat. Kézen fogva lépkedtünk el a családi ház bejárati ajtójáig. Egy kellemes környéken voltuk, távol a nagyváros forgatagától, ahol van esély arra, hogy fellélegezzenek az emberek, ahol első pillantásra minden olyan nyugodtnak tűnik. Megfogta a kilincset majd egyszerűen benyitott a házba. Amikor beléptünk senkit sem találtunk, majd egyik pillanatban édesanyja lépett elő. Meglepődött fia láttán és rám is meglepetten nézett. Kedvesen ránk mosolyogott majd azonnal megölelte párom. Christian bemutatott anyukájának, aki nagyon aranyosan fogadott engem, számára egyelőre egy idegent. Bentebb lépkedtünk, s a következő személy akivel találkoztunk számomra már ismerős volt. Anna lépett azonnal hozzánk, majd megölelgetve üdvözölt ő is minket. Amikor épp engem ölelt halkan annyit mondott:
- Örülök, hogy mind a ketten itt vagytok ma!
Elmosolyodtam. Úgy éreztem ő nemcsak mondta ezt, hanem valóban így is gondolta.  Emlékszek még az első találkozásunkra. Azt hittem ő Christian párja. Furcsán viselkedtem vele, annak képzeltem, aki csak el akarja rontani azt a kis lehetőséget is, ami még ott volt nekünk. Aztán leültem vele beszélgetni és megkedveltem, de valahol abban a hitben továbbra is, hogy vele boldog az, akit szeretek, utálatot keltett bennem. Amikor megtudtam végül, hogy ők ketten rokonok fellélegeztem. Mára pedig eljutottunk odáig, hogy jóba lettünk. Ezt követően találkoztam a család legidősebb férfi tagjával, az előbb említett személyek édesapjával. Ő már nem egészen úgy fogadott minket, mint a család másik két női tagja. Christiannal közelebb léptünk hozzá, s a bemutatkozásom is furcsára sikeredett.
- Apa! – kezdte így párom, s közeledett édesapja felé.
- Christian! – hangzott párom neve, s végül egy kézfogás lett a köszönés eredménye.
Ezt követően Christian a derekamnál fogva közelebb terelt és bemutatott.
- Ő a párom Claire.
- Üdvözlöm!
- Én is! – majd végül kaptam az arcomra két puszit.
Ezt követően kissé csínos csend alakult ki, amit Anna tört meg rendkívül ügyesen.
- Vigyétek fel a csomagotokat, aztán beszélgetünk egy hatalmasat. Anyu gyere én meg segítek neked!

A pakolás igazából annyit tett ki a részünkről, hogy a csomagokat leraktuk a szekrény elé. Míg én jobban szemügyre vettem a szobát, addig Christian leült az ágyra. El volt kenődve, ez nyilvánvaló volt. Lehuppantam mellé, majd kezem ráhelyeztem a combjára.
- Apukád miatt vagy ilyen ugye?
Hátradőlt, majd a plafont kezdte el bámulni.
- Nem tudja túltenni magát a múlton. – mondott végül ennyit.
Hozzá hasonlóan cselekedtem végül én is, így immáron ketten néztük a plafont. Vártam még arra, hogy mondjon valamit, de hiába volt.
- Így nem is fog semmi se megváltozni! – jegyeztem meg.
. Hogy érted, hogy így? – jött meg azonnal a hangja.
- Egyikőtöknek meg kell törni a jeget, akármi is történt.  Figyelj! – ekkor megemelkedtem és fölé hajoltam. Mélyen belenéztem a szemébe, abba a szempárba, ami akkor megannyi kételyt sugárzott felém. – Itt fekszel és gondolkozol. Biztos vagyok benne, hogy a múlton rágódsz, és egész úton is ezt tetted.  Most pedig fogod magad szépen, felkelsz az ágyból és odamegyünk a családodhoz beszélgetni.
Így is tettük. Úgy éreztem segítek neki abban a pillanatban elindulni egy olyan ösvényen, ami a változást hozhatja számára. Sokszor azt mondta nekem, szerencsés vagyok apámmal kapcsolatba, noha én azt nem egészen úgy éreztem. Mégis talán kezdtem sejteni van igazság abban, amit mond. Azt hiszem átértékeltem a dolgokat. Nem gondoltam volna róla, hogy ilyen a háttere, hogy a mögött a férfi mögött, aki támaszt nyújt nekem, mennyi kis aprócska vagy nagyobb fájdalom van, mert van benne, csak épp nem árulja el. Az, aki nekem támaszom, pont ugyanannyira támaszra szorul, mint én. Egy dolgot akkor azonban még nem tudtam, az az ösvény vagy nevezzük útnak, amire én lökdöstem, nem a legjobb és okoz olyat, ami talán örök érvényű és megváltoztathatatlan.

Furcsa volt a hangulat ez nem is kérdéses. Legalább sikerült azt elérni, hogy mindenki beszéljen egy kicsit, de Garry-n, párom édesapján látszott némi neheztelés fia iránt.  Dena párom anyukája figyelte a két férfi reakciót. Én igazából megpróbáltam beszélgetni, de kevésbé volt sikerem. Kicsit kellemetlenül is éreztem magam. Anna egyik pillanatban elcsábított onnan egy olyan ajánlattal, hogy segítsek neki a konyhában, am igazából mondva jól is jött. A készülő finomságokat néztük meg. Közben pedig lehetőség akadt egy kis beszélgetésre.
- Anna jól érzem az elutasítást apukád felől? – tettem fel azonnal a kérdést.
- Ne érezz ilyet! – nyugtatott meg azonnal. – Apu Christianra dühös nem pedig rád.
- De miért dühös rá? Christian azt mondta nem tudja magát túltenni a múlton. Nem értem. És ráadásul nem is mond semmit.
- Hát figyelj, ez több dologból tevődik össze. – kezdte így magyarázatát. -  Apu nem tolerálja az életét és többször nagyon csúnyán összekaptak már.
- És anyukád? Ő is így áll hozzá?
- Anyu apu mellé állt. Megpártolta már bátyám, de végül apu mellet kötött ki. Ő csendes az ilyen dolgokban. Nem avatkozik bele, olyan mint a strucc hogy beledugja a homokba  a fejét, pedig utálja ezt nézni ami zajlik, mégse tesz semmit. Nem tudom ez miért jó neki. Apu pedig nem tud egyszerűen megbocsátani.
- És mi lenne, ha te egy kicsit megpróbálnál hatással lenni apukádra? Hátha valami mégis változna benne. – próbálkoztam ezzel.
- Szerinted nem próbáltam még? – mosolyodott el. – Dehogynem, de nem hatja őt meg semmi és senki.
- És ha esetleg én is… - vetettem fel ezt a lehetőséget is.
- Szerintem jobb lesz, ha nem. Nem kell olajat önteni a tűzre, mert apu csak felkapja a vizet. Jó lenne, ha lenne végre egyszer egy olyat alkalom, amikor nem történik semmi. Értem ezalatt, hogy nem vesznek megint össze.
- Rendben, de… de annyira rossz ilyennek látni. – forszíroztam továbbra is a témát.
- Nekem is rossz.
Egy kis csönd ült a beszélgetésünkbe, majd Anna másra terelte a szót.
- Veletek amúgy minden rendben?
- Igen, most már az. – mosolyodtam el. – Volt megint egy összezörrenésünk, de úgy beszéltük meg a legutolsó esélyt megadjuk még magunknak. Eljött hozzám és biztosított a támogatásáról, pedig hallani sem akart róla azelőtt.
- Miben támogat? Már ha nem indiszkrét.
- Tudod, kaptam egy hívást az orvosomtól, hogy a legutolsó esélyem él még. Iszonyú volt ezt hallani. De nem foglalkoztam a betegségemmel és valahol meg is érdemeltem. Én akartam az utolsó esélyt és ekkor haragba voltunk. Úgy jött rá, hogy eladó házakat nézegettem az interneten. Azt hitte el akarok költözni, de a családi házam akarom eladni a műtét fedezése miatt. Ekkor elmondtam neki mit is takar a műtét, de ő közölte velem, hogy sajnálja és nem támogat. Én összeszedtem magam és hazarepültem, de az orvosnál ott várt. Ezután beszéltük meg mindezt és döntöttünk így.
- Akkor ezért mondta, hogy késni fogtok. – jegyezte meg.
- Hogy érted? – néztem rá kissé meglepetten.
- Úgy volt, hogy még tegnap eljöttök.
- Várj! Én nem is tudtam eddig erről, tegnap mondta, hogy jöjjek el vele.
- Szerintem azért nem mondta, mert most mondtad, nemrég békültetek ki.
- Igen, igazad lehet.
- De egy dologban biztos vagyok. – mondta – Neki te vagy a mindene. Nem fordult meg itt csak egy ember rajtad kívül, de akkor nem láttam azt a szemében a bátyámnak, mint akkor, amikor rád néz. Hatással vagy rá és szeret téged. És tudom fura egy természet, - ekkor mind a ketten elmosolyodtunk – de nem unalmas vele az élet. Én úgy látom kívülről, te is így érzel vele kapcsolatban.
- Igen én is. – szóltam a mondandójához.
- Ezért is vagytok jók együtt és ezért is oldjátok meg a gondjaitokat. Mert a legfontosabb a szeretet. –lélegzetvételnyi szünet következett, majd folytatta - Kicsit irigyellek is titeket miatta.
- Irigyelsz? – igazán meglepett a kijelentése.
- Igen, mert én nem fogom megtalálni még egyszer ezt, és elvesztettem. Ezt már feldolgoztam, de belátom a hibám.
- Meg fogod találni hidd el, mert megérdemled.
- Jól esik amit mondasz, de tudom nem.

Azt hiszem a vacsora után lett csak rosszabb ez a látogatás. Végzett mindenki és miután elpakoltuk a tányérokat és mindent az asztalról visszaültünk és próbáltunk végre családként viselkedni. Bár én nem mondhattam magam a család tagjának, de ez a környezet és életvitel sem hasonlított egy családi élethez.
A szülőket immáron mindannyian felköszöntöttük házassági évfordulójuk alkalmából, de ez nem éppen úgy sikerült, mint ahogy azt szerettük volna. Christian és Garry között ismételten vita alakult ki. Nem lehetett megakadályozni őket, szó szót követett és sikerült ismételten egymásba gázolniuk.
Az egész úgy kezdődött, hogy Christian-t mobilon keresték.  Ő felvette a telefont, majd egy negyed óra múlva visszajött.
- Megint a munka? – kérdezte apukája ridegen.
- Igen. Egy-két dolgot el kellett intézni. – válaszolt párom.
- Mint mindig. – tett egy megjegyzést ismételten Garry.
- Ezzel mire célzol?
- Arra, hogy éled ezt az életed, ami szerintem csak egy…
- Egy? – ekkor robbant igazán a bomba. Mi hozzá se tudtunk szólni és nem tudtunk beleavatkozni, hiába próbáltuk.
- Apu! – szólt Anna közbe.
- Ebbe ne avatkozz bele lányom! – pirított rá Garry. - Miért nem élsz másként, hogy büszke lehessek rád? – utóbbi kérdését már Christian-hoz intézte.
- Bocsáss meg, hogy ilyen vagyok, akire nem lehetsz büszke! Sajnálom, hogy ez az életem, nem pedig az, amit te terveztél! De boldog vagyok, mert azt csinálom, amit szeretek, fogadd el apa! Nem fogom azt élni, amit te tervezel, mert nem az vagyok. Nem értem mit blamálsz ezen? Tedd túl magad rajta könyörgök!
- Ne beszélj így velem! Jobb lett volna, ha el sem jössz ide!
- Ez komolyan mondod? – kérdezett idegesen vissza.
- Igen komolyan! – kitartott kijelentése mellett Garry.
- Akkor jobb lenne, ha el is mennék apa!
- Nekem te nem vagy a fiam! A fiam meghalt. Te egy idegen vagy nekem, aki itt ül velem szembe!
Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Christian felpattant és dühösen elhagyta az étkezőt. Nagyon megbántotta most az édesapja. Én rosszallóan csóváltam a fejem, majd elnézést kértem és távoztam az asztaltól. Siettem párom után, akit már a szobában találtam meg. Lehajtott fejjel ült az ágy szélén. Sírt. Megértettem őt. Azonnal odalépkedtem hozzá és átöleltem.
- Sajnálom, hogy így alakult.
- Kérlek, ne engedj el. – súgta halkan.
- Nem engedlek el. – súgtam vissza.
Kezemmel beletúrtam a hajába. Rám nézett és csak figyelt.
- Biztosan nem így gondolta apád amiket mondott.
Kényszeredetten elmosolyodott.
- Most is, mint ahogy ezt már párszor.
- Áruld el, miért ilyen? – tudni szerettem volna a viselkedésük okát.
- Azon nem tud túllépni, hogy nem az ő nyomdokait követem, hogy mertem álmodni és változtatni. Hibásnak tart.
- De ez butaság. – simítottam végig az arcán.
- Volt egy bátyám. – kezdett neki mondandójának. Ebben a pillanatban nyílt meg igazán előttem. – Mindig is olyan akartam lenni, mint ő, tudod Matthew volt az első szülött fiúgyermek, ő volt a példakép nekem, a büszkeség hozó gyerek pedig apám számára. – megtörölte szemeit. – Ő autóversenyző akart lenni midig is. Talán miatta is letten az aki, ha most így belegondolok. Apám támogatta őt ebben, mindent biztosított számára, amit csak lehetett és szükséges volt. Én is elkezdtem ugyanazt az utat, amit ő is egyszer, de nem szentelt rám figyelmet. Elkezdtem a ranglétrát végigjárni, de egyszer apám elvette tőlem azt a bizonyos létrát és a következő fokra már nem mászhattam. Valahogy úgy éreztem az ő szemében én csak másodhegedűs lehetek, ahogy a húgom is. Apám úgy gondolta nekem mást kell csináljak mint neki. Úgy tervezte egyetemre járok majd, diplomás ember leszek, aki valamilyen cég feje lesz és az üzleti életben leszek nagykutya. De én nem akartam. Mindig elmentem a bátyámhoz, aki hagyta, hogy belecsöppenhessek az ő világába egyre jobban és jobban. Megfertőzött, nem az akartam lenni, akinek apám akart kreálni. Volt, hogy beleülhettem bátyám autójába, amit ő megtudott aztán rettentő dühös volt. Ekkor mondtam neki, ne azt akarja, hogy az legyek akit ő szeretne, hanem az aki én akarok lenni. Ez viszont nem hatotta meg. Majd az egyik verseny előtt a bátyám összeveszett vele. 8 év volt közöttünk, mégis nagyon jól megértettük egymást. Azon a versenyen, a bátyám balesetet szenvedett. Iszonyatos erővel száguldott bele az egyik kanyarba a gumifalba. – legurult egy könnycsepp az arcán. – Nem láttunk mást csak egy óriási sebességgel száguldó, megfékezhetetlennek tűnő járművet, ami egyre jobban közelít a falba. Porfelhő kísérte útján, majd becsapódott. Megmutatták a felvételeket, s látszott, igyekezett fékezni, de hiba lett a versenyautóban, így nem tudott mit tenni. Az autó a becsapódás után visszapattant onnan, majd még egy kisebbet lökődött oldalról. Soha életemben nem láttam még addig olyat. Ő olyan pilóta volt, akinek addig sosem volt még balesete, de ez az egy megváltoztathatatlan volt.  Minden olyan kaotikus volt. Rádión üzentek neki, de nem reagált, vártuk hátha megmozdul, lélegzetvisszafojtva néztük a belső kamerás felvételt. De nem mozdult. Azonnal odarohantak hozzá, hogy segítséget nyújtsanak neki. – ekkor már az én könnycseppjeim is útnak indultak. – Túlélte, de életveszélyes állapotban azonnal kórházba szállították. Azonnal megműtötték őt. Emlékszek azt mondták egy 24 éves fiatal szervezetről van szó, akinek vannak esélyei. De ez nem így volt. Az éjszaka folyamán elvesztettük őt. Először sikerült újraéleszteni, s bíztattak minket, ne adjuk fel a reményt. Apám ott állt mindvégig az ágy szélén és sírt. Anyám összetörve az ágy mellett. Én fel sem tudtam fogni mi történt, húgom pedig még nagyon kicsi volt, nem értette anyuék miért sírnak és Matthew miért fekszik az ágyban mozdulatlanul. Majd bekövetkezett, a szervezete végleg feladta a küzdelmet ekkor pedig már nem tudták újra megmenteni és visszahozni hozzánk.  A bátyám meghalt. Nem hiszek a reményben. A remény csak kecsegtet és fájdalmat okoz. Akkor reménykedtem bíztam abban, hogy felkel az ágyból, de nem tette meg. Ekkor összetört mindenki. Megváltozott minden. Apám minden emléket, ami a bátyámhoz köthető, és ami az autóversenyzéssel kapcsolatos igyekezett kiirtani a családból. A kupáit eltette, amik még mai napig is a dobozban állnak. Én megfogadtam megvalósítom az álmom, Matthew hitt bennem és bizonyítani akarom neki, okkal hitt. Kis idő múlva egyre jobban belecsöppentem abba a világba. Folyton az ő szobájába lógtam, mindig a cuccait viseltem és egyszer autóba ültem. Apám fékezhetetlen dühétől és haragjától nem menekülhettem. Azt mondta miattam halt meg a fia. Miattam veszett össze vele, azért nem tudott koncentrálni és én voltam a hibás. Ezt követően megváltozott teljesen a kapcsolatunk. Én abbahagytam azt az életet amit ő tervezett nekem és megvalósítottam azt, amire vágytam. Ezt pedig ő nem tudja elfogadni, ugyanúgy azt a kissrácot látja bennem, aki miatt akkor Matthew összeveszett vele, aki beült az autóba, aki azt mondta neki nem.
Nem tudtam mit mondani neki hirtelen. Egy pillanatra sem gondoltam volna azt, hogy ez áll mögötte. Elvesztette a testvérét és megtudtam azt, ami miatt ilyen a kapcsolata az édesapjával. Magamhoz húztam még jobban, s csak üldögéltünk csendben.
Később, amikor lenyugodott egymás karjaiban pihentünk az ágyban. Kezdetben nem beszélgettünk, majd ő kérdezett.
- Claire, a műtéttel mi lesz?
- Hogy hogy mi lesz? Elvállalom, de azt tudod.
- Nem úgy értettem.
- Akkor? – meglepettem néztem rá.
- Arra céloztam… - kicsit hezitált – hogy szeretném, ha a segítségemet elfogadnád. – bökte ki, amit akart.
- Ugye nem akarod kifizetni? – kérdeztem vissza.
- De.
- Nem, ezt nem szeretném. – tiltakoztam azonnal - Ha segíteni akarsz, segíts eladni a házat.
- De én…
- Kérlek szépen…
- Rendben. – sóhajtott egy hatalmasat. – Van egy ingatlanos ismerősöm.
- Köszönöm.

Kicsivel később úgy döntött jár egyet a házban.  Én maradtam a szobában. Pár perc múlva kopogásra lettem figyelmes. Anna dugta be a fejét a résnyire nyitott ajtón.
- Zavarlak? – kérdezte kissé bátortalanul.
- Dehogyis, gyere be nyugodtan. – hívtam be.
Bentebb jött, majd húzódtam az ágyon és leült mellém.
- Jobban van Christian? Annyira sajnálom, hogy megint ez alakul ki.
- Talán. Elmondta mi történt régen, és hogy miért hibáztatja édesapátok. De erről ő nem tehet. – fejeztem ki egy tömör mondatba a véleményem.
- Persze, hogy nem tehet! Matthew halála nem az ő hibája. Valahol szerintem apu nem fogta fel mi történt akkor. Persze tudom, a világon a legrosszabb elveszíteni egy gyermeket és eltemetni, de akkor nem egyet vesztett el, hanem kettőt, sőt úgy érzem néha az összest.
- Annyira rossz ezt látni.
- Már lassan megszokom. – rántott egyet a vállán. – Christian viszont sosem fogja, újra és újra belegázol apám a lelkébe.
- Tudod, sokszor mondta, hogy szerencsés vagyok apám miatt és nem hittem neki. Nekünk se rózsás a helyzetünk, de mégis másabb és egy fokkal jobb.
Beszélgettünk volna még, de megint veszekedésre lettünk figyelmesek. Hallottam, hogy Garry kiabál, majd egy ajtócsapódás. Azonnal odamentünk megtudni, hogy mégis mi történt.
- Apa Christian robogott ki? – faggatta azonnal Garry-t Anna.
- Igen. – vágta rá azonnal.
- Hova ment? – kérdeztem én.
- Nem tudom.
Felkaptam a cipőm, majd kimentem én is. De előtte még szóltam Garry-hez. Igazából nem dolgom beleszólni ebbe, de szörnyű látni, ahogy viselkedik és mindig újabb törést okoz a saját fiában. Így nem érdekelt, hogy megsértődik-e arám, úgy éreztem Christian miatt szólnom kell neki.
- Sikerült elvesztenie még egy gyermekét! Azt, aki amúgy szereti önt, csak nem tudja őt értékelni. Tudja ő nagyon jó ember és lett valaki. Nekem pedig a mindent jelenti és nem nézhetem ezt tovább. Haragudjon meg rám nyugodtan, ön döntése, de ne a fiát büntesse azért, ami nem az ő hibája…
Majd kiléptem az ajtón. 

Az embereket a köztük lévő kapcsok tartják össze. Akikkel életünk során bármikor is találkozunk, már nem csak egyek lesznek a sok közül, egy icipici ideig hozzánk kapcsolódnak. Ezek a kapcsok azonban gyengék és elszakadnak. Vannak azonban meghatározó személyek az életünkben. A köztünk lévő kapcsok már másak, sokkal erősebbek, hisz ők azok, akik az életünk mindennapjait valamiképp alakítják. Ki így közülük, ki úgy. Érzelmeket keltenek bennünk, különbfélébb érzeteket társítunk hozzájuk. Idővel rájövünk, vannak, akiket közülük el kell engedjünk, s lesznek olyan emberek akik még csak később fognak hozzánk kapcsolódni. Van azonban olyan kapocs, ami örök érvényű, s csak egy dolog választhatja el tőlünk azt a személyt. Egy örök érvényű és megmásíthatatlan dolog. Ez a kapocs az, ami a hozzá tartozó személlyel teszi lényegében mássá és különlegessé az életünk. S ha egyszer a kapocs elszakad, a mi életünk is egészében átszellemül majd, s meglehet, nem leszünk képesek egy újabb kapocs és személy befogadására. Ha… Feltételes mód. Ez is történhet és az is. Elég pusztán egy aprócska hiba, van egy kis figyelmetlenség. Teljes egészében megváltozhat minden, egy karikacsapásra felfoghatatlanná válhat a pillanat, elveszítetünk egy támaszt, darabokra hullhatunk és elveszhetünk mi is az örök sötétségben. Egyszer érkezett egy robajló vihar, s hatalmas pusztításokat okozott. Lerombolt mindent, ami csak az útjába került. Lényegtelen volt melyikünk vihara, az eredmény volt az, ami felfoghatatlan. Olyan erejű vihar, ahol esély sem volt megtalálni a fényt, a reményt. Vannak, akik e nélkül sem találják, vagy nem hisznek benne. Így már nincs utolsó szalmaszál, nincs amibe kapaszkodjunk, ha az előre megírt életünk egy olyan részhez érkezik, amit anélkül nem biztos, hogy túlélünk.